Dienes Jenő Attila: Felicián

Felicián a bizakodás embere volt. Mindig azt gondolta, hogy a jóért jó jár. Időhurokba került, nem tudott szabadulni a folyton frissülő emlékeitől. A virtuális valóság rabja lett, a nem túl rózsás helyzetéből rendszeresen menekült a középkorba, de talált pihenést bőven az utóbbi harmincezer esztendő más pillanatában is. Ott lovaglott trencséni Máté nagyúr jobbján, amikor útra keltek jobbágyokat sanyargatni, vakmerőn hódította az ugart, aztán kitört a Budai várból, az utolsó lőszert is belelőtte az ellenségbe, emigrált, honvágya kínozta, hazajött, megszervezte a helyi ellenállást, időnként a harcisípba fújt, végül elveszett. Jó lett volna kimaradni ebből az 1330-as áprilisi kaszabolásból, de olyan hirtelen történt az egész, annyi mindent összehordtak róla az emberek, az aktuális döntési-tervezési időkorlát teljesen kiszállt a fejéből, tét nélkülivé váltak szemlélődései, könnyed időtöltésekké, olyanok voltak ezek, mint a sakkozás Szent Péterrel…

„2024 szeptembere” – jó mélyen belevéste a füzetbe. Heten éltek egy vegyesfalazatú, dohos lakásban, minden a feketepenésztől bűzlött, állandóan fojtó köhögés rázta a nyirkos falakat. A Neptun kódját keresgélte, eldöntötte, hogy most megszerzi az ötödik diplomáját. A művészet ott lihegett a poros úton, a lóra kötözött Szent szűzből csöpögött a vér, halovány arcából irtózatos fogsor meredt elő. Ezen nem lehetett észrevétlenül átsiklani. Borzasztó látvány volt a városokon végighurcolt megcsonkított lány. A kegyetlen martalócok barbár módon lemetszették az ajkait, majd gyönyörű orrát is eltávolították, végül mindkét kezéről levágtak négy-négy ujjat a két hüvelykujj mögül. A lovon görnyedő teremtés már alig hallhatóan, de monoton folyamatossággal motyogott: „Így lakoljon, aki hűtlen a királyhoz!” Körösfői-Kriesch Aladár a borzalmak előtti Klárát kente vászonra, a szecesszió virágzása volt ez az ártatlanul szép Zách Klára történet.

Poros aszállyá szikkadt a nyár, nem maradt köszönet benne. Az Alföldön vágtattak hazafelé, viharos szél süvített, hordta a kunsági homokot, talán a románoktól fújta át Drakulát, hogy nyakonharapja a lefoglalt nyaralást, a lidércjárás órája kondult az örökké üres templomok tornyában, villámok cikáztak a pogány vidéken, a vesztüket érezték a bolyongó lelkek, amikor hirtelen a semmiből elibük toppant a rontás démona.

̶  Jóestét, ön a száztizenkettőt hívta, miben segíthetek?

̶  Vadgázolást szeretnék bejelenteni.

A gyerekek sírtak, hogy miért nem Montenegró, csak körmölés a szomszéd tanyán, valahol az is élmény. A Dr. Pol állatklinikáján cseperedő lányai lecsaptak a programra. Kora délután volt, amikor csörgött a telefon:

̶  Szia! Azért hívtalak, mert lesántultak a birkáink. Te tudsz körmölni.

̶  Huú! Valamikor körmöltem kecskéket, a Klotildot meg a Matildot, de az nem tegnap volt. Nagyon sánták?

̶  Eléggé. Látnod kellene őket. Én soha nem körmöltem. Az egyetemen tanultunk ugyan róla, de a tankönyv nem ugyanaz, mint a gyakorlat.

̶  Jobban járnál, ha egy állatorvost hívnál hozzájuk, én nem vagyok valami nagy penge.

̶  Biztos nem felejtetted el. Valamikor át tudnál jönni?

Folyton esteledett. Szűkölve vinnyogott a nyomor, a mangalica szalonna, amit barátja „a zsebébe gyömöszölt” – latinosan írott remekművek recenzióiban többoldalnyi fűszer lehetne, de ott valami átok ült a gazban, a sertéspestis, amellyel befürödtek egy éve. Dögkútra hordták a mangalicákat, mint valami veszélyes hulladékot, akkor tértek át a birkákra, kecskékre.

̶  Most kaptam.

̶  Legalább vágjuk ketté, ez óriási, sohasem esszük meg!

̶  Dehogy nem, vagytok elegen…

A körmölés nem ördöngösség, bár évek óta nem csinálta, korom sötétben pláne, de elfelejteni nem lehetett. A multi mindent fölvásárolt, szétdózerolt, lebetonozott, bekerített körülöttük. Az őslakók tágra nyílt szemével próbálták túlélni a globalizmust, a fogyasztópolgári-demokráciát, a fenntartható növekedést, Magyarország örökké javuló megítélését, így gyomrozták a juhokat, csodálkoztak, sürögtek, kotorták a hemzsegő férgeket a szaru és a csülkök közül. Elharapódzott a kórság, valamit kellett kezdeni ezzel a sok lesántult birkával.

̶ Holnap reggel folytatjuk, már nem látok semmit, majdnem belevágtam a bütykömbe. Nagyon köszönjük az ajándékot!

̶  Mi köszönjük, hogy időt szántatok ránk.

̶ Ugyan már, a csajok élvezték! Ezt valamikor folytatni kellene – holnap reggel kilenckor, ha visszajönnénk?

Másnap még eső előtt sikerült megkörmölni a többit is. Hátukra fektették a kosokat, anyajuhokat, vigyázva farigcsáltak a kacorral, oltókéssel, nehogy egymás kezébe vágjanak. Elöl-hátul, alul-fölül folyt a manikűr, a piros vér, eszméletlen jól ment, egyre jobban, de a tízszázalék veszteség bekopogott – ez a büdös sántaság.

Az aversai lakoma kesernyés íze körbe járta a konyhát. Jutott is, maradt is, éppen nem döglöttek éhen, de nem ujjongtak a gyönyörtől. Annyian ültek az asztalnál, mint az anjouk fénykorukban, a mieink, a tarantóiak, a durazzóiak, a calabriaiak, a capetingek, mindenfelé ez a gyönyörű vér lüktetett. Mindenki a tanévkezdésre készült, feszültek voltak, mégsem várták az iskolát.  A füzetek, táskák, tolltartók már fölsorakoztak, de új nadrág is kell még, ennek-annak póló, ünneplő, cipőkre is szükség lesz jó pár méretben, végeláthatatlan lista lógott a levegőben. Szociális innováció, iskolakezdési támogatást gyorsan a héttagú famíliának! 171 000 az aktuális nyomorküszöb, csak ezt ne lépjük át!  Kicsi matek: családipótlék plusz fizuk, az 125 431, játékban maradunk. Felicián zsebre dugott körmölőkéssel, plajbásszal maszatolt az irkában, a falu jegyzőjét vette célba.

̶  Ma mit csinálunk?

̶  Gyújts rá! Ebből az Astrából kiszedjük a motort.

̶  Oké, csináljuk!

̶  Az aksiról kapd le a sarukat!

̶ Rá van rohadva! Végre elengedte…

̶  A gömbcsukló megvan.

̶  Találsz ott egy kalapácsot, üsd be a féltengelyt, hogy könnyebben ki tudjam szedni.

̶  Jó így?

̶  Príma. Mehet vissza a kerék. Itt a gép.

̶  Ez beracsnizott?

̶  Nyomatékkal megy.

̶  Nehogy rád essen!

̶  Nem fog, még fogja a két oldala. Most finoman emelj rá!

̶  Mehet?

̶  Most szépen kitoljuk, aztán leengedjük. Lejön róla a váltó, akkor sokkal könnyebb lesz.

̶  Melyik kulcs? Tizenhanyas?

̶  A második fiókban találod, ez a toldás kell hozzá, hogy beférjen.

̶  Tedd csak le, majd beforgatom. Oké, mehet kifelé a verda.

̶  Van rajta fék?

̶  Valami van rajta. Várj, kicsit tekerek a kormányon. Mehet föl.

̶  Nem gurul el?

̶  Az se baj, meg áll ez. Ennyi lett volna, összeszedem a szerszámokat, aztán itatás. Bonthatok egy sört?

̶  Kettőt is.

̶  Hétfőn indultok?

Néhány nap múlva az övék is elkészült.

̶  Itt a kulcs, vigyázzatok magatokra!

̶  Mivel tartozom?

̶ Beszéljünk, mint férfi a férfival. Nekem Apám, Nagyapám azt tanította, hogy egy jóbarát minden pénznél többet ér.

̶  Azt mondod, hogy ingyen csináltad!? Ez szakszervízben másfélmisi lett volna, ha nem kettő, és még örültem, ha az ajtókat nem lopták le közben. Valamit majd kitalálok.

̶  Figyelj! Nekem az sokkal többet ér, hogy amikor szóltam, segítettél.

̶  Az semmiség, bármikor csörögj és jövök! 

Fogyott a nyár, mint a szalonna, az autó gurult. Néha visszatért kedvenc királyához, Nagy Lajoshoz. Ott kuksolt a két kis kölök az asztal végében, amikor Felicián kardja táncra perdült. Mozgalmas jelenet pattant ki egy 1860-ban datált képből. Orlai Petrich Soma belepakolt mindent a 222x157-be, a vérromantikus olaj-vászonba. Eddigre mindent lefestett már az ember a világról, nem maradt más hátra, mint a megmagyarázhatatlan történelem, amit nüansznyi szeszélyek kormányoztak…