Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1582)

Minden, mi szép, a lélektől lett olyan, minden, mi

rút, szintén, s ha megérted ennek kettősségét, a

boldogság és boldogtalanság kulcsát tarthatod

kezedben-eszedben, és a szerencsére rálátsz.

Lélek közvetít testi adottság és szellemi

elvárás között, az anyag elrendezettségét

vezérli, benned s a világban, egyúttal képét

is tartalmazza számodra és bárki számára.

Ettől oly csodálatos a természet, mely minden

zegzugában tükrözi a rávetített tudat

értelmezését, és oly remek az ész mibennünk,

hogy képes mindezzel elviekben foglalkozni.

Kimondott nevekkel különböztetjük meg e sok

résztvevőt és összefüggésüket, osztályozzuk

tulajdonságaik szerint, de gyakran tévedve,

és bővítve javítva megállapításunkat.

És eme cselekvésünk, belefeledkezésünk

a világ dolgaiba, csak ránk, emberekre lett

jellemző, újraépítjük elméleti szinten

a valóságot, gyönyörködünk benne, vagy épp nem.

Bármiféle viszonyunk hozzá eredhet tehát

tőlünk, ezért e viszonyhoz viszonyulásunkat

megfejtve, tisztán látva, máris könnyebb elhagyni

belőle faladó gyengeséget, s élni erőt.

Ezt úgy fogalmazzuk régóta, e hozzáállás

alapvetését, hogy Isten bár nem alkothatott

rosszat, de a jó fennmaradásához állandó

tevékenység szükséges, odafigyelés árja.

Így hát ne ugorjunk ki bőrünkből örömünkben,

ha szerencséseknek, azaz hibátlannak látjuk

magunkat, inkább vigyázzunk szerényen ez áldott

állapotunkra, hiúság vására gyászt hozhat.

S még valami jön ebből, igen nagy elvontságban,

hogy az önálló szellemi oldal csábítása

kísért, olyként, hogy létét elszakítjuk egybeforrt

társtól, kizárva azt az örökkévalóságból.

Ezért oly fontos hozzájárulásunk értékét

helyén kezelni, gondolatunkat azonosnak

csak korlátosan tartani a világszellemmel,

csak annyiban, ha jól látunk törvényszerűséget.