Dienes Jenő Attila: A calabriai herceg

„Két bárányt látok a farkasok gondjaira bízva, és egy királyságot, amely király nélkül maradt.” / Petrarca/

Az egyik este Felicián elveszítette a koronáját. Már éjfél is elmúlt, amikor megéhezett. Kinyitotta hűtőszekrény ajtaját, érdeklődve kotorászott a szédítő mélységben, végül kolbászt, sajtot, zsömlét rágcsált szárazon, miközben remegő ujjal a távirányító gombjain kóválygott, valami nézhető műsor után kutatva. Az utolsó harapás a sajtban maradt, illetve valami körbekaristolta a szájüreget. Üvöltött volna… Ez a koronája volt, de mindenki az igazak álmát aludta, így csak csendesen átkozódott, tehetetlen kétségbeeséssel sziszegett, mint kígyó az Isten háta mögött. A fürdőszoba tükre előtt hosszasan vizsgálódott, lemosogatta féltett ékszerét ‒ csak nehogy véletlenül a lefolyóba essen!  A fizimiska olyan amilyen, nincs baj, amíg megszólalni nem kell…

A korona a könyvespolcon élvezte a hirtelen beköszöntő vakációt, a fölé hatalmasodó könyvgerincek feliratait olvasgatta, körötte őszi hangulat lopakodott: alkonyodó fényviszonyok, lomha őszi rovarok sercegése.

Jól érezte magát a szabadban, távol a szétrágott, nyállal összekevert élelmiszerektől, sötét buborékoktól. Méltatlan lett volna hozzá egy műanyag doboz, melyben a fogtündérektől elzárt tejfogak lebzseltek. Ő pillanatnyilag egy sokat rágott obsitos veterán.

Mély fájdalommal tudatjuk, hogy édesapánk, néhai Károly Róbert (Caroberto), 1342. július 16-án, életének 54-ik évében váratlanul elhunyt. Búcsúztató gyászszertartása Visegrádtól Székesfehérvárig öt napon át látogatható a ravatali helyszíneken.

Búcsúzott a gyászoló ország: Capetingek, Anjouk, barátok, Luxemburgi János cseh király, az ordaspillantású ellenségek a prüszkölő lovaikon, a kaszákra támaszkodó pufók parasztok, a tajtékoscombú concubinák pajzán grimaszai, a rózsafűzért morzsolgató Szent siratóasszonyok, árva Coloman püspök és a többiek. Végeláthatatlan gyászmenet kísérte a nagy király koporsóját. A szomorúság sebe leginkább a krónikákból mellőzött lelkeket marta.

Felicián a hit aktív cselekedetein buzgólkodott, amikor életében másodszor megpillanthatta a bükki embert. Az éjszaka hullócsillag szántotta végig az eget, jó előérzetei voltak, nem hűlt fagypont alá a levegő, a sötétségből kipihenten léptek a másnapba. Ez a mogorva alak már vagy ezerszer eszébe jutott, mióta a tavaly télen egyszer áthaladt előttük az úton. Első pillantásra kutyának, kóbor medvének, valami állatnak vélte. Olyan volt, mint egy durva látomás, egy életre kelt démon, meghatározhatatlan, abszurd jelenség, dermesztő látvány, amire nem lehet felkészülni. Annyira elvadult kinézete volt ennek az embernek alig nevezhető valaminek, hogy majdnem elgázolta. Félre kellett állni, leparkolni, remegő kézzel kotorászni, hogy valamivel megörökíthesse, hogy legalább egy fényképe legyen róla, mert ezt elmesélni nem lehet. Ahogy aztán hetekkel-hónapokkal később megmutatta ismerőseinek az elmosódott felvételeket, mindenkin úrrá lett az ámulat, a rettegés.

–  Takarodj innen, buzi gyerek, ne fényképezz! –  mordult, majd eltűnt a házak között, most megint itt volt, a vegyesbolt mellett álldogált egy soha nem látott kaméleon jelmezben.

–  Én visszamegyek. Jó lenne beszélni vele.

–  Menjél csak, megvárlak. 

A terv: semmi fotózás, csak úgy odamenni, ne érezze tolakodásnak. Azóta már születtek családi elméletek, hogy ő egyike a hutás erdei embereknek, akik soha nem jönnek le a falvakba, állandóan a boksáikat rakják, szenet égetnek, vasat olvasztanak, vagy vadakat gyilkolnak, állandóan a hurkokat, kelepcéket bütykölik, kiszívják a kisebb állatok vérét, a nagyobbakkal viaskodnak, nyakon szúrják a vadkant, gyökeret rágcsálnak, eldugott világháborús fegyverekkel gyártják a véres koncokat. Alig élnek már ilyen emberek. Olyan a bundája, mint valami álcaháló, na meg ez a szerszám, talán blankoló fogó vagy kárpitos pisztoly, de a lábbelije, az nem csizma, inkább medvetalp vagy bocskor. Szóval most itt van ez az ősi teremtmény, akit egy pillantás alatt sikerült jó mélyen elraktározni, rejtélyek sokaságát hordozza. Nem is hozzá indult, csak úgy nézelődött az utcán, mintha üvegvisszaváltó után kémlelne, közben oda-helózott egyet. A legnagyobb meglepetésére válasz érkezett, a remete beszélni kezdett...

Felícián azon törte a fejét, hogy működik-e a Nomen est omen-dolog? Az emberek nyolcszáz év múlva vajon milyen neveket fognak adni a gyerekeiknek? Cimkék alatt dzsogingol majd Adidas Feri, a legkisebb középső nagylány, a Rontó Evelin Eszmeralda? A bükki ember még a nevét sem tudjuk filozófus, elvadult gondolkodó volt, aki időtlen útjain soha nem találkozott idegenekkel. Az idegenjeink nem értik azt, amit a lengyelek és a magyarok mindig értettek, ők voltak Európa bohém előkelői. Erzsébet királyné is lengyel volt, egyszer Nápolyba utazott.

– Mit keres itt ez a szép lengyel nő? ‒ suttogta a bámészkodó sokaság.

Nehéz napok jöttek, miután egyedül maradt. Caroberto nagy király volt, kitűnő szervező, példás vezér. Mióta meghalt, az egykori nyájas szövetségesek hirtelen koncra éhes fenevadakká váltak. Szükség volt valami formabontó bemutatkozásra, amely üzenet a királyságok számára, mutat valami egyszerű nagyvonalúságot, ami lengyel és ugyanakkor magyar. Rövid előkészület után a királyné útra kelt, diplomáciai zarándoklata nem volt szerény.

Megdöbbentek a többezer kilogrammnyi aranyékszer láttán. A kincs rögvest inflációt gerjesztett az aranyhiánnyal küszködő Európában. Rómától Nápolyig minden keresztény romot bejártak, mire a Pápa elé rakatta ajándékait. A Szent férfiú a rigoristák bosszantására gazdagon költötte a kótyavetyét. Jutott fényes bálokra, nünsz-fansz női vendégekre. Nem válogatott a jóban, semmilyen élvezet elől nem futamodott meg, forradalmi öniróniáját föl is jegyezték az avignoni firkászok:

„Bűnösként élek a bűnösök között.”

/VI. Kelemen pápa/

– Heló! Tudnál adni tizenöt forintot?

– Persze, visszamegyek a kocsihoz. Te mivel foglalkozol? – na, ez egy nagyon hülye kérdés volt, de már eldurrant, ugyan mivel foglalkozna, rá van írva, gyémántcsiszoló.

– Elmennék ebből az országból – mondta magyarul, a legnagyobb természetességgel.

– Én is oda indultam, de öt gyerekem van és kevés időm, most is rohanunk, a feleségemmel. Gyere, veszek ki pénzt a kocsiból, addig dumálunk. ‒ Persze nem jött, ugyan miről dumáltunk volna? Ott lapult a fal mellett, mint valami loncsos hegyiállat.

– Lám, milyen sötéten csillognak a szemei, bizonyára elfáradt, Kedvesem.

– Hosszú, imádságos utunk volt, Istennek szolgáló zarándoklatunk végén öröm Önt látnom, Szentséges Atyám!

– Hallottam a hírét, hogy Caroberto testvérem az örök világosságba emeltetett. Pihenjen meg nálunk, gyermekem, bizonyára megviselte a gyász!

– A tegnapesti misén elmaradt a perselycsörgés, jó lesz kicsit adakozni. El is felejtettem, a zsebemben volt a kétezer forint, amit tegnap kivettem az ATM-ből.

– Na, mi van? Beszéltetek?

– Kért tizenöt forintot. Teljesen normális. Itt akarja hagyni az országot.

– Vegyél neki ennivalót!

– Én is arra gondoltam.

Visszaérve ugyanott találta, a bejárattól jobbra, kissé összekuporodva. Igen, ugyanaz az ember, a tavalyi göncök, a szakáll, a sötét szempár, kezében valami ág, a leveleit rágcsálta éppen, a ruhájába is betűzdelt növényi alkatrészek lógtak. Nekem meg eladó vándorpatkányaim vannak, futott át az agyamon, csak valahogy el kellene ejteni őket, rejtőzködők és piszok gyorsak, a szomszédban van a telephelyük. Minden stimmel, ő az, a tavalyi bükki ember, ezt a nevet ők ragasztották rá. Most idétlenül nyújtogatta neki a pénzt, ez nem tizenöt forint, nekünk sincs túl sok, de valamire csak jó lesz.

– Nem engednek be a boltba, veszel nekem egy kiló kenyeret?

– Persze. Mire van szükséged, mit hozzak még?

– Esetleg egy májkrémet.

A boltok mindenhol ugyanolyanok. Szenvedő nyomorult arcok, slattyogó léptek, a pénztárnál feltorlódó sorok, ott aztán mintha a fogukat tépnék. Egyedül a pultoshölgyek, meg az árazópisztollyal szerencsétlenkedő cicák tudtak némi őszinte mosolyt facsarni, amikor a vérünket szívták. Piast Erzsébet csodás dáma volt, formabontó hölgy a maga korában, a szakrális feminizmus medallionjaként ragyogott, nem vonult kolostorba, nem hurkolt vezeklőövet, a gyász buzgó adakozásba űzte, mindent megtett András nápolyi befolyásáért. A Festum Omnium Sanctorum, majd a Commemoratio omnium Fidelium Defunctorum földíszítette az özvegyet, aki kimagaslott a szolgák seregéből. A magyar királynét irigy tekintetek kísérték a kasszához. VI. Kelemen pápa nagyra értékelte a nőies diplomáciai érzékenységet, amely vastagon szórta Isten ajándékait az Anjou viperafészekbe.

Felicián kétségbeesetten kotorászott a parányi kerámiadarab után, a koronák manapság valami strapabíró cuccok, vagyonokba kerülnek. Úgy emlékezett, hogy erre a polcra tette és most nem találja. Nem pénz kérdése, de valaki levette volna? Hirtelen elbizonytalanodott. Átfutott az agyán, hogy lesöpörték, belekerült a szemétbe, a kukába. Jézus Krisztus! Mehet ki kotorászni derékig a patkányszarban.

Az avignoni áristom körül nem állt meg az élet. Megjelent VI. (Valois) Fülöp, hogy miért lett ő szerencsés, az jó kérdés, vele átellenben, seregei élén lovagolt III. Edward, angol király, nagyapja léptetett a fakó lován, közben a pusztító pestis járvány is elkezdte csipegetni áldozatait. VI. Kelemen javasolta Johannának, hogy a férjét, Andrást, jó lenne kicsit megkoronázni, de máshogy alakult…

Erzsébet királyné egy rendkívül muzikális ember volt. Csonka kezét ütemesen lóbálta, lenyűgözve hallgatta a vak orgonista, Francesco Landini játékát. A hangok körbesuhogták a vaskos falakat. Az özvegyasszony utolsó fillérje is elfogyott

„Mert mindannyian fölöslegükből dobtak, ő azonban szegénységéből mindazt beledobta, amije csak volt, az egész vagyonát." 

Dübörgött a zene, hullottak a zizegő bankjegyek, Magyarország volt a legnagyobb kassza a világon. Egy lódarázs tartotta rettegésben a gyerekeket. Mindennap egy újabb. Biztosan a fészkük is itt van valahol a közelben, talán a padláson, egyszer majd fölmegyünk és agyoncsapjuk az egész bandát, mind a kályhában végzik!

– Nem halunk meg tőle?

– Nem.

– De mesélted…

– Az régen volt, ne nézzél már úgy, hazudtam.

Naponta megküzdöttek fenevadakkal, a veszély toposzaival. Felicián a Vatikán mintájára megálmodta az autokratikus monarchiáját. Beletervezte az őszi éjszakába a 830 négyzetméteres monasztikus rendet, a padisahhal, királynővel, demográfiai ívekkel, lakott területen belüli 150-es sebességhatárral, kötelező szeszfogyasztással, rendi kódexszel, etcetera. Jól hangzott a miniatűr államalakulat, az oxigénhiányos baromarcúak fölé magasló szuverenitás lehetősége. Kissé anakronisztikusnak hatott, de azért ízlelgette, lassacskán kortyolgatta a vörösbort, belelapozott az újdonsült despoták fohászaiba, próbált hozzájuk is érteni.

– Üdvöz légy, mánia! – ma a hazámért mondok egy tizedet.

De legalább beszélt, mondta, mondta… Vannak komolytalan politikusok, akik folyton visszakérdeznek, csöndesen hallgatnak. Pacalkirály a fecsegés nagymestere volt, meghódította a hülyéket, a sokaságot, a savazóbázist. A négymagos fecsegőautomata csőre töltve, csizmaszárban a szúrókés, fül mögött a plajbász, ment a mérnöki száznegyvenes D-mol tempó, „meraszongyajazembr”…

Véget ért a forró nyár, és még mindig meztelenül álltak a koromsötét éjszaka kémholdjai alatt, kínos szemérmességgel pislogtak egymásra, dörzsölgették kiszáradt szemeiket, közben annyira utálták már ezt az egészet, hogy el sem tudták mondani.

– Mi legyen az Impériummal?

A vesszőparipa, ahogy jött, elviharzott. Egyre hidegebbek lettek a hajnalok, Felicián igyekezett gyorsan összevadászni a hasznavehető portékákat: A szeletelt kenyér jó, nem kell vele bajlódni, egy doboz kefirt a bélflórának! Nézzük a májkrémeket: ehhez bontó kell, a doboz szemét, ez egyszerűen feltéphetetlen, de jó nagy. Sör is legyen? Te Jóég, milyen árak vannak! Tizenöt forintból mit lehetne itt venni, levegőt.

Áldott, aki jön az Úr nevében!

1345-ben Szent László kikelt a sírjából. A lovag király kaszaboló visszatérte naptári munkanap volt. A boldogult Nagyúr hajnalban dolabrummal (harci balta [nemzeti jelkép]) rontott a kipcsaki, nogaji tatárok seregére.  A kanyargós Dnjeszter partjáról, Transznisztriából érkeztek hozzánk a májfoltos kutyafejűek hordái. Miután nekik esett a székely-magyar sereg, elég kedvezően alakultak az események. Szorgalmasan folyt a gyilkolászás, másnap a Szeplőtelen Szent Szűz is feltűnt a dombok mögött, a menekülők feje fölött. Győztünk! – hangzott diadalmasan.  A pogányok rettegtek. Harmadnap minden szentünk ott ráncolta homlokát az Árpád-sávos égbolton, amikor Laczkfi András székely ispán lefejeztette a tatár kán alvezérét, Athlamost. Már esteledett, csak a mécsesek égtek, Gyertyaszentelő Boldogasszony napja volt, februári hideg, hófútta tél. A rabláncra fűzött kontyosoknak végig kellett nézni a jelenetet, hogy aztán otthon még kinyomott szemmel is elmesélhessék. Hosszú hetekig a fagyos szél muzsikált a csontfurulyákon, aztán síri csend támadt, mint az öngyilkosok kriptáiban.

„Az egy kiló kenyér, az egy kiló kenyér.” /Bükki ember/

Akkor döbbent rá, hogy a lekisebb szeleteltet hozta, és az csak fél kiló kenyérke volt. A remete szúrós szemmel vizsgálgatta a portékát, ez a hülye Bear Grylls egyre idegesítőbb, ne kezdjen el most nekem okoskodni, mert akkor idekopaszodom a járdára!

– Ezt találtam.

– A kefirrel problémáim vannak, én soha nem vagyok fűtött helyiségben, ehhez a szendvicskrémhez mikró kell.

Mit is mondhatna, csak olyan cuccot dobált a kosárba, amit ők is megennének. Tökéletesen végiggondolta, hogy ha ő lenne a remete és nem engednék be a boltba, akkor minek örülne a legjobban. Nem baj, legalább délutáni útra is lesz kaja, ha meg nem fogy el, megeszik a gyerekek. Egy héttagú család mindent elnyel.  A tonhalas pástétomot még elrakta, aztán morogva, csöndben elillant. A megmaradt magyaros szendvicskrémet mikró nélkül is sikerült megenni. Finom volt, bár kicsit csípett. 

Szeptember 18-án Johanna és András egész nap űzték a vadat. Fiatalok voltak, szépek, szomorúak, árvák. Valahogy az egész történetet áthatotta a gyermekkoporsó illat. Maria di Valois hercegnő már tizenhét esztendeje a sírjában pihent. A negyedik szülése közben vesztette életét. András herceg hatesztendős volt, amikor Nápolyba küldték, hogy Bölcs Róbert gyámsága alatt engedelmes uralkodója legyen a trónokon civakodó Anjou családnak. Hamar nősült, a két udvar ismét szövetségre lépett. 1330-at írtunk. A visegrádi és nápolyi porta közös érdekei megkövetelték a gondos tervezést. Carobertó és nagybátyja néhány bokály bor fényénél dinasztikus házasságba boronálták Andrást és Johannát. A fiatalok vadászportyákba menekültek az udvari méltóságok féltékeny szemei elől. A foci volt a mindenük, idejük javát az udvari serfőzdékben töltötték. András herceget állandó szigorú felügyelet alatt vigyázták az Anjou rokonok, még saját kincstára sem lehetett. A márciusi rügyfakadás csodás emlékei kísérték őket útjukon, Johanna gyönyörű volt és gyermekien játékos, egészen más, mint a haltetem illatú udvarhölgyei.

Mohán és pázsiton hemperegtek, magányos kútkávákon lóbálták lábaikat, volt valami szép ebben az életben, mai szemmel könnyelműség. Hogy lehetett fárasztó erdei útvesztőkön, nyeregben vadakat űzni szarvasbőgés idején?! Carlo Martello d'Angiò mégis megszületett még ennek az évnek a karácsonyán, Johanna a pogány Napisten ünnepén szenvedte világra a kis hercegfit, aki apját már nem láthatta. Hónapokkal korábban az utolsó vadászat terítéke gazdagon pompázott. Az erdőszéli tűzrakásban csillogtak a borral telt serlegek, fanfárokat fújtak a kürtösök, a lángokban sistergő sültek illatát vitte az esti szél.   Az aversai San Pietro a Maiella-kolostor állta útjukat, nem tudtak megpihenni ebben az elátkozott kőrakásban, valami borzalmas dolog történt a kolostorban. 

A megfojtott fiú száján erőtlen szavak buggyantak ki, ahogy egyre esetlenebbül himbálózott az erkélyről lecsüngő kötélen, aztán a rohadékok még a ruháitól is megfosztották. András herceg holtteste a kert növényei között kapaszkodott hullamerevségbe, amikor hajnalban a dajka rátalált.

Van egy halottunk, egy törtfehér koronánk, a pénztárnál feltorlódó vevők és áruik.

– Mi a neved, Cimbora, itt hagytál valamit.

– Nem hagytam ott semmit.

– Akkor ezeket hazavisszük, majd megesszük mi. Nem kérte a kefirt, hogy azzal problémái lennének, ezt meg csak a mikrósütőben lehet elkészíteni…

– Ez szendvicskrém, rá lehet kenni a kenyérre, ide van írva. A kefirtől lehet, hogy hasmenése lenne, azt nehéz elintézni ebben a felszerelésben, de azért beszéltetek?

– Persze. Elég arrogáns csávó, nem tanulatlan, de tele van a töke a világgal, mogorva, mint az állat, magának való filozófus.

– Neki van igaza, én is kiköltöznék a természetbe.

– Ennél jobban? A bükki medvével alszunk hónapok óta, mert nincs pénzünk a Minaretre.

Különös éjszaka volt, Nápoly partvidékére sodródott. Feltűnt a megváltás és az utolsó ítélet hírnöke, a középkor keresztény erényekkel felruházott Szübillája. Évezredek óta bolyongott a hullámverte bokatörő sziklák között, mire gyönyörű véres lábával fövenyre léphetett. Élete ígérete lassan fogyott, alig félmarék homokszeme maradt, szépsége a levetett illatos ruhák között hevert.

San Gennaro és a csodás Szibülla találkozása nem volt véletlen, nincsenek véletlenek.

A vulkán csipkézte tengerparton bukdácsoltak, éppen azon a helyen, ahol Pál apostol Rómába hajózva partot ért. A jósnő a gyönyörű tájba festve meztelenül fürdőzött a Pozzuoli-öböl habjaiban, az apát beleveszett e csodás látomásba, az erodálódó látványtól lábai földbe gyökereztek. Szent Januáriuszból alig maradt történetünk, de a vitrinben csodálhatjuk két ampullányi vérét. Hogy miként vették el tőle, az már örök titok marad, de mielőtt szétterült volna a hideg kövön, gazdája  hosszúra nyúló imát rebegett, majd a halál Himnuszára zendített:

Dies irae, dies illa

Solvet saeclum in favilla

Teste David cum Sibylla.

Dracontius elé vezették a jó keresztényeket. A rómaiak soha nem vesződtek vasakkal, tüzes fogókkal, az államigazgatás pitiáner ügyeit afrikai nagyvadakra testálták.  Nagymacskák kerültek elő az aréna katakombáiból, majd elkezdődött a mulatság, a vasláncos programok. A kiéheztetett oroszlánok komótos eleganciával tépdesték a jámbor hívek végtagjait, miközben ők a közönség legőszintébb csodálatára, eszeveszett hangon énekeltek.

Gennaro érdeklődött az őrség tagjainál, hogy miért sanyargatják megint az ártatlan keresztényeket? Azon tűnődött, hogy milyen újabb keresztet tesz még rájuk az Úr, erre Dracontius őt is kihallgatta. Ebben sem volt köszönet. A beneventói püspök megvallotta hitét, majd megtagadta a római isteneknek szánt italáldozat bemutatását. A felebarátok önfeledt koccintása elmaradozott. Kocsmák nélkül egyre kevésbé tekinthető közösségi lénynek az ember. Az üvegtégelyben őrzött alvadtvér időről időre folyni kezdett, amit a hitetlenek a hidratált vasoxid fizikai tulajdonságával magyaráztak. A korszerű anyagok beköltöztek a mindennapokba. Egyik pillanatban még sárgán-zölden folytak, ragacsos masszaként kenődtek, majd fehéren acélos sziklákká ridegültek egy kis ráolvasás, fény, kutyulás eredményeként újra fölkerült a korona.

– Ez jobb, mint új korában! Nagyon szépen köszönöm! Mivel tartozom?

– Jó szóval.

Szépen zártak a fogak, esztétikailag minden hibátlanul működött, az óvatlan rágcsálással mégis bármikor beköszönhetett egy újabb katasztrófa, ez benne volt a levegőben. Az őszi szünet őrült módjára elrohant ‒ azért egy visegrádi bobozás még igazán beleférhetett volna, de Erzsébet lengyel volt, nem sváb, minden tartalékot szanaszét utazgatott.

A király a szédítő tornyokat járta. Meg-megállt, az Európa fölé magasló panorámában gyönyörködött, a kanyargó Dunát csodálta. Magához vette halott testvére gyermekét, az új trónörököst. A kis herceget 1347-ben eljegyezték az unokatestvérével, Johannával. Nagy Lajos új hadjáratokat indított.

Déjà vu: Calabria hercegéből már csak néhány szempillantás maradt, a felbőszült Felicián kardsuhogására összerezzent egy aprószent a Mennyben. Charles Martel d'Anjou nem élhette meg a harmadik születésnapját…