Dienes Jenő Attila: A pszichedelikus királyság

Évezredes fáradtság kerítette hatalmába Felícián kóbor lelkét. Nappal lomha álmokba szenderedett, hunyorogva tapogatta a kárhozat oltárát, holdtöltekor vérfarkasok nyüszítésével tápászkodott elő, hogy a kísértés útjára kelhessen. Az elpusztítottak gonosz gyűlöletével, növekvő grandlival kelt ki gödréből, maga után vonszolta a loncsos, vérfoltos párducbőr kacagányát.

Fülledt forróság lapult a levegőben, gyorsan rá kellett volna gyújtani egy cigarettára. Leugrott hát a dohányboltba, hogy vegyen egy sodrósat a sárgából. Kilencven óta szívta ezt a szart. Már nyoma sem volt a teveillatú párának, helyette szúrós, szintetikus háborúfüst nehezedett a kunkorodó árnyra, ami rákampózta magát az orrmandulára, tépte a szőrt, üvöltve fájtak a slukkok. Ez az ukránok műve, vissza kell vinni a trafikba. A nő csodálkozott, hogy első gyúrás után visszahozza a portékát és már viszi is az új csomagot. Az sem volt különb, abban sem volt élvezet ‒ köhögés-tüdődarabkák csattogtak az aszfalton.

Tizenhétharminckor nyílik a kiállítás a Purgatóriumban. Lassan gyülekeztek a vendégek, a sznobok, a kíváncsi hülyék. Nem nagyon érdekelt itt már senkit a művészet, a festészet meg pláne, ennek ellenére elegendő nép várakozott az aulában. A népművelők rendesen rátapadtak a témára, egy hónapja kiküldték a mozgósítást. Volt, aki csak pogácsáért, egy pohár pezsgőért hiénázott ide. A plakáton valami csoportos tárlat szerepelt a jövőből, teljesen ismeretlen szerzők, akik állítólag már mind meghaltak, ezekből a tehetségtelenekből állt össze a szenvedés morbid kollekciója, a begörbített téridő.

Megérkezett a főkurátor, egy repdesve pislogó nő. Divatosra felnyírt, élénk frizurát cipelt, a nem mindennapi korona enyhén félrehúzta a nyakgerezdjét. Hirtelenszínű piperetáska támasztotta alulról, meglapult benne valami kisportolatlan steril feminizmus, hajlam a hízásra, a hisztérikus gyászra. Időnként ipszilonnal, ível, máskor íj-jel artikulálta nevét, ez is része volt a tananyagnak. Az apokaliptikus káosz, az általános dilettancia emelkedett a katedrára, elégedett mosollyal, egzaltált tudálékossággal, óvatoskodó kérdésekkel igyekezett lavírozni a fogalmi zavarok párkányán, ilyen gyengén felkészült társaságot még sohasem hallhattunk ezen a tanszéken. Az egyetem ötven fölött olyan, mint a bulimia harminc alatt, kínosan üres bokákolás, ráadásul ezek az ostoba tyúkok még az órát sem ismerik, képtelenek időre megérkezni valami elfogadható szellemi táplálékkal. Felicián már senkit sem érdekelt, előlépett a függöny mögül, hidegvérrel nyúzta hüvelyéből a szablyáját, a nagyujjával vizsgálgatta a penge élét.

Örvendtünk. Erősebb szeretettel vártunk rátok, mint ahogy megérdemeltétek. Foglaljunk helyet, faljunk! A gasztronómia mindennél pontosabb korrajza egy társadalomnak, a vendégek személye pedig a fejlődés, hanyatlás irányát határozza meg. Íme, a traktamentum, merjenek először a levesből, nem különbül a sültekből, bivalylábszárból, nyúlós cupákokból! ‒ Most itt vagy, kissé feszélyezetten kotorászod az ormánsági káposztapörköltet, biztosan nem kínáltak még elég pálinkával. Ja, hogy a volánnal, majdnem Jolánnal, azonban kimaradsz a körből, a százötéves „gazdálkodj okosan” játékból. A püspök gondterhelten dőlt előre, időnként beleszívott a dohány füstjébe, borért küldött. Szépen ívelt vonásai megöregedtek, próbált mindenki mosolyogni, de már csak meggyötrötten vicsorogtak vissza a történelemből. Vesztésre álltunk minden téren, a lakájnemzet lassan feloldódott a fűszerek táncában. Azt mondják felénk erre a káposztapörköltre, hogy a boldogultak már nem isznak rá többé vizet. Koccintsunk hát testvérek, Isten éltessen mindenkit! Határvédő kemény népek éltek itt. Háború után sok a hős, harcban kevesebb. Iklódbördőce lesz a következő kiruccanásunk helyszíne, ha a Jóisten kegyes, majd hetyke bizarrkodással fogunk élni, de addig is nótázgassunk, mert azt még nem énekeltük, hogy „Domboldalon áll egy öreg nyárfa…”

A jó erdélyi pálinka sűrű köntöse már nehezen engedte mozdulni a testvéreket, de azért igyatok még egyet! – ütemesen cirógatott szeretet.

Heinrich von Mügeln, a király bajor cimborája éppen a lúdtollát vicsorgatta. Egy órája tökölt már a kódexe fölött, amikor elege lett a múltból. Egy-két verset bevágott még a kandallóba, a meleg fölé nyújtotta elgémberedett ujjait. Imádta a vad népeket, érdekelték a magyarok, különösen a lengyelek. Így izzadta tűzre dagadt könnyeit, miközben írta, festette őket, sötétre, matt-feketére, hogy nyomuk se maradjon a dicsőség lapjain. Ezek annyira őszinték, életrevalók, gondolta, hogy minden rossz belefér most a hazudozások sorába, ki kell takarítani őket a „Civilizációból”.

Valami másra számított, amikor himnuszköltő lett, de most ez van, gondolta. Költőség ólomnehézsúlyban. Vérbeli gyilkosnak számított, amikor pennájával aprítani kezdte a jónépet.  Egyre vastagabb övet csatolt, szinte a torkáig húzta, az utolsó lukba fűzte a cérnát, már alig érte körbe, már nem volt ki a tíz kereke. Ezeken a napokon érdeklődtek a legtöbben. Akkor most állatokat tartanak-e, vagy nem, csinálják-e még velük azt a valamit, vagy már csak nélkülük, esetleg ott lenn a mély, elavult vidéken-e, ahol mit tudom én, miből élnek ezek az elfajzott népek? Suttyók vagytok mind, és még ti is kóstolgattok(?!), gondolta ‒ így aztán nem lelkesítette már a szótagszám, alig felelt meg egy-egy kérdésükre. Meredek témákba kapaszkodott, biciklipumpával agyonvert ismeretleneket lapozgatott a vasúti sínek között, a bűn szárnyán világgá szellentett hírfolyam sodródott a nyelvek hegyén, inkább szemtelen tévtanokkal traktálta gyanútlan áldozatait, belealudt a Miatyánkba.

‒ Pillanatnyilag nincsenek állatok, korábban patkányaink voltak ugyan, de szerencsére sikerült kiirtani valamennyit, vágta rá Heinrich von Mügeln és újból a lúdtollába karmolt. Egy kipróbált hazudozó bármilyen helyzetből csak jól jöhet ki. Ez a kommunikációnk, pedagógiánk, pszichológiánk, ezt kell tanulni a pszichedelikus impériumban, nem a gyakorlati maszatolást a pemzlikkel, mókusszőrökkel, jégcsákánnyal! Milyen hasznotok van ebből a művészet-izéből, tudtok-e valamit eladni, tényleg tehetségesek vagytok, szőtték tovább a kérdés hálóit. ‒ Nem pénzért csináljuk, csak úgy szórakozásból. Hogy is magyarázzam? Mínusz húszban is a kocsisoron ácsingóznak azok a lányok ‒ nem ragozom, hogy mifélék ‒, már ők sem a pénzért csiszolják a bélést. A napi igeszakaszban olvashatjuk, hogy a művészeti egyetemek műtermeit felejtsük már végre el! Minden műalkotás és mindenki művész, kicsit politikus, parányit virológus. A purgatórium képeiben sincs rajztudás, nem fér bele modell, női brüszt, portré, akt, túl drága ahhoz a szén – ebben a dög melegben amúgy is meggyulladna.

Éjjel kettőkor toppant be Zolee. Deutomi, majd a makogórádió, mögöttük egy viccet mesélt valaki Petőfiről és Vágó Istvánról.

A pszichedelikus királyság történelmi korszakai durva installációkon lógtak a purgatórium falain. Egy soha meg nem épült műterem ablakát kocogtatta a szél. Odabenn félhomály, beszűrődő fényréseken csillogó kenekedés tárult elénk. Különleges érdeklődéssel fürkészte a kereveten elterülő múzsáját. Nauszikaa rászáradt ugyan a drapériára, de még így is több volt a puszta látványnál. Vérvörös festékgombócba tunkolták az ecsetet ‒ lám, a legritkább szín, de valamikor ezt is el kell használni. Elragadtatással időzött a bozontok kusza szövevényén, majd Dél felé fordult, ugrándozva nyargalta körbe a termékeny vidék rusztikus íveit, a fekete kövek közt fodrozódó tajtékos hullámokat. A művészet nem tudomány, de nem is értelmetlen frazeológia, inkább valami élénk szerelem – vetette papírra sebtiben. Ázó hajóroncsok idézték Ulyssest, a Nonza beachen szétpocsolt pezsgőt, közben el is telt az évszázaduk, mintha soha nem lett volna. A sok lom között végre ráakadtak Corse káplárjára, a császár utolsó rideg, halotti arcvonására. Az a maszk lett a legfontosabb minden kacat közül. Idióta ihlet szállta meg, amelyet soha senki nem várt, annyira morbid, olyan gonosz volt a lelkébe költöző szellem, hogy ismét letargikus sraffozásba feledkezett.

Ilyen jó ébredésben még soha nem volt része, ezt kéne tovább álmodni, de a merengésre most nincs idő. Valami ajándék lehet ez, a teremtő jutalma ‒ vajon miért kapta? Bemutató az emberiség évezredes meseszerű szendergéséből, amelyekről vallásos áhítattal meséltek egymásnak. Éberen pattantak ki szemei a sok röpködés után. Elérhetetlen helyeken tanulta új képességét, tízemeletes házak fölött süvített, majd egy nyitott ablakon át a zoknisfiókba huppant, utána a réten, a gombák kalapja felett, egy szédítő szakadékon át csapódott be a puha szénakazalba. Közel a meghalás, de ez itt csak egy álom, olyan, mint az üdvözülés, mondogatták a misztikusok ‒ és el is hitték. Előkerült a paradicsomos káposzta, jót faltak a hideg fazékból, aztán irány az ünnep. Ezek voltak a muzsika napjai ‒ meserészegen a színpadon, hajnalonként beugrottak egy sörre, reszelték a havat, szívták a porcukrot. Egyik téli hajnalon például alsógatyában sétált haza. Nem volt messze a buli, úgy 3,8 km-re, 51 perces sétafikálásnyira. Az utcákon már nem voltak emberek, a kutyák viszont veszettül ugattak. A közvilágítás akkoriban kellemetlenül fényes volt, és ez nem a Tiborc panasza, így valószínűleg lehettek szemtanúi ennek a tántorgós zarándoklatnak. Félúton egy csinos lány mellett is el kellett haladnia, derék Feliciánunk addigra már kijózanult léptekbe rendezte döcögését. Úgy tett, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne a koromsötét fagyban, félnégykor alsógatyában az utcán portyázni. A lány nem csodálkozott, nem sikoltott, beleharapott belső arcába, szép volt, anyatípus. A ruháit másnap az egyik cimborája adta be. Anyja elámult, mégsem kérdezősködött.

A purgatórium falán olyan képek jelentek meg, amelyek sehova sem passzoltak. A pokolba velük(!), mondták, mindenki unta már ezt a tárlatvezetést, csupa régi terrorista ült a félhomályban, Gudrun Ensslin, Ulrike Meinhof pingálták a lábkörmeiket a pinceablak alatt, időnként száraz vörösbort kortyolgattak. Hogy ki vihette be nekik a magyar pisztolyokat, amivel főbelőtték, felakasztották magukat, ez már sosem derül ki. A hatalmas fülű mindenható megint átszámoltatta a szájmaszkokat, lélegeztetőkészülékre tetette a NAT-vizsgát, nélkülük már nincs beléptetés, és persze bérszámfejtés sem! A társadalom összetétele alaposan megváltozott. Az oltási igazolásokkal új adózók jelentek meg, a kormányablakokban ugyanazok a szerencsétlen balfaszok csücsültek, az ügyfélkapu sem ért semmit. Az oltatlan digitális bennszülöttek, digitális bevándorlók nagyobb eséllyel párosodhattak a szomáliai férfiakkal,  mint a gyengén szaturáló tumoros zombik, akik már semmit sem tudtak elintézni,  például képtelenség az ikszedik oltást fölvenni. A szállítmány akadozott, az udvarhölgyek, küldöncök, fogdmegek a delirium tremens közepén fetrengtek.

A fagyos aszfalton hosszú lucskos évek után megint fehérlett a hó. Őrjöngtek a bacilusok, visszatér a vészkorszak, visszafagynak a gleccserek, de jaj, apadni kezdenek a tengerszemek!

‒ Hidd már el nekem, hogy a fejlődés útja nem az elégedettség, ekkora havon képtelenség szánkózni, persze, hogy örülünk!

Az ukránok elveszítették a háborút. A titkosszolgálat a fegyverdörgés szünetében lejárató kampányt indított a Szent család ellen. A kellemetlenhangú ügyfélszolgálati munkatárs széttárta pókkarjait, öntelt makogását visszhangozta a telefon, órák múltán egy szép, szőkén gurgulázó kolleganője közelített a problémához, csont a csontomból, hús a húsomból, asszony a neve, a lényeg, hogy végsősoron nem az ő gondjuk, hiszen mindenki tisztában van a rendszer hibáival, nem lesz ujjal mutogatás, nekik ráadásul ez a jövedelmük, egyébként Éva be is mutatkozott. A titkos kapcsolatok, szerződések fölött izmosodott a cég.

A téli szálláson üldögélt a Jó Pásztor. Idilli környezetben, kristálytiszta hegyi folyó partján csörgedezett a kinyilatkoztatás. Az élményt árusították, a horgászat örömét, nem a halat, ez volt a sporthorgászat, pontosabban a sport-horkolászat lényege. Manapság alig rág már valaki halat, csak lógat, kihúz, visszadob, közben tücsköt zsigerel a kampóra. A tél kimerítő pálinkafőzései a hegyek közé zárták az apostolokat. A felhizlalt nyájat bevermelték orral a csüngő kolbászatba, bentebb kenyér, hal és borfény tükröződött a vörhenyes orcáikon. Servus humilimus! Időnként ellopták a napot, legszívesebben a pince mélyéből fohászkodtak volna mindörökké a mindenható boldogságért, Ámen!

A lelki tartalommal rétegesen megszórt sütemények között kanyargott a szerpentin, a pásztor beletaposott a felázott agyagba, az ABS, a kuplung és suttyóság égett szaga szivárgott, harangszóra érkezett, prédikálni kezdett, a hívek fölött levitált, mutáló hangon álldogálta a megbabonázott tekinteteket, a tősgyökeresek szinte fejték a szószéket, mindenki ki volt éhezve a spirituális élményre.  Megnyálazta mutatóujját, majd az órájára pillantott. ‒ Lassan mennünk kell! – suttogta. Mindig sietett, folyton költözött, komoly volt, mint a diagnózis. Ő volt a fiatal papunk, sok-sok kiolvasatlan könyvvel a háta mögött.

A főispán már nem volt érsek a nagy mocsáron túl. Drága gumicsizmában taposta a terítéket, félve kortyolta a szenteltvizet.

Az erdő szélén egy tisztavizű forrás gőzölgött, ebben merítkezett meg a keresztény-nemzetikonzervatív nagycsalád.

‒ Jóestét, Öreganyám! Meddig a? A tófelület közepén kialakított termálmedence kettőig van nyitva, mondá az asszony. Az előző faluban fél kilométernyi parkolók, magasra törő puccos szállodák, fürdők, melyek iszonyatos áraikkal sokkolták a félénk bennszülötteket. A rezervátum dús zöld pázsitján álldogált Nathaniel Bumppo, hosszú elöltöltős puskájára támaszkodott, itt meg ez a kedves Mária-érmes néni rögtön ollózni kezdte a kedvezmény kuponjait.

A háttérben felcsendült a Meistersingers, I. Ludvig udvari trubadúrja ott gubbasztott a kandalló partján, lantján kaparászott, villogott a feje a lángsugarakban, réveteg emlékezetből jódlizta a repertoárt. A közönség belefeledkezett a sültekbe, Királyok és a Királynék legyeltek, azaz légycsapóztak, xenofób bajvívók terpeszkedtek a medvebőrökön. Egy-egy baldachinos ágyban nyolcan-tízen melengették egymást, hogy meg ne fagyjanak. Szájról szájra szűrték a vörösboros mende-mondákat, néha fölpillantottak a tapogatódzásból, miközben jó kis jégkorszak, viszonylag kellemesnek nevezhető túlélés kerekedett.

‒ Hallottátok?  Merániai Berthold majdnem odaveszett a vadászaton.

‒ Ne mondja, Kedvesem! A Pilisben óvakodni kell éjjelente, különösen Kopárnál járják az erdőt a pogány lidércek. Nyikorog a villámvágta odvas fa, köröznek a halálmadarak, reccsennek az ágak a kegyetlenség lábnyomában.

‒ Az még semmi, Gertrúdist a vérében fürdették az összeesküvők. Szegény Andechs-Meran, olyan csodás teremtés volt!

‒ Döbbenet, ne is mondja, inkább a derékaljamat, azt jól megvakarhatná már valaki, mert beleőrülök ebbe a viszketésbe!

Izgatóan fülledt állatbőrös meleg volt a falak között, a vándorpatkányokat kiszorították a házipatkányok, megszűnt a pestis is, amolyan Szubszahara saga volt itt mindennek, Thorvald Ericksson dzsídípíje helyett, az egykori párttitkár két mellékbikával, három tehénnel és egy ünővel döhérkedett a pulton, milliárdos közszereplő kínálta a szendvicseket, pálinkát, időnként ő töltötte a muskétákat is. A kürtösök gikszerrel fúlták a fanfárt, a máglyák füstölve égtek, egyszóval megadták a módját... A legpikánsabb kártyalapon ott díszelgett az esztendő legrövidebb párbeszéde. Jó elidőzni ebben a csöndben. A kastélyban még volt erkölcs. A miniszter facebook oldaláról értesültek, hogy idehaza egyre ügyesebben túrják a pacalt, majd a világ legdrágább veknijével esnek a szaftnak.

A kastélyok elkeltek, hiszen jó helyen vannak, illetve jó helyen is voltak, de a régi gazdáik leszármazottjaival nem sokat bíbelődött a társaság. Gyönyörű kuglik kerekedtek a parkerdő fáiból, jól fognak lobogni, ki látja majd(?), százötven évesek a kőris hullák. Mediterrán örökzöld díszsorfal a sétány két oldalán, kirohadt a fele, talán a melegvíz-függöny, elvégre van elég napelem, a különleges szauna-flóra-fauna kimenti majd a parányi ökológiai lábnyomot.

‒ Szent Ráhel, könyörögj érettünk!  

Ilyen a történelem, kérem. Hogy milyen!?  Illúziók, kopott színházak, félreértések, fetrengős, tetovált orgiák az új szaunákban.

‒ No csak!

Vitéz Nagybányai Horthy Miklós kormányzó Úr Ő főméltósága kenderesi birtoka egy négyzetcentivel sem nőtt negyed évszázad alatt. Ebben a fagyos éjszakában kedve lett volna beolvasni Bánk bánnak, írni egy szárazabb krónikát, de lassan vissza kellett omlania a holtak közé. Mielőtt elveszítette parányi eszméletét, valami furcsa érzése támadt. A rábízottak veszélyben vannak. Hatszázkilencvennégy éve minden éjszaka egy újabb jelet karmolt – pontosan kétszázötvennégyezer csikarás egy mohos kövön, ez a matematikája a történeteknek a két világ határán, persze a firenzei krónikások nem figyeltek az apró kaparászásokra, így az összes híradó kussolt az igazságról.

A szerző rajza