Deli Mihály: A TÁJKÉPFESTŐ HELYE

A TÁJKÉPFESTŐ HELYE

Reggel a tájképfestőt felesége igyekezett visszatartani a munkától

mondván, a téma éppen a hadszíntérre esik

De a tájképfestőt vonzotta a fény és a színek párás szomorúsága

Bántotta a lövések zaja, a repülőgépek zúgása, mégis úgy érezte

a természet végzetes sérülése előtt még megmenthet valamit a tájból

(azt fanyar öngúnnyal elhessentette, hogy csataképet fessen)

Sietett a helyszínre, mert félt, hogy a hadi cselekmények miatt

hozzá sem kezdhet a képhez

Legalább szemével rögzíteni szerette volna a látványt

ha a keze már nem is mozdulhat

Megdöbbentő dolgok tárultak elé:

a bozót lángolt, a dombokon teherautók, tankok cikáztak

halottak hevertek mindenfelé

és máris az események közepébe keveredett

Nem tudott merre menekülni

felmászott egy fára, egészen a koronájáig

Festőeszközeit egy ágra akasztotta, átölelte a fa törzsét

Remegett az izgalomtól és várt

Úgy érezte, a táj szenved a fájdalomtól

elveszti színeit, csendjét, természetes életét

Feldúlják, megrontják, megszaggatják

A fát szorítva ő is része lett e gyötrelemnek

Nem mert lejönni, estig várt, majd a harcok csillapodtával

sötétségbe burkolózva, haza lopódzott

Festődobozát útközben elvesztette

Az asszony sírva fogadta, egymásba kapaszkodtak

Meneküljenek?

Meghúzzák magukat?

Hagyja itt a festményeit, a tájat, emlékeit?

Mentse önmagát?

Kicsoda ő ezek nélkül?

Árván tükörbe nézett és önarcképet festett

Eldöntötték, bármi lesz, nem mennek sehova

Történetük végén megálltak

Engedték az utakat: fussanak

Pawel Kuczynski alkotása

(A kép forrása: itt)