Deli Mihály: ÉLETÜNK KÖZÖS KÖNYVE
Egy különös férfiról írok… Negyven éven keresztül magyar irodalmat (történelmet, művészettörténetet) tanított egy jó nevű budai gimnáziumban. Nyugdíj után még a könyvtárat vezette, órákat adott, aztán „visszavonult”. Mindig szürke köpenyben járt, komoly volt és fegyelmezett, minden tekintetben igényes. Tartás volt benne, méltóság, férfiasság; és csipkelődő humor, irónia, nemes derű. Fiatal életek mocorgó lelkét-szellemét kellett a gyerekkor melengető fészkéből röptetnie a kalandos messzeségbe. Szúrósan is mosolygós tekintete a magasabb világrend üzeneteit gazdag élettapasztalataival összeszőve közvetítette, és osztotta meg velünk. Az igazán nagy pedagógus ezeket a súlyokat teszi a rábízottak vállára, érzékeny emberismerettel. Jóval később jöttünk rá, hogy felnőtté váló életünk legsérülékenyebb éveiben egy angyal állt mellettünk. Nagyon is emberi, hús-vér angyal, elhivatottságában felelős alázattal. Létezésünk lényegének kibontását, lendületbe hozását, működésének praktikus elsajátítását neki köszönhettük. A már csak nevében poroszos, inkább játékos szigor, a tanítás után, régebbi tanítványok látogatásával együtt, családias együttlétté szelídült; a 10-12 mondatos dolgozatok önvallomása a tananyagba szövődött; az izgatott beszélgetések és gyónások nyűgei atyai barátsággá mélyültek. A szellem és a lélek végtelen kincsestárából merítettünk minden nap. Gazdagodtunk, gyarapodtunk, formálódtunk. Vele minden perc izgalom volt. Minden könyv, vers, történet egy új világot tárt elénk. Tapasztalatai, anekdotái a valódi élettel szembesítettek. A dolgokhoz való hozzáállása méltóságot és meleg emberséget sugallt. Véleménye bármiről-bárkiről, igazodási pont volt. Metsző és láttató értékelései által szinte beavatottnak érezhettük magunkat. Vele beszélgetve, őt hallgatva valódi felnőttekké kezdtük válni; egy-egy elejtett, sejtelmes mondata izgalmas távlatokat nyitott. Finom élcelődései mögött önfeláldozó lélek magasodott. Egy férfi állt előttünk, céltudatos, okosan konok bölcsességgel. Egy elegáns szellem. Erkölcseiben kikezdhetetlen. Szigorú, de férfiasan gyöngéd, mint egy apa. Hivatásának mestere. Egyszóval ő volt az életünkben, akitől mi önzetlenül, tékozló nagyvonalúsággal csak kaptunk. Noha egy későbbi osztálytalálkozón csöndesen és büszke hálával azt mondta: én sokkal többet kaptam tőletek. Ő volt az, aki rendszeresen megjelent „családlátogatáson”; ő volt az, aki felkereste haldokló kollégáit, aki utolsó útjára mindenkit elkísért. Keze alól művészek, politikusok, tudósok kerültek ki; illetve mi mindnyájan, „nevezetes névtelenek”. – Az eddigi sorokból úgy tűnik, múlt időben írok róla, mintha nekrológot fogalmaznék. Nem véletlenül… Ugyanis kissé morbid módon, már évekkel ezelőtt megvásárolta a temetőben sírhelyét. Hajdani tanítványával sírkövet faragtatott rá, és titokzatos szöveget vésetett bele. – Ezzel elérkeztem mondandóm lényegéhez. Az történt ugyanis, hogy egy régebbi osztálytalálkozón, a nagy zsibongás közepette, megfogva könyökömet diszkréten félrehúzott, és ezt mondta: „Te fogsz elbúcsúztatni engem! Megírom a beszédet, csak fel kell olvasnod. Annyi temetésen voltam már, és annyi jóságosan buta közhelyet hallottam, úgy döntöttem, nekem kell megírnom, hiszen én ismerem a legjobban magam.” Az ilyen kérés keresztül döfi az ember szívét, és ahogy telt az idő, súlya egyre csak nehezedett… – majd néhány év múlva véglegesen a kezembe tétetett, mert ellentmondást nem tűrő szelídséggel így szólt: „Készülj, neked kell megírnod, ismersz már annyira.” – Azóta minden találkozásunkkor vissza-visszatér rá, rövid levelekben, telefonon egy-egy mondattal, utalással meglebbent kis titkokat, mozaikokat, és szurkál, hogy igyekezzek, még életében szeretné elolvasni. Egy későbbi alkalommal, hosszú életet kívánva jeleztem is, hogy készen vagyok, megírtam. „Na, hadd lám!” – csillant föl a szeme. De erre csak egy választ adhattam: – Nem lehet, meglepetés lesz…! Ebben maradtunk. – Azt mondta egyszer, sosem voltak igazi, életkorához illő barátai, mindig a tanítványai lettek legközelebbi barátai. Velünk, bennünk és általunk épült. Így hát mi mindannyian benne vagyunk, és ő mibennünk. Többször is említette, ha elérkezik az idő, meg fogja írni élete nagy könyvét. Mi lesz az, regény, memoár…? – kérdeztem. Sejtelmesen mosolygott. És egyszer csak letette asztalomra a két kötetes leveles-könyvét: a hozzá írt leveleink gyűjteményét. Elakadt a szavam. Ez lett tehát a főműve: a végtelen befogadás és önátadás testamentuma. Mi írtuk meg a regényét, azaz őt magát? Mi lettünk az ő nagy regénye, és fordítva, mintegy tükörben, egymás beteljesülése?! Csak rövid, vallomásos mondatai vannak a könyv végén; és sok száz oldalon a mi hozzá írt leveleink, a hatvanas évek elejétől napjainkig; Amerikából, Nyugat-Európából, vidékről, mindenhonnan. Nagy ívű sorok és jelentéktelennek látszó beszámolók. Lélekmélyi vallomások és csacsogások, költői szavak és drámai fájdalmak, szárnyalások-hanyatlások-bukások dokumentumai. Sajátos kortörténet, élet- és lélekrajzok, kalandos karrierek és megfeneklő sorsok; küzdelmek a történelem és a politika malomkövei között; gyötrelmek, szerelmek, szenvedések, magunkra találások, és magunk elvesztése. Kis közép-európai karnevál. Miközben beszámoltunk saját életünkről, mintha kíváncsi tükörbe beszéltünk volna; miközben olvasta leveleinket: mintha a saját életével-életművével szembesült volna. Magányaink és öleléseink összefonódtak. Ez a két kötet a felemelő alázat apoteózisa: lelkek mágikus köteléke! Az ölünkbe tette önmagát. – Nyolcvannyolc éves. Fizikailag, szellemileg pont olyan friss, mint régen. Reggeltől estig jár-kel a városban, felkeresi tanítványait, vibrál, anekdotázik, elemez, értékel, bárhol rögtönzött órát tart. Csak lohol utána a halál, mert barátunk lépéselőnyben van. Általunk már túlélte magát.
