EMLÉKEK A GIMNÁZIUMBÓL – pedagógiai variációk (Deli Mihály elbeszélése)

(a)

A Tanár úr latin‒német‒magyar szakot végzett, de nekünk csak latint tanított, bár a tananyagba időnként a magyar és a német irodalom is beszivárgott, sőt a történelem és az ’erkölcstan ismeretek’ is átitatták épülésünket. Száraz, szigorú, kedélytelen embernek tűnt, zárt szájjal, sziszegve beszélt, ritkán és szinte szégyenkezve mosolygott. Szúrósan, elkerekedett szemmel, figyelmes tekintettel nézett az emberre. Tartottunk tőle, mintha valami visszafogott indulat feszült volna benne, noha azt sosem engedte szabadjára. Bár az is lehet, hogy éppen a túlcsorduló ellenkezőjét igyekezett merev habitusával palástolni. (Ma már erre hajlok.) – Lázadásra hajlamos zabolátlanságomban, furcsa módon, inkább ez a titokzatossága provokált. Azt kívántam, hogy eressze el egyszer magát és üvöltsön, csapkodjon, vicsorogjon. De nem. Felnőtt férfi volt, uralkodott magán. Én éppen ellenkezőleg, kerestem magam, feszegettem a határokat, szabadságra vágytam, kalandokra, szorongatott az iskola. Lógtam, lazsáltam, habzsoltam az irodalmat, a könyveket, reggeltől estig olvastam, buliztam és közben – nehogy valami link fazonnak tartsanak – verseket kezdtem írni. Szar közhelyes utánérzéseket. De időnként azt hittem, mégiscsak zseni leszek. De nem. De igen. És mégsem. Szárnyaltam és mélybe zuhantam. Össze voltam zavarodva. Lázadtam minden ellen, magam ellen is. Ez a harmadik év végére drámai állapotba fordult. – Nyár volt, vad május, egy reménytelen szerelem feszített, suta udvarlások izzasztottak, megfoghatatlan haragok rángattak, kínlódó versek keserítettek, az ellenőrzőmben csupa kettes meg hármas osztályzat, latinból behozhatatlan egyesek, biztos bukás. Szóval kudarcok tömkelege és dac és düh és önrombolás. És az utolsó héten, a mindent eldöntő témazáró dolgozat! A feladat: tizenöt mondat Tacitus fordítás. Mindenki energikusan nekilátott, én parázsló elcsigázottsággal, valami szerelmes versfélét kezdtem fabrikálni, ha sikerül, gondoltam, többet ér, mint a bukás. De a vers sem sikerült, a szerelem sem kecsegtetett reménnyel, a dolgozatfüzetet így csökönyös lemondással, üresen adtam be. Leszámoltam mindennel. Igen, tányérmosogató leszek, krampácsoló, kubikos, vagy egy senki kalandor; ijesztgethetnek bármivel, kit érdekel! Valóban ez volt az út, ha akkor megbukom, kicsapnak az iskolából, el kell mennem dolgozni, nem tanulhatok tovább, szüleim legnagyobb bánatára. Gyötrődtem: a bukás miatt is, a reménytelen szerelem is fájt, de főleg a silány vers kínzott! Ragyogott a nap, mindenki vidáman várta a szünetet, csak az én életem komorult el kilátástalanul. Az utolsó napra esett a dolgozatkiosztás. A táblán már színesen táncoltak a betűk: „VAKÁCIÓ!”. Szórták szét a füzeteket, mindenki izgatottan nyitogatta, felemás közönnyel végigpörgettem a lapokat: szeptembertől idáig csupa egyes meg kettes; inkább egyes. Az utolsó oldalhoz érve… szinte megállt a szívverésem: a Tanár úr kézírásával, kék golyóstollal, két mondat híján megírva a fordítás, és a lap alján pirossal, ugyanúgy az ő kézírásával leosztályozva, szignálva: négyes! Alig kaptam levegőt. Becsuktam a füzetet, a táskámba süllyesztettem. Padtársam kérdő tekintetére csak legyintettem. A vers, a szerelem, a nyár ellebbent felettem, mert mintha fejbe vágtak volna egy kalapáccsal. Fuldokoltam. Szerencsére senki nem figyelt rám. A Tanár úr kellemes nyaralást kívánt és sietve távozott. Futottam utána. Mikor a folyosó végén beértem, megállt, rezzenéstelen arccal tekintett rám. Dadogva, különös megalázottsággal préseltem ki magamból, hogy ’köszönöm’. Nem tett úgy, mintha mondani akarna valamit, csak bólintott – és ott hagyott. – Hát ekkor óriásit fordult velem a világ. – Sokáig nem meséltem el ezt senkinek; csak öregedvén, óvatosan; akkora súly, hogy máig beleremegek. Úgy érzem, bármit tehetek az életben, a mérleg serpenyőjét alig tudom egyensúlyban tartani. – A Tanár úr, egy sokadik érettségi találkozón váratlanul megjelent. Derűsen, felszabadultan anekdotázott, mindenkit megismert, emlékeink összecsengtek. Egy csendesebb pillanatban hozzáléptem, és azt mondtam: ’köszönöm’. Mit köszönsz? – nézett rám. Elmondtam. Megrázta a fejét: – Nem emlékszem. És ekkor ugyanakkorát dobbant a szívem, mint akkor, ott, az iskola folyosóján. Zaj támadt körülöttünk, koccintások csendültek, öreg osztálytársnőim karon fogták, táncolni hívták. Nevetve vállat vont, ahogy hagyta magát. De azért a régi tekintetével, elkerekedett szemmel még rám nézett, vagyis inkább belém, és finoman kacsintva, cinkosan bólintott.

(b)

Lajos bácsi hájas, kerek fejű, kopasz, hamiskásan joviális magyar tanár volt. Felszentelt pap létére szerette a nőket, ezért amikor az ötvenes években az ávón megdolgozták, savanykás fájdalommal hivatkozni tudott rá, hogy miért ugrik ki a reverendából. Talán be is szervezték, nem tudtuk, de ma már valószínűnek tűnik, mert hamar el tudott helyezkedni mint magyar tanár. Nagy tudású, több nyelven beszélő, lebilincselő, jó előadó volt. Szelíd, jóságos, nyálasan mosolygó. És változatlanul imádta a lányokat. Lett felesége is, négy gyereke, de a gimnazista lányok voltak a kedvencei. Különösen Lilike, a vékony, okosan rajongó, élénk tekintetű osztálytársnőnk. Hatalmas tenyerével mindig átölelte, úgy beszélgetett vele. Lilike ugyan kerülni próbálta, de közben szívta belőle a tudást, nagyokat tudtak beszélgetni. – A gond akkor kezdődött, amikor Lajos bácsi egyszer észrevette, hogy Lilike és köztem valami intim vonzalom kezd kialakulni. Nem, még nem volt semmi, csak kölcsönös rokonszenv, barátság, bimbózó kíváncsiság. Lajos bácsiban azonban más érzelmek mocorogtak. Ez hamar kiderült abból, hogy egyik pillanatról a másikra szigorúbb lett velem. Jegyeim romlottak, gyakrabban feleltetett, örökké rám szólt. Ha rám nézett, arcáról leolvadt a kenetesség. Lilike is észrevette, mindenki észrevette az osztályban, cinkosan mosolyogtak. – Egy fontos témazáró dolgozatnál vett drámai fordulatot az ügy. Táblán a feladat, Lajos bácsi álságosan nyájas hangon, mégis szokatlan zordsággal közli, hogy könyveket behajtani és zárt táskában a padba süllyeszteni. Csend, mindenki írja a dolgozatot, Lajos bácsi sétál a padok között, aztán egyszer csak megáll mellettem, lehajol, benéz a padomba, és nocsak, ott a nyitott könyv. Kárörvendően felnyerít: – Dolgozatot befejezted, füzeted kiviszed az asztalra, egyes! – Mindenki mélyebbre hajtott fejjel írt tovább. Lajos bácsi ezután szúrópróba szerűen be-bekukucskált a padokba. És mit ad Isten, hohó, Lilike padjában is ott a nyitott könyv. Negyven toll sercegése egyszerre megáll, mindenki lélegzetvisszafojtva várakozik. Lilike rezzenéstelen arccal maga elé mered. Lajos bácsi megnyalja a szája szélét, körbenéz, egyik lábáról a másikra nehezedik; az óra mutatója megáll, a föld, forgásában megcsikordul, az osztályterem kilép az időből, megtesz egy lassú bukfencet a jeges kozmoszban, majd a falfehér fej, izzadtságot gyöngyözve felém fordul és fahangon nyögve int: – Tanuló kimegy a füzetéért, új témát kap! – Ólomnehéz csend, negyven dörömbölve lüktető szív, a gyomrokba görcsösen visszanyelt vihogások. Lajos bácsi kis cédulát tol elém az új feladattal, s mutatóujjával koppant az asztalomon: – Tessék! – Dolgozatom kettes lett, a lendületesen odafirkált osztályzat alatt a megjegyzés: „Igen gyenge szöveg!” – Hazafelé Lilikével jót röhögtünk. Azt mondta, megérti, ez egy szegény ember, nincs a helyén. Pap is, tanár is, apa is, férj is, kissé pedofil is, az ávón jól meg is mogyorózták… ez sok, túl sok, nem?! – De, biztos, sok. Csak ez most egy olyan szituáció volt, amiben egy ilyen kaliberű ember nem hibázhat ekkorát – válaszoltam. – Ebben megegyeztünk. Búcsúzáskor próbáltam Lilikét megcsókolni, de elhúzta a száját, csak egy ügyetlen puszi lett belőle. Pirultan egymásra nevettünk. Kitartóbbnak kellett volna lennem, mert tetszett, vonzódtam hozzá; és ő is hozzám, éreztem. Még gyerekek voltunk. Közeledett az érettségi; aztán valahogy elsodródtunk… – Sosem fogom elfelejteni azt a pillanatot, amikor Lajos bácsi ott áll közöttünk és azt mondja: „Tanuló kimegy a füzetéért…” – Mint egy harapófogóba került pap, aki össze is adja a párt, meg nem is, aki szétválasztja őket, de érzi, hogy ezzel csak még közelebb hozza egymáshoz őket; aki abban a pillanatban tagadja meg (gumibotozások árnyékában) hitét-hivatását-tartását. – A fenébe, hogy dühöm-gúnyom-részvétem ellenére van bennem némi lelkiismeret-furdalás! Pedig Lilikével együtt mindenben ártatlanok voltunk. Ó, jaj, ’eredendő bűnünk’ dacára, vagy azzal együtt: tiszták, mint a titkos szerelmesek Gretna Greenben.

A kép forrása: itt