Dienes Jenő Attila: EGY FÁNDLI SZINGULARITÁS
Ami nem megy, azt nem kell erőltetni. Nálam a pedagógiai pálya, a gálya vált kissé nehézkessé, döcögőssé az elmúlt hónapokban. Éppen az ötödik diplomámon tornáztam, mint életfogytig tartó tanuláson, az életpálya-modellben, amikor rá kellett döbbennem, hogy ez már ötvenen túl kissé szőrén táncoltatott ló. Bő nagycsaládos szülőként is csak három és félszázezerre kerekíthető a mindennapi kenyérke, ami nem túl szemérmetlen összeg egy középiskolai tanár és fiókái számára. A problémában, mint élethivatás megoldásában, végül a hanyag oltakozási kedvem segített.
Elmúlt a tanítás lehetősége.
Maradt a fizetetlen szabadság, elégedetlenkedés, lázadás, Baader-Meinhof csoportosulás vérszagú romantikus vágya e megalkuvó, tehetetlen világban, amikor őseim szelleme tovaröppentett a krízisen.
– Hoppá, az egyik Dédfater kőműves volt!
Mi lenne, ha hagynánk a dagadt ruhákat másra, a szegény sercegő bajuszkákban kamaszodó diákok alul-kondicionált seregét áthagyományoznánk a jövő pedagógusára, és mi elindulnánk az építőipar titokzatos ösvényein?
Körülbelül így született meg a cementillatú elképzelésem a saját, a családom, a szépülő társadalom és a haza jövőjéről. A kőművesség tetten érhetetlen nagyszerűsége ott lebeg a konteós mindenségben, a füstüvegek leple mögött, miközben valódi szakember már-már alig lézeng itt-ott, kötényes inasok meg garmadával róják szerte a boszorkánykereszteket.
Elindultam hát szerencsét próbálni, mint az öreg király legkisebb fia, aki ráköszön öreganyjára egy rengeteg erdő szélén. Szolgálatába is szegődtem hamarjában, mivel kőmívesként itt csak egy hét volt a hónap, nem úgy mint a bankároknál, ahol egy hónap az esztendő…
– Még így se rossz – mondom magamban, de hamar keressünk segítőtársakat!
Ahogy mentem, mendegéltem, találkoztam egy áccsal. Mit ad a jóságos Isten, éppen kőműves volt az édesapja. Ahogy a rengeteg erdő után befordulnánk balra, nem belebotlunk éppen egy villanyszerelőbe meg egy épületgépészbe?
– Menjünk hát tovább, aranyegykomák, próbáljunk szerencsét Hihetetlen ország földjén, hátha vannak ott hozzánk hasonló sorsú szegénylegények, királyi ifjak, lovagok, főúri dámák!
Hihetetlen országban hihetetlen emberek éltek, hihetetlen körülmények között, hihetetlen dolgokat műveltek, amilyen a hihetetlen házak építése hihetetlenül drága, hihetetlen anyagokból, hihetetlen módon.
– Ez jó hely lesz nekünk, mondám aranyegykomáimnak (azért egy kissé aggódva a hihetővé váló közös, bizonytalan sorsunk miatt).
Immár egyre halkabbá vált számomra az edukáció csengettyűszava, csak távolodtam egyre az öreggyerekszagú folyosók ricsajától, mint az Úr kóbor, elvadult báránya. Ahogy ott búslakodok az Isten háta mögött harminckét lépéssel, megszólít egy Angyal:
– Jenő! Melletted vagyunk, én nagyon sajnálom, de beolttattam magam. Mit csinálsz majd ezután? Tényleg építőipar? Lakásfelújításhoz is értesz? Megcsinálnátok a házamat?
Csaknem így kezdődött a történet, életem folytatása, amelyben a barátaimmal épületek felújítását, kivitelezését, átépítését, javítását, korszerűsítését végezzük a vidám mindennapokban, egy-egy falazás, bontás, vakolás szünetében a szingularitásról beszélgetünk. Aki nem hiszi, járjon utána, Dienes-Szűcs a kanyar után jobbra, biztosan megtalálja.
