Deli Mihály: A NÉVTELEN LEVÉL

Hiába múlik az idő, nem változik semmi: a fényképen érett, nyári falevél, amelyből kiszakadt egy darab. Különleges eljárással sikerült rögzíteni a levél auráját. A film érzékelte azt a sugárzó hiányt, ami szabad szemmel nem látható. A levél ugyanis nem fogadja el, hogy elvettek belőle. A sérülés ellenére az aurája sértetlen. A seb idővel beforrad, a szövetek valamennyire pótlódnak, a csonkaság lekerekedik. De bármi lesz, a levelet nem érdekli: ő az marad, ami. Ekként csak féligazság a szép mondás, hogy ’el lehet pusztítani, de legyőzni nem’; hiszen elpusztítani sem lehet. Ha leszakítják a fáról, a fa „kipótolja”, ha kivágják a fát, az erdő újra termi, ha kiirtják az erdőt, a táj tovább éli életét, ha megszűnik a táj, a világ veszi gondjaiba, ha lehanyatlik a világ, a Mindenség öle kitárul…

Vannak, akiknek ez áthághatatlan fal. De a levél nem érti, miféle határokról van szó?

Legbelül teljes pompájában is ’természetes’. Lobogó ragyogásában is egykedvű. Fűtött zöldellésében és termékeny hullásában is megadó. Feltámadásában titkolódzó. Ő a levelek végtelen családjába tartozik, nincs semmi problémája a világgal. Ha jönni kell, jön, kibomlik, kimossa a légtér ráeső szennyesét, lebeg, susog, bezáródik és elszárad. Nélküle megállna a föld, de őt ez sem érdekli. Csak egy titka van, egy akaratlan titka: amikor megsérül, úgy tesz, mintha nem történt volna semmi. Zöld vére megalvad a szakadás partján, és ő sugárzik változatlanul. De kitartó testének kis öblében, amelyben e hiányt nagyvonalú részvétlenséggel eltakarja, ott ül csendben és titkosan az érzéketlen fájdalom.

Nem adja senkinek. Az csak az övé. Elbújik vele milliónyi levél közé; nem választ magának nevet.