Egy kis sporttörténet ‒ hát olyan csak egyszer volt... (Gyimóthy Gábor emlékei versben és elbeszélésben)

Néhány napja volt a híres, londoni, 6:3-ra végződött labdarúgó mérkőzésnek hetvenegyedik évfordulója. Kicsit elmerengtem a magyar sport-teljesítményeken és a saját emlékeimben. Egy hangulatos kis szobában Budán, rádión hallgattam Szepesi közvetítését. És közben egy nyugatnémet gyártmányú golyóstollal játszottam, azt nyomogatva. Egy nyomás: kijött a toll hegye, még egy nyomás: visszament. Egy nyomás: kijött... És így tovább.

Ez, hiszen ezt ma már talán nem mindenki tudja, 1953 november 25.-én volt. A golyóstoll nem az enyém volt, de szétcsavartam és megnéztem a működési elvét. Amikor aztán – talán pont tíz évvel később – a németországi Ulmban azt a föladatot kaptam, hogy tervezzek egy fiókfogantyút, amely teljesen belesimul a fiók frontfelületébe (tehát „megfoghatatlan”), de megnyomva kijön és akkor kihúzhatóvá válik a fiók, azt az működési elvet alkalmaztam, és a modelljét is megcsináltam. Gyönyörűen működött...

Jaj, talán azt is el kell mondanom, hogy ki volt Szepesi. Szepesi közvetítése olyan képszerű és élvezetes volt, hogyha valaki látott egy halál unalmas meccset és utána véletlenül meghallgatta Szepesi közvetítésének magnófelvételét, nem akarta elhinni, hogy az az őrült izgalmas meccs, amit hallgat, az volt, amelyen ő, mint néző, majdnem elaludt unalmában. Ilyen volt Szepesi...

Amikor aztán először láttam (már Svájcban) labdarúgó meccseket tévén közvetítve, olyan hiányérzetem volt, mint amilyen annak van talán, aki zöldséglevest eszik, amelyből hiányzik a zöldség. Igaz a tévéadást nem nagyon kell szöveggel kísérni, mert hiszen látni, ami történik. Mégis! Szepesi meccs-közvetítése rendszerint jobb volt magánál a meccsnél!

Szóval, azon a borús, novemberi délutánon játszottam a golyóstollal és hallgattam Szepesit. Igen, a golyóstoll. Mai ember, aki néha naponta három segélykérő levelet kap, amelyek mindegyikében egy-egy golyóstoll rejlik, nehezen tudja elképzelni, mit jelentett 70-75 évvel ezelőtt a golyóstoll. Azt sokan tudják, hogy magyar találmány, de azt nem, hogy azt talán már előtte hat-nyolcan kitalálták, csak senkinek nem volt annyi türelme, kitartása és esze, mint Bírónak, aki kikísérletezte a nagyon kényes festéket, „tintát”, ami nélkül nem működött a különben nagyon egyszerű elv. 1950-ben Bérmaapámtól, bérmálási ajándékként golyóstollat kaptam. Az akkor szinte még csoda volt. „Acron, az örökíró” névre hallgatott. Mindkét végét kupak fedte. Az egyik oldala kékkel írt a másik pirossal. Ennek következtében, a tintát tároló, vékonyka rézcsövecskék hossza legföljebb 4 cm lehetett. Ezért azán „örökírásának” időtartama, még az általában szintén marharövid „örök szerelmeknél” is jóval rövidebb volt... Azt nem mondom, hogy 1953-ban egy „nyomogatható” golyóstoll még csodának számított, de nem volt mindennapos eszköz. A vállalatunktól kiküldtek valakit Nyugatra. Ez már 1956 tavaszán volt. Tátott szájjal hallgattuk beszámolóját az általunk elérhetetlen Nyugat csodáiról. Ő mesélte – többek között –, hogy Svájcban minden telefonfülkében golyóstoll van, ami nincs is odaláncolva és mégis ott marad! Nem tudtuk, hogy min csodálkozzunk, vagy mondjuk inkább, min hitetlenkedjünk jobban. Azon, hogy ott a golyóstoll már annyira elterjedt és már nem „csoda”, vagy azon, hogy az, odaláncolatlanul is a telefonfülkében marad... (Szegény akkori munkatársam – aki már régen nem él –, ha ma látná Svájcot! Először is, ma már nincsenek telefonfülkék. Másodszor pedig... Ne folytassuk.)

Arról sem beszél ma már senki, hogy mitől mentette meg az emberiséget a golyóstoll. A töltőtoll nem csak drága volt, de folyton baj volt vele. Üzletemberek vagy hivatalnokok, akik általában csak aláírásaikhoz használtak tollat, nem győztek káromkodni, mert a tollból néha kifolyt a tinta, ami aztán a fehér ingeken „túlzottan erős kékítést” okozott, vagy pont akkor fogyott ki belőle a tinta, amikor arra a legnagyobb szükség lett volna. Iskolában nem volt szabad használni, ami érthető volt, hiszen a gyerekek többsége nem engedhetett meg magának drága töltőtollat. Viszont, hogy a tintába mártott acéltollal való bajlódás milyen tinta-pancsot eredményezett néha, azt jobb, ha a kedves Olvasó nem próbálja meg elképzelni.

Amint látom, szokásomhoz híven, már megint messzire elkanyarodtam. Az „Évszázad mérkőzéséről” akartam írni. Ugyanis ezt a meccset annak nevezték. Az angolok a fudbal 90. „születésnapját” ünnepelték egyidejűleg azzal, hogy csapatukat (brit csapatokat kivéve) még senki nem verte meg hazai pályán (vagy egyáltalán? – ezt nem tudom). Tervezték, hogy meghívják a magyar csapatot, amely nem csak jó volt, hanem szinte friss olimpiai bajnok is. De előtte még le akartak játszani egy mérkőzést a világ legjobb játékosaiból összeállított „világ-válogatott” ellen, amelyben, persze, magyar játékosok nem voltak. Nem tudom, hogy az a meccs mikor zajlott le, de talán csak egy-két héttel a magyar csapat szereplése előtt. Az eredménye 4:4-es döntetlen lett, amelynek következtében az angolok bizonyítottnak látták labdarúgásuk legfőbbrendűségét.

Magáról a 6:3-as meccsről nem írok, mert az egyrészt kevesebb lenne, mint amit arról ezren és ezerszer megírtak. Másrészt, egyszerűen nem tételezem fel, hogy arról ne tudna mindent minden kedves Olvasóm. Az angol focirajongók világa összeomlott a 6:3 után. És ha azt mondom, hogy a focirajongók, akkor az valószínűleg Anglia felnőtt lakosságának a 90 százaléka lehetett.

Abban az időben még vigyáztak a magyar nyelvre ‒ ami, a Sztalin Jóska idejében uralkodó körülményeket tekintettbe véve, több mint meglepő! Ma egyáltalán nem vigyáznak rá, ami még meglepőbb és egyúttal megdöbbentő! Eredetileg a fudbal összes „szakkifejezése” angol volt, ami a football-nál kezdődött. Volt ott center, bekk, korner, taccs, ofszájd, stb. Ezeket a szavakat szépen és okosan megmagyarították. Lett labdarúgás, középcsatár, összekötő, hátvéd, szögletrúgás, partdobás, lesállás, stb. És az emberek nem voltak lusták kimondani a hosszabb szavakat és nem szégyellték, hogy nem a rövidebb angol szavakat használják!

Amikor 1969 májusában először mentem Angliába egy öthetes nyelvtanfolyamra, idős házaspárnál laktam. Volt egy húszegynéhány éves unokaöccsük, aki időnként odalátogatott. Ő azzal nyaggatott – csaknem 16 évvel a 6:3 után (!) –, hogy tanítsam meg neki a magyar „fudbal-szakkifejezéseket”...

1954 nyarán aztán jöttek ám az angolok Budapestre! Nagy volt az izgalom! Mi lesz most? 1953-ban talán hagyták magukat meglepni, mert nem is gondolták, hogy rajtuk kívül más is tud focizni, de most majd nagyon föl lesznek készülve! A Népstadion belépőjegyein bankjegyszerűen bonyolult volt a nyomtatás, hogy ne lehessen hamisítani. Volt, akinek esélye sem volt belépőjegyet szerezni (talán nem volt rá pénze), és egy héttel a meccs előtt, elegendő élelmiszerrel, félig-meddig befalaztatta magát a stadionba, csakhogy ott lehessen az áhítattal várt meccsen...

Nem tudom, hogy akkor már létezett-e az Aranycsapat becenév. Minden esetre, sikerült az angolokat 7:1-re megverni. De az örömhöz kis csalódás is csatlakozott. A közönség nagyobb harcot várt. Mert hát, bár a 6:3 nagyon jó eredmény volt, és angol szempontból teljesen lesújtó, különösen a 90 év utáni első vereségként, de a 7:1-et már csak megalázásnak lehetett tekinteni.

Két évvel előtte, 16 éves voltam, amikor Helszinkiben kitört az olimpia. Falun nőttem föl, nem sok fogalmam volt a sportról. Nem fociztam, mint szinte kivétel nélkül minden gyerek, hanem a kertünkben rögtönöztem egy magasugró lehetőséget. Kitaláltam magamnak a „hasmánt” stílust, amit aztán rajtam kívül, de jóval később más is kitalált és a versenyeket azzal a stílussal nyerték mindaddig, amíg föl nem fedezték a „Fosbury flop”-ot, amely módszerrel ma ugranak (kivétel nélkül!!!), és hanyattfekve mennek át a léc fölött. A hasmánt stílus előtt többnyire „ollózva” ugrottak, és az oroszok kitalálták a „guruló” stílust, amit erőszakkal akartak Magyarországon bevezetni, noha eszméletlen marhaság volt. De ezek már későbbi tapasztalatok. A falunkban azt sem tudtam, hogy magasugró stílust találtam ki. Azért volt rá szükségem, mert a léc mögött sem homok volt, hanem kemény talaj, tehát meg kellett tanulnom úgy a kemény talajra esni, hogy ne üssem meg magam.

Visszatérve az Olimpiára, nem nagyon lelkesedtem a sportért, és őszintén megvallva, nem is nagyon tudtam, hogy mi zajlik Helszinkiben. Arra emlékszem, hogy hallgattam a Szepesi által lelkesen közvetített jugoszláv‒magyar labdarúgó meccset. Aztán jöttek a további eredmények és az általános lelkesedés nőtt. Az aztán már engem is elkapott. Azt tudtam, hogy a magyarok általában nagyon jól szerepeltek az előző Olimpiákon is. A berlini olimpiát szerették volna szüleim megnézni, de születésemmel (esküszöm, hogy teljesen akaratlanul) „beleköptem a levesükbe”... Amikor a londoni olimpia zajlott, szüleim lelkesedése (akik nagy teniszezők voltak) még nem tudott magával ragadni.

Ám azt a hangulatot, amely a helszinki olimpia idején „zsongott” az országban, nehéz leírni. Illetve, leírni mindent lehet, vagy legalább megkísérelni a leírását, de ki az, aki aztán abból valóban meg tudja eleveníteni, át tudja érezni azt a hangulatot?

Ma talán már sokan nem tudják, vagy nem is hallottak az akkori olimpia végeredményéről, mert ahhoz arról sokat kell és sokat lehet mesélni. Nem lehet egy-egy sokat jelentő szóval elővarázsolni, mint azt, amiről mindenki tud, például: „Aranycsapat”, vagy „6:3”.

A magyar sport-küldöttség 16 első helyet, 10 második helyet és 16 harmadik helyet ért el, a többi helyezésről itt most nem beszélve, de azokat sem elfelejtve. Nem szeretek érmekről beszélni, mert akkor például a győztes fudbalcsapat eredménye – igazság szerint – nem egy aranyérem lenne, hanem sok. A másik ok, az a megalázó szemlélet, amely fölmerül és elterjed, ha érmekről beszélünk, hogy a bronzérem után már nincs semmi, ami szóra érdemes. Pedig azok a helyezések is értékesek és nagyon is megérdemlik a megemlítést. Itt csak az írásom rövidsége miatt nem térek ki rájuk.

Az olimpia első helyére az amerikai Egyesült Államok kerültek, 40 első, 20 második és 15 harmadik helyezéssel. A második helyre a Szovjet Unió jutott, 21 első, 28 második és 21 harmadik hellyel.* A harmadik helyet, mint tudjuk, Magyarország szerezte meg. Ez önmagában is csodálatos eredmény, de még csodálatosabb, ha egy kicsit beljebb tekintünk a részletekbe. A 16 első helyet 10 különböző sportágban sikerült elérni, ami az akkori magyar sportnak nemcsak a sokoldalúságára vet fényt, hanem arra is, hogy ezekben a sportágakban akkor a magyar sportolók a világ élvonali szintjén voltak. Sőt, ha nemcsak az első helyeket tekintjük, hanem a második és harmadik helyeket is, akkor még egy 11. sportág is idesorolódik, ugyanis kajak-kenuban csak második és harmadik helyeket sikerült elérni. A sportágak sokféleségének szempontjából Magyarország egyenlően végzett az amerikai Egyesült Államokkal, amely szintén 10 sportágban győzedelmeskedett, és ha a második és harmadik helyeket is tekintjük, akkor a tízhez nála is csatlakozik egy 11. sportág. A Szovjet Unió ezen a téren rosszabbul végzett: 6 sportágban volt nyertes, de a második és harmadik helyezéseket is számítva 9 különböző sportágban volt sikeres.

Illik – ha már szóltam róla – fölsorolni azt a 10 (11) sportágat, amelyekben a magyar sportolók első, de legalább második és harmadik helyezéseket értek el:

Atlétika

Úszás

Torna

Vívás

Birkózás

Ökölvívás

Lövészet

Öttusa

(Kajak-kenu)

Labdarúgás

Vízilabda

Neveket itt nem említek, pedig nagyon megérdemelnék, de ezt az írást rövid visszaemlékezésnek szántam. Nem lenne helyes, csak egy-két, váratlanul jó eredményt elért sportolóról írni. Mindenkiről és az eredményeikről is be kellene számolnom, ami már könyv terjedelmű szöveg lenne, különösen akkor, hogyha nem csak a harmadik helyezettekig terjedne a figyelmem.

*Az adatokat az 1977-ben, Budapesten kiadott Olimpiai Játékok című könyvből gyűjtöttem ki, azonban a Gúglon is utánanétzem. A Gúgl szerint az Egyesült Államok esetében 40-20-15 helyett 40-19-17, a Szovjet Uniónál pedig 21-28-21 helyett 21-30-19 az első, második és harmadik helyezettek aránya. Nem tudom, mitől van ez a különbség. Nem hiszem, hogy rosszul számoltam, bár az ilyesmi sosincs kizárva...

Zollikerberg, 2024 XI. 27.

Egy régebbi, idevágó versem:

Sportvers

Elmondom nektek, mert hiszen

ki-ki honnan tudná meg,

aki pimaszul fiatal

s nem – úgy, mint én – rém öreg?

Volt egyszer egy olimpia,

annak hetven éve már,

és akkor is – akárcsak most –

rekkenően dúlt a nyár.

Helszinkiben gyűltek össze

sportot ünnepelni ott,

sok sportágban – és nem csak az,

aki úszott, vagy futott.

A magyarok sokat nyertek,

annyit addig még soha:

tíz sportágban gyűlt össze az

első helyeknek sora!!

Elmondom hát, noha tudom,

mindezt megjegyezni sok,

figyeljétek, amit itt most

egyenként fölsorolok:

Vizilabda és céllövés

birkózás, labdarúgás,

atlétika, ökölvívás,

torna, vívás és úszás.

Öttusával fejezem be

ezt a dicsőséges sort,

(akkor az még valódi volt,

nem a mai lanyha sport)!

A tizenhat első helyhez

adódott tíz második 

– és hogy részarányos legyen –

még tizenhat harmadik!

(Akkor még nem volt száz sportág,

melyben ma nyerni lehet,

az akkori magyar siker

túlszárnyal képzeletet...)

Egyesült Államok után

jött a Szovjetúnió,

Magyarország harmadik lett,

mit még ma is tudni jó.

A magyar úszónők láttán

a világ ámuldozott,

mert a mellúszásban akkor

pillangózást láthatott.

És talán mondanom sem kell,

a híres Aranycsapat

végleg ott kovácsolódott

össze és úgy is maradt.

Neveket itt nem említek,

de egyet tán: Papp Laci,

ki más olimpiákon is

egész lelkét adta ki.

A játékok lendülete

mindenkit elragadott.

Sajnos nem tudom leírni

azt a vad hangulatot.

Ma még – hetven év után is,

hogyha végiggondolom –

legeltetem a lelkemet

azokon a napokon.

Bár más olimpiákon is

Magyarország jól tarolt,

de tíz sportágban is nyerni –

csak egyetlen egyszer volt...

És ez itt nem panaszkodás,

ma is jó a magyar sport,

de olyan, mint Helszinkiben –

hát olyan csak egyszer volt...

Zollikerberg, 2022 VIII. 18.