Deli Mihály: NAP-FORDULÓ (az utolsó vers)

NAP-FORDULÓ (az utolsó vers)

Kinézek az ablakon –

A nem-hivatalos rádió hajnal óta félóránként bemondja

hogy egy tizenkét kilométer átmérőjű meteor közelít a földhöz

a becsapódás elkerülhetetlen

Rögtön utána közlik, nemzetközi összefogással dolgoznak a tragédia elhárításán

Pánikra semmi ok

Más adók is átveszik a hírt, időnként bemondják, hogy az egész kacsa

Dél körül elhallgattatják a rádiót (kalóz frekvencia)

Lágy, klasszikus zenével kompenzálnak

A központi adón (megnyugtató, katonai hangnemben) cáfolják a rémhírt

Vészjósló zavarodottság terjeng az éterben

Füllesztő a meleg, a levegő moccanatlan, az állatok némán kuporognak vackukon

Harci repülők húznak át a fejünk felett, helikopterek csattognak mindenfelé

(talán a képzeletbeli meteorral akarnak hadra kelni?)

Vagy nem is meteor közeledik, hanem háború kezdődik?

Vagy UFÓ-k készülnek megtámadni a földet?

A hírek közti reklámok hamissága fölfakad, simogató mérgük félelmünkbe szivárog

Megszólal a telefon: „– Ne dőlj be, ezt már egyszer eljátszották Amerikában”

Rá egy másik telefon: „– De ez most igaz”

A harmadik telefon mindkettőben megerősít

Aztán furcsa mozgolódás, kiabálás, sikoltozás az utcán

Robbanások villámlanak a távolban, majd egyre közelebb, már a hátunk mögött is

Fokozódik a hőség, fekete füst gomolyog a napban

Versenyt futok magammal: ezt a verset még be kell fejeznem!

Egyre lassabban és nehezebben jönnek a szavak

(nem így, ahogy most olvasod)

Sokszor megállok, elfanyalodom, már-már feladom

Mi értelme van, ha órák múlva por se marad belőlünk?

Elérkeztünk a végére, nincs remény

Titokban erről fantáziáltunk, kajánul nevetve, sci-fikkel riogattuk egymást

bár tudtuk, hogy egyszer úgyis megtörténik

Mert egyszer valahogy meg kell halni

szubjektíven, magányosan, vagy kollektív magányunkban

az ég kútjába zuhanni

Akkor miért pengetem a reménytelenséget?

Miért gondolom, hogy fontos ez a vers?

Ezen már nem múlik semmi, egy bötű ide vagy oda…

A határ amúgy is olyan, mint az üveg

Mindegy, melyik oldalra kerül a szó

A szent vitrinben összekeverednek a feliratok, a dugókra szúrt életek

Azt a butaságot, hogy nincs odaát, vessük el

Ez a szellemi-lelki-fizikai sűrítés, amit embernek nevezünk

túl misztikus ahhoz, hogy egyszerre semmivé váljon!

Játékból vettem komolyan az egészet

miközben tudtam, csak játék, mert a komolyság odaát van?

Amikor elérkezik a pillanat, saját szülőnkké válunk, hangunk elvékonyodik

A legyintés és a remény között egy odaadó gesztussal

– bátorító öleléssel? verssel? – búcsúzunk

Majd teljes fegyverzetben a tükörnek rontunk

és a cserepeken taposva, tovább…

A kép forrása: itt