Dienes Jenő Attila: Játssz a Barbárral! – 1. Főgyászünnep

Amikor az ókori görögök elkezdték farigcsálni, kottázgatni, cserepezni az egykori kultúrájukat, társadalmukat, civilizációjukat, a határaikon feltűntek a bevándorlók, akiket akkoriban a barbarosz néven átkoztak, integráltak, űztek, szegregáltak, irtottak, amíg bírták szusszal. Az idő múltával egyre több és több barbár érkezett, akik immár kultúremberként új civilizációt alapítottak a korai barbárok primitív hordái felett, és ez így folytatódott napról napra, in aeternum:

– Kedves Hölgyeim és Uraim, Tisztelt Vendégek!

Foglaljanak helyet, tekintetüket emeljék az Égre, illetve az előttünk álló látványosságra. A mai produkció – a szűkös anyagi lehetőségeink, a megszorítások, a szomszédos országban dúló háború, a nyugtalanító járványhelyzet mellett is – impozáns, grandiózus élmény lesz, amely pillanatokon belül kezdetét veszi.

Íme, Budapest erőd – Amphitheatri arenae Hungaricae.

Az ünnepségen mindenki ingyen ihat, háromötvenért sört, kolbászt ehet, kakasnyalókát, fagylaltot, szotyolát, finom tökmagvakat rágicsálhat. Jusson eszünkbe, hogy a gazdasági válságban, a növekvő migránsveszélyben hazánk meredek családbarát ívelése egyedülálló a világon, a kormány támogatása, Önökért hozott áldozata ez (…) Elnézést, folytatnám. Az előttünk elterülő mesés fővárost átszelő Duna – a tegnapi rémálmok pride-bűzös orgiafolyama – ma ideális helyszín egy ország méltó megemlékezésére.

Itt szabadon élnek az emberek, az életkörülmények, a kultúra, az oktatás dinamikus fejlődése tapasztalható. Az egészségügy, a rendvédelem dolgozóinak áldozatos feladatellátásuk elismeréséért személyesen a BM rendőr vezérezredes oktatásügyi miniszter úr adja át az idei bonbonier érdemkereszteket az ünnepélyes zászlófelvonás után.

Ha eltekintünk a Halászbástya neoromán épületegyüttese irányába, perceken belül a Magyar Nemzeti Gladiátorképző Iskola végzős hallgatói gyakorlatoznak, habzó vérfürdővé változtatva a Kossuth téri nagyszínpadot.

A megálmodott festői képekben gladiátoraink egymás vérét ontják, vérfagyasztón sikoltoznak, halálosan hörögnek, gyönyörűen lakkozott ébenfatestük sebei gazdagon pumpálnak, bélkötegeik tépett rojtjai az elkerülhetetlen szenvedést, a keserű fájdalmat, a reménytelen sors izomszagát okádják.

A nemzet mindig tudott áldozatokat hozni, újrakezdeni, talpra állni. A színpadi show a jövendőt mutatja három felvonásban a legkülönfélébb művészi eszközökkel. Közben elkezdődik a telefonos szavazás: útjára indítsunk egy gőzölgő velőscsontot?

Ne feledjék el, hogy hívásaikkal az Elkóborolt Cicák Hazatalálnak ECH közhasznú alapítvány munkáját támogatják.

Mindezt néhány percen belül átélhetjük, ezen az elnapolt március idusán, előrehozott összetartozási főgyászünnepen. Szereplőink, dublőrjeink, statisztáink, na és Laci, Alex és Peti már itt vannak a stúdióban, tőlük kérdezzük:

– E csodás zenére koreografált élődíszlet láttán, hogy mit gondoltok éppen? Ja, semmit. A gyenge idegzetűek kedvéért, közben a stúdióból úgy látjuk, hogy a rakparton végestelen végig… Sajnos a válaszokkal még várnunk kell, visszakapcsolunk a helyszínre, ahol a pártok, a kormány tagjai jelentek meg az ünnepi emelvényeken, és igen, hallhatjuk, amint a Kossuth-nótát éneklik, intenzíven, a hangulat túlcsorduló, egész Európa felkapta a fejét:

Kossuth Lajos íródiák.

Nem kell neki gyertyavilág:

Megírja ő a levelet

A csillagok fénye mellett.

Éljen a magyar szabadság!

Éljen a haza!

Ebben a pillanatban a pirotechnikai látványelemek tüzéből bontakozik ki a rakpart, pihenőpark. A helyszínről jelentkező szakértőnk szavaival – a ciángőztől az égetett arzénig, közel százféle karcinogén anyag vegyireakcióit szemlélhetjük. Rendkívül széles színtartományban, intenzív hanghatással köszöntött ránk a bemutató, az elektromágneses spektrum élményvilága óriási jelentőséggel bír környezetvédelmi szempontból is. Nem sokkal korábban természetvédők jelentették, hogy a fővárosban megjelentek a poszméhek, felúszott a vaskapun néhány vizapár, néhány perce újra ikrázni kezdtek a 4-6 méter hosszú tokhalak, vad- és rendészeti kamerák felvételei igazolják, hogy útra kelt költözőmadár rajok fordultak vissza a déli határról, és a barnamedvék, borzok...

Közben mutatjuk a nemzeti gladiátor növendékeinket, a kerítést, lenyűgöző haláltusát láthatunk az Erzsébet híd pillérjein, amint az ünnepi öngyilkosság szétlőtt-fejű kilakoltatott fellépője vízbe zuhan. A gyengébb idegzetűek kedvéért el kell mondanunk, hogy ez csak játék, a lukasórán betonozó zongoratanár is csak díszlet. A halálra szánt elmék az őszi legyek legalattomosabb bizonytalanságával repülnek, nagyot csípnek, lomhák, kiszámíthatatlanul csapódnak a mélybe, betonba, aszfaltba, sunyi hullámok tajtékaiba, kellemetlen mélyszegény nyomorba.

Mások mérget injektálnak ereikbe egyszeri halálos dózisban, vagy apró porciókra elosztva. Vannak, akik áspiskígyót melengetnek részeg keblükön, időtlen időkig vedelnek öntudatlanul, asznak, virtuskodnak a halállal, zsibbadt kábulatban, vad álmok zabolázatlan vágtáiban, mindig éppen csak túlélve a tegnapot, míg egyszer aztán nincs több repeta, kipurcannak.

Akkor eljön értük az elkerülhetetlen, a Kaszás, elvisz magával mindent és mindenkit, aki az adott történetben valaha is szerepelt. Az ünnepi parádé fénypontja a nemzethalál lesz, mint közösségi élmény, a túlélhetetlen katarzis. A szám megalkotói elhelyezték, beépítették műsorukba a végső, megalázó gúnyt, amely kicselezhetetlen szabályként mutatja meg, hogy a függöny beúszását követően, ki tapsolhat a nézőtéren, és kiknek illik majd meghalniuk, mert ezekbe a másfélmilliárdokba beledöglünk mindannyian, az agyatlan környezetszennyezésbe, szemfényvesztésbe, fényszemétbe, szépség-illúzióba, égig érő hajcihőbe.

A nyomorult közönség, a magyarok maradéka mogorván nézelődik.

Az olvasó összerántotta szemöldökét, keskeny ajkába harapott, laptopját óvatosan, de határozottan félretolta az asztal kétharmadáig, amolyan mérnök-bankár-közgazdász-jogász-polgár aranymetszésig, első felháborodásában csaknem a sarokba vágta, de nem lendített az eszközön, mert az luddizmus, amolyan technofób géprombolás, egy visszataszító barbár átok, csehszlovák regula a Szentlélekről, mint az ígéret szép szó, ha betartják úgy jó – Dies geschah durch den damals gesandten Heiligen Geist, wie Er es zuvor versprochen hatte.

Ez a tehetetlen technokrata, fogyasztópolgári düh soha nem fajul tettlegességig, mindig ott lapul az izzadt öklös, a mélyen összecsukott zsebkés, benne az alattomos torokmetsző görcs, társadalmi konvenciókon függő modorosság, az ösztönös vadság evolúciós kelepcéje, a csalók szocializációs kliséi, az elfojtás, a megalkuvás, a sumák beszariság.

Vedlik a vakolat az utcafronton, ha egyszer átfestjük, abba benne lesz az aranykor meztelen bája, mint Botticelli vásznán a Vénusz születése, aki csodaszép királynő bőrében e szóval végleg elbúcsúzik majd az emberiségtől. Az ártatlan lélek bátor reakciói a rezervátum mélyéről bámulnak, esetleg érthetetlen mutogatásba kezdenek, mint habzószájú dilisek a bolondok házában, talán éppen azt ecsetelik, hogy mit kellene tenni tisztán, egyszerűen, szedációtól mentesen, romlatlan gyermeki ösztönösséggel, kit kellene jól álcsúcson vágni!? Egyszer talán hidegen fújnak a szelek, és azok majd nem jót jelentenek. Hoc fecit Spiritus sanctus tunc missus, ante promissus.

Ismerjük be, hogy sajnáljuk a négynyócvanas benzint kipocsolni, mert nincs az a Molotov-koktél, amibe elég lenne belőle, és képtelenség már rásercegtetni a szikrát, hogy oxidáljon, redukáljon, hogy szempillantás alatt visszaalakítsuk a baromfiudvar impériumot puszta porrá, hamuvá! Bágyadt kis forradalmak, nehezen kibökött igazságok, puhuló krumplik a fazékban…

– Gloria in excelsis Deo!

(innen folytatjuk)