top of page

Dienes Jenő Attila: A kőműves imája






Mint egy elcseszett tetoválás, vonyítanak vissza a betűk a papírról. Ebben a mai napban kevés volt a hunyorgás, sok az eső. A kőművesek és a mezőgazdászok ellentétesen állnak a napfényhez, csapadékhoz. Míg apám szerint (aki emberemlékezet óta milliméterben kalibrálta a napi, heti, havi, éves, évtizedes csapadékmennyiséget) – röviden: ez ma ló… sem volt. Fecóék, a kőművesek, ácsok, a napsütés hívei morognak. Imáik fémesen csengenek a villámlás, pötyörgés, zuhogás közepette, inkább átkok, mint tétova felsóhajtott fohászok, az ördögnek kedves kurjantások, démonvicsirgatók, amitől sem jobb, sem rosszabb nem lesz. Ahol egy sóskúti kőkerítést fabrikálunk 12 méter hosszan, tonnákat átrakva, beépítve, a teremtés kezdetéből való kőzeteket átalakítva, hozzásimítva a számított korszakunk tompa elképzeléseihez, szóval ilyenkor van idő beletemetkezni a napsütésbe, megmártakozni a frissítő felhőszakadásban, tréfában oltakozni, Franci bátyánk herflijátékának szünetében feleleveníteni a régesréget – szép idők voltak azok – fejezi be ilyenkor egy-egy elnyújtott nevetéssel az öreg Franci. Ilyenek az emberek, ezek, vagyunk, ettől szépek a mindennapok, ezekre fogunk emlékezni.

Sajnos felemás érzésekkel tekintek vissza az iskola falai között múlatott éveimre, ahol minden idegszálam összehangolt működése ellenére sem voltam képes tüzetesen megfejteni a rám bízottakat.

A gyerekeket szeretem, az embert alapvetően szeretem, de az iskola dimenziója alkalmatlan az értelmes beszélgetésekre. A megregulázatlan pimasz nemzedék (generációm terméke) ott feszül félprofilból a monitoroknak fordított pupillákkal, míg mi, mint a BV smasszerei, folyamatos instrukciókkal foglalkoztatjuk az egyébként önálló gondolatokra is képes elméket. Gépekké formáljuk az élőt, életet adunk az élettelennek, kódokat verünk az agyakba. A tananyag adott, a befogadó képesség átlagolt, strukturált, a figyelem szegmentált, a többség alulmotivált, a kisebbség mentálisan retardált, a másik fásult, a harmadik másnapos, a negyediknek megjött, az ötödiknek elment… ez az iskola, élén az altábornaggyal, ostoba bürokratikus baromságokkal, berögzött rossz gyakorlatokkal, felesleges kínlódásokkal.

Világ életemben az idősebb embereket éreztem magamhoz közelebbinek, mint a saját, vagy fiatalabb korosztályok tagjait. Ezek az ízesebben beszélgető, kommunikatívabb, sok csodát, csapást megélt ráncolt homlokok, szemrésből mosolygó csillogások, rekedtebb nevetések hitelesebbek minden felületes fecsegésnél, értelmesebbek a mindennapok kedélyeskedő társalgásainál, maradandóbbak a világ kincseinél – mert örök élet és három nap /by father Francisco/ a boldogság.

Bármilyen furcsa és különös… bunkóbbak vagyunk elődeinknél. A mai ember nem tököl Newton törvényeivel, szemével csak átsiklik a Marcus Aurelius citátumokon, mint az

„Egyenesnek kell lenni, nem pedig kiegyengetettnek!”

– ha beléjük is botlunk, biztosan nem gabalyodunk keszekusza emésztgetésbe, pusztán nyelünk és böfögünk. A népek pacalillatú kocsmahideg beszélgetéseit elhamvasztottuk, beleszórtuk az analóg korszak urnájába. Online eszmecserélünk, nincs többé kilépős pofon, kipocsolt sörhab, vérben forgó szembogarak, kitámogató függetlenek, pártos felbújtók, rendőrt hívók, sebet kötözők, hánytatók, kibeszélők, másnapi kiröhögők. A kármentős csárdák, a tanyák kóracél pultos kocsmaszaga, a jó füstös Refugium Peccatorum (a bűnösök menedékei) kivesztek az emberi létből. Beérjük a sorokba, tudósításokba, hamisan megrendezett videókba rejtett átveréskkel. Elfelejtettünk gondolkodni, feldolgozni, értékelni, tervezni, kivitelezni. Ahogy Franci bátya, letévén a herflit, mondotta volt, ez van, mi a …-t csináljak?

A kőmíves káromol, az orvos analizál. Azért vannak azzal a teremtéssel problémák...

Főúr, még egy kört kérnék az asztalunkra!
– szóval – Hé FŐNÖK, ide kértük azt a (hogy is mondják, mester urak?) hápévegyigyümit! Ez így mégsem konvex, szóval ott a vakbél, meg azok a mandulák, folyton csak a baj van velük, ki kell amputálni őket a rendszerből. Egészségünkre! Az elvek mentén harcolt konfrontációk 50 fokosnál kezdődnek, a többi asszonyi beszéd. És igazad van, Józsikám, ha megnézzük ezeket a rémséges némbereket a világ porondján, pusztulásba taszítják Ádámut voloá.

A mesterséges intelligencia szabadsága ott ért véget, ahol a Nick-anonimitását a közösség álszentsége felszámolta. Társadalmunkban az ad hoc kritika minden formája elfogadhatatlan, ezért élő adásban keményen markolt mikrofonok csak avatott kezekben nyugodhatnak, ez olyan fogyasztópolgári, globális kényelmi slussz-pássz. Mire rájöttünk volna, a web a betyárok, gondolkodók új Kufsteinje, Döblingje lett. A jól ismert lárvaarc, most a feldolgozó apparátus napszámosainak zsinórjait rángatja, mint amikor a Mátyás Pince előtt lelakatolt Suzuki-kerék szabadságlevelét kommandírozta a részmunkaidős joghallgató. Itt valóban volt felfestett vonal, de ez nem látható.

– Igen, én is látom, hogy nem látom.
– Na, látja!

Lesz-e valaha Zelenszkijből Ratko Mladić? – vetődik föl a kérdés, miközben három köbméter földet kicucál a kertvégi dombtetőből a három fős baráti körünk. A 12 méternyi 80 centis sávalapot beöntve, bevasalva betonnal, abban maradunk, hogy ebben a világban csak arra számíthatunk, amit magunk teszünk. Másnap két tonna sóskúti követ építettünk a sávalapra. Utána megint kettőt. Ebből készült az Országház és a Budai Vár is. Szép fehér, tűzálló, vízhatlan, „olcsó, ha lopod”.

Többet ilyen szarral nem dolgozom, bontott, pucolatlan…

Közben nagyon besimult. Ahol az ég összeér a földdel, ott tárta szét két kezét az Isten. Égi áldás, könnyezik az Úr, szeretett gyermekeit tisztítja könnyei záporával.

A gépeket tegyük el, nem akarok megázni. Fater, pihend ki magad!

Mi, Magyarszürkék, belehalunk a változatosságba. Ha magyar festő lennék, csak a Magyar Alföld olvadó, lucskos, gazos simáját festeném éjjel-nappal a pudvás vászonba. Ha énekelhetnék Child in Time-ot a Megasztárban, Gáspár Lacit elküldeném egy Fidelitas építőtáborba gleccsert fagyasztani. Szegény jó Áder Janinak az elmúlt években legalább 3-6 fokot köszönhettünk, amit megtakarított a globalista felmelegedésből. Sajnos ez Malligand-fok volt…

Ím egy széparcú leány a képen, Ő az utód. Gyermekeinek szép anyja, dús szemöldökén át a világ szűrt valósága mosolyog ránk. Közben a vágóhidak örök vadászmezőin az elkárhozott lelkek, a feledés időtlen homályában bizonyították az OH-funkciós csoport sejtekre gyakorolt hatását. Borsodban még a muslicák is durvábban marnak – mondom a kőműves barátaimnak, midőn szép katona történeteket idézünk, a hadvezér derűjével nem túl pesszimista jövőképünk távlatából.

A pacifista nemzedék már idegenül tekint az uniformisra, az uniformizált hatalom fiaira. Ma Zelenszkij a katona. A Che Guevara és Fidel Castro terepszínű reinkarnációja, az ukrán Tarzan vajon dobizott-e valaha szögesdróton át a szabadságba? Szökött-e kocsmába, nőhöz? Boldog-e az az ember, aki ég és föld ura a színpadon? Marad-e barátja, ha elfogy mögüle a háború, a vér, a fegyverropogás, az üzlet?

– Az ÜTI, épp egy százados volt, nem nagyon komázott bennünket. Kiszúrta, hogy valami nem kerek, ahogy ott héderezgetünk a napon. A fecskék csapongva röpködtek a körletek előtt, csendesen ereszkedett a nap. Honnan szerezték az ampullát ezek a honvédek? Bármit be lehet hozni ebbe a laktanyába észrevétlenül? Ez felfoghatatlan! Na majd én megmutatom!

Emlékezzünk az öreg brigadérosra, akivel együtt katonáztunk gyerekkoromban – friss kenyér, abárolt szalonna, kolbász, hagyma, sörhab, pöttyös krigli, Marika néni tojáskréme. Laci bátyám vitéz volt, igazi világháborús frontharcos, Hunyadi Páncélos. Rocsókkal hódították vissza a meghódított magyar földet a ruszkiktól. Ezekről a katonákról ritkán hallunk, pedig hősök voltak a javából. A szövetséges hadifogságból Amerikába mentek, de aztán a honvágy hazahozta őket. Egy államigazdaságban dolgozott, gyakran vitt magával a fekete Pannóniáján egy körre, vagy az egylovas taligáján a csereháti Daruszállásra. Ilyenkor odaadta a hajtószárat, enyém volt a világ, belealudt a zötykölődésbe, álmában mosolygott rajtam, amint a kátyúkba instruáltam a sötétpej kancát.

Pisti barátommal néha ismét összefutnak útjaink, harmincvalahány esztendeje együtt „katonáskodtunk”. Ő kicsit tovább. A Légion étrangère (Francia Idegenlégió) kötelékeiben szolgált, három ciklust írt alá egy valódi hadseregben, igazi katonaként. Az erdőszéli úton jó volt látni a sokat megélt arc elnyűhetetlen mosolyát. Öregapja házában él a hegyek között, távol a mocsoktól, áramszünettől, csőtöréstől, szolgáltatás-kieséstől, korlátozásoktól, tilalmaktól. Hetente megy egy Kinizsi Százast, vagy épp egy Sherpa Rally-t. Ő katona, olyan, mint akik egykor Marcus Aurelius zászlóit hordozták, akik Pannónia urai voltak, Sicambria falai alól indultak portyákra szerte a nagyvilágba.

– Mit szólsz ehhez az ukrán cirkuszhoz? – kérdezem a tavaszi erdőben.
– Te is voltál katona. Ez nem háború – mondja. 

Közben a háború előttünk durrog, élő közvetítéseken bámulom a füstöt, a vért, a robbanást, a EU hullanéző delegációit, az ukrán Rambo kimért, kissé teátrális kivonulásait, bevonulásait, gurulószékbe huppanását a hosszú tárgyalóasztal jobboldalán.

Már megint esni fog, hogyaza…! Nem tudjuk befejezni, pakolhatunk. Ez nem igaz! Egy cigit még szíjunk el, Fater, hátha elmegy.A Teremtő mindenki mellé rendel ideálokat, példaképeket. Este fogok írni egy emberről, akire szívesen emlékezem. Bármikor fel tudom idézni. Olyan, mintha itt lenne, akár le is tudnám rajzolni, pedig már évekkel korábban meghalt.

Vitéz lovag Ordasregőhy Felsőnyérczhy Augusztin nyugalmazott gyalogsági altábornagy a békeidőben gépészmérnök, iskolaigazgató, valójában leszerelt páncélos tiszt, vérbeli katona volt. Apja frontnaplójából írta Nemeskürty István a Requiem egy hadseregért című könyvét, sajnos a forrásról elfeledkezett említést tenni. Halála előtt egyre ritkábban találkoztunk, a magány elhatalmasodott rajta, csalódott a világban, emberekben, csak az Istenben hitt.

Napjaink tábornokai csatátlan öltönyös hatalmasságok, akik titkokkal trükköznek, lépteik hosszúak, végeláthatatlanok. Mi egyszerű, szabad pályaelhagyó tanárok, kőművesek, pályázatokat fürkészünk, ásunk, kenegetünk, keverünk, hozunk, viszünk, tájékozódunk a manipulált árak erdejében, Ők megvédenek bennünket a külső és belső ellenfeleinktől, idegenektől, fondorlatosoktól, gonoszaktól. Bárány lélekkel hibernáljuk terveinket, munkáinkat sorba rendezve lépdelünk egyről kettőre, háromról mínuszegyre, miközben a saját építményeinken túl egy sötét falba ütközünk:

„2030 környékén, amikor mindenfajta nagy átrendeződések lesznek a világban, amiről most már nincs időm beszélni, de Amerikától az Európai Unióig sok minden történni fog, arra a 2030 környéki időpontra, ami minden nemzetet megpróbál majd, és komoly, ennél a mostani pandémiánál sokkal méretesebb stresszteszt alá helyez majd, arra a 2030-ra a mi nemzetünknek, a mi nemzeti közösségünknek, ideértve annak a gazdaságát, olyan állapotban kell lenni, hogy azokat a kihívásokat ott és akkor majd bírjuk, sőt gyarapodásra tudjuk fölhasználni. Ez van előttünk.”

– Az lehet, Marcus Aurelius optimizmusával – előttetek.





Á. J.

(a szerző rajza)

143 megtekintés
legte Tanka.jpg

VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

dombi 2023.jpg
vukics boritora.jpg
acta 202305.png
gyimothy.png
dio.jpg
KIEMELT CIKKEK
MOGY2023.jpg
bottom of page