Egy másik Amerika: Amerika első fekete elnöke támasztotta fel a rabszolgaság intézményét Líbiában
Vukics Ferenc jegyzete
"Azt hiszem, megtaláltam az állatok és a civilizált ember közti hiányzó láncszemet. Mi vagyunk az." – Konrad Lorenz
A líbiai és a szíriai konfliktus felhívta a figyelmet arra, hogy a régmúltban gyökerező törzsi struktúrákra épített hatalmi modell milyen komoly támadási felületeket kínál a külső erőknek. Az „arab tavaszt” elszenvedő államok megtapasztalhatták, hogy nagyon messze vannak attól, hogy képesek legyenek nemzeti közösségeket alkotni. A tribalizmusnak nevezett szervezési metódus lényege, hogy az adott ország vezetője a saját nemzetségére, törzsére támaszkodva építi ki uralmát, a többieket pedig igyekszik háttérbe szorítani. Ez a „harmadik utasnak” is nevezett modell különösen jellemezte Líbiát Kaddáfi* 40 éves uralma alatt. A diktátor rendszerét dzsamahírijjának nevezték, amelyben az iszlám alapelvei, a szocializmus alapvetései, az arab nacionalizmus és némi közvetlen demokrácia ötvöződik.
Afrika egyetlen „jóléti államában” hiába kapott a lakosság jelentős szociális juttatásokat, mivel a meritokrácia alapelvei fogalmilag kizártak, a hatalmat birtokló szűkebb pedig nem érzett késztetést, hogy képezze magát, az elharapódzó korrupció és a vezetők szakmai alkalmatlansága komoly feszültséget keltett. Így történt ez Líbiában is, annak ellenére, hogy a kőolajból származó bevételek egy részét a gazdaságba forgatták vissza infrastrukturális beruházások keretében, a lakosság állampolgári jogon jutott keresethez, otthonteremtési támogatáshoz, külföldi oktatáshoz, az ártámogatásnak köszönhetően pedig az élelmiszerek, az energiahordozók ára meglehetősen alacsony volt.
Amikor a tunéziai forradalom 2011 februárjában átterjedt a szomszédos Líbiára,
sokan nem gondolták volna, hogy a szomszédaikhoz képest kiemelkedő jómódban élő líbiaiak éppen a nekik szánt juttatások „alacsony szintje miatt” kezdenek tüntetni.
A törzsi megosztottságot kihasználva, a külföldről generált tömegtüntetések Bengáziban, Kireneika fővárosában (a hatalomból kihagyott Zuvajja törzs központja) kezdődtek, ahol a lakosság az emberi jogi visszaélések, a korrupció, a szociális ellátórendszer elégtelensége miatt tiltakozott. Mára, tizenkét év múltán a túlélők megtapasztalhatták, hogy milyen mély nyomorba lehet taszítani egy országot, ha a „nyugati demokráciákra” bízzák a sorsukat.
Arra, hogy a rabszolgaság intézménye is bevezetésre kerül, talán még a legszkeptikusabb lakók sem gondoltak. A líbiaiak reménytelen sorsáról, a Nyugat felelősségéről és az újra megjelent modern rabszolgaságról már évek óta írok és beszélek, ezért nagy örömmel fogadtam Brian McGlinchey „Amerika első fekete elnöke a rabszolgaság örökségét hagyta hátra maga után” c. írását,
amelyben arról beszél, hogy milyen tragédiák jöhetnek létre, ha a vezetők önhittek és nincsenek alkotmányos ellenőrzés alatt.
Amerika első fekete elnöke a rabszolgaság örökségét hagyta hátra maga után
Barack Obamát mintegy 143 évvel azután választották elnökké, hogy az Egyesült Államokban eltörölték a rabszolgaságot. Amikor könnyes szemű afroamerikaiak nézték Obama 2008-as választási esti beszédét a chicagói Grant Parkban, senki sem gondolta volna, hogy Amerika első fekete elnöke saját rabszolgasági örökségét hagyja maga után – Afrikában.
Azonban pontosan ezt tette, hála a birodalmi önhittség, a végrehajtó hatalom háborús hatásköreire vonatkozó alkotmányos korlátozások figyelmen kívül hagyásának és a hamis színlelésnek.
2011-ben Hillary Clinton külügyminiszter és egy maroknyi tanácsadója ösztönzésére Obama egy hónapokig tartó légicsapás-sorozatot rendelt el, amely elősegítette a NATO által támogatott rendszerváltási hadjáratot, amely végül megbuktatta Muammar Kadhafi líbiai vezetőt.
Ahelyett, hogy liberális demokráciát és jólétet hozott volna, Kadhafi megbuktatása inkább szétszakította az országot, ahol két rivális kormány és különböző milíciák versengtek a hatalomért.
Obama rendszerváltása a káosz folyamatos korszakának kezdetét jelentette, amely ráadásul a fekete afrikai csoportokat sújtotta a legnagyobb emberi gonoszságok egyikével.
Ezek a gonoszságok a háború alatt kezdődtek, amikor a rasszizmus, és az, hogy Kadhafi fekete zsoldosokat alkalmazott, akiket a szubszaharai fekete népességből toborzott, együttesen széles körű erőszakot váltottak ki a feketék ellen. Ezek az emberek a különböző erőszakoskodások – verések, nemi erőszak és lincselés – áldozataivá váltak.
"70-80 csádi ember dolgozott a cégünknél" – mondta egy török építőmunkás a BBC-nek. "Metszőollóval és fejszével vágták őket agyon, a támadók azt mondták: 'Maguk Kadhafinak szállítanak csapatokat'. A szudániakat is lemészárolták. A saját szemünkkel láttuk".
Az egyik lázadócsoportot az út menti graffitiken úgy dicsőítették, hogy "a fekete bőrű rabszolgák megtisztításának brigádja" – ezzel líbiai rabszolgák fekete leszármazottaira utaltak, például azokra, akik Tawergha városát benépesítették. Az egykor 30 000 embernek otthont adó Tawergha-t kifosztották, lakóit pedig elpusztították, vagy száműzték.
A település egy etnikai szempontból megtisztított szellemvárossá változott.
2017-ben – hat évvel Kadhafi halála után – a CNN megörökítette a nyomor új és elképzelhetetlen dimenzióját, amelyet Obama rendszerváltási törekvései következtében a feketékre kényszerítettek: A csatorna videót sugárzott két, Líbiában rendezett szabadtéri rabszolgaárverésről. "Nagy, erős fiúk mezőgazdasági munkára" – mondta egy árverező. Az egyik feketékből álló triót fejenként 400 dollárért vásárolták meg.
Ez azóta sem állt le. A múlt hónapban az ENSZ arról számolt be, hogy egy hároméves vizsgálat megállapította, hogy
"az önkényes fogva tartás, a gyilkosság, a nemi erőszak, a rabszolgasorba taszítás, a szexuális rabszolgaság, a bírósági eljárás nélküli gyilkosság és az emberrablás" "széles körben elterjedt gyakorlattá" vált Líbiában.
Obama 2007-es jelöltként világosan fogalmazott az elnöki katonai hatalom korlátairól, amikor a Boston Globe-nak azt mondta:
"Az elnöknek az alkotmány értelmében nincs hatalma arra, hogy egyoldalúan katonai támadást engedélyezzen egy olyan helyzetben, amely nem a nemzetet fenyegető tényleges vagy közvetlen fenyegetés megállítását jelenti".
Obama azonban elnökként elárulta ezeket a biztosítékokat – és megszegte hivatali esküjét – azzal, hogy a Pentagonnak kongresszusi felhatalmazás nélkül parancsot adott a Líbia elleni bombatámadásra.
A józan ész elleni frontális támadásban Obama kormánya álnok módon azt állította, hogy mivel a bevetés bombázásra korlátozódott, és a líbiai hadsereg nem volt abban a helyzetben, hogy megtorlással válaszoljon, így az Egyesült Államok valójában nem vett részt "ellenségeskedésben", és így a háborús hatalmi törvény nem alkalmazható.
Míg a beavatkozást olyanok támogatták, mint Hillary Clinton és a Nemzetbiztonsági Tanács "humanitárius sólyma" Samantha Power, addig Obama kormányában sokan mások ellenezték, köztük Biden akkori alelnök, a védelmi miniszter, az egyesített vezérkari főnökök elnöke, a nemzetbiztonsági tanácsadó és a nemzetbiztonsági tanácsadó helyettese.
Robert Gates védelmi miniszter szerint Obama döntése a líbiai háborúba való belevágásról lényegében felemás volt.
"Az elnök azt mondta nekem, hogy ez volt az egyik legszorosabb döntés, amit valaha hozott, afféle 51-49" – mondta a Yahoo Newsnak.
Obama egyértelműen kifejtette, ez nem az ő döntése volt. Az, hogy Obama döntéséből hiányzott a meggyőződés – és az végül annyi ártatlan ember számára járt katasztrofális következményekkel – aláhúzza, miért kellett volna ragaszkodnia az alkotmányhoz, amely előírja, hogy a képviselőház és a szenátus tanácskozó, képviseleti testületei nyilvános vita után hozzák meg a háborús döntéseket.
Ahogy James Madison írta Thomas Jeffersonnak 1798-ban:
"Az alkotmány feltételezi, amit minden kormány története bizonyít, hogy a végrehajtó hatalmi ág a háborúban leginkább érdekelt és arra leginkább hajlamos. Ennek megfelelően a törvényhozásra ruházta a háború kérdését."
Kétséges, hogy a Kongresszus zöld utat adott volna-e ennek a háborúnak. A Pew Research, a légitámadások előtt egy héttel azelőtt közzétett felmérése azt mutatta, hogy az amerikaiak 63%-a úgy érezte, hogy az USA-nak "nem kötelessége tenni valamit a líbiai harcok ellen", és 77% ellenezte "a líbiai légvédelem bombázását".
Obama líbiai döntésének "51-49-es" jellemzése más szempontból is elmarasztaló.
"Ez nem más, mint egy háborús bűncselekmény beismerése" – érvelt Scott Horton az Enough Already című lapban. "Az elnök beismerte, hogy szükségtelen, agresszív háborút indított, ami az amerikai jog és a... nemzetközi jog szerint is bűncselekmény".
Amellett, hogy megsértette az alkotmányt, Obama líbiai katasztrófája,
mint láthatóan minden amerikai beavatkozás, hamis ürügyekre támaszkodott.
Ebben az esetben arra az állításra, hogy Kadhafi népirtásra készül Bengáziban, a lázadók fellegvárában, Líbia második legnagyobb városában.
"Tudtuk, hogy ha még egy napot várunk, Bengáziban – egy közel Charlotte méretű városban – olyan mészárlás történhet, amely visszhangot keltett volna az egész régióban, és megfertőzte volna a világ lelkiismeretét" – mondta Obama az amerikai bombázások megkezdése után.
A kormányzat tisztviselőinek állítása, miszerint Bengázi lakóinak tíz- vagy százezreit készülnek lemészárolni,
Kadhafi egyik beszédének szándékosan eltorzított értelmezésén alapult, amelyben azt mondta, hogy "nem lesz kegyelem".
Kadhafi egyértelműen a városban lévő fegyveres lázadókra utalt. Sőt, azt is mondta, hogy "aki átadja a fegyvereit, fegyver nélkül marad otthon, bármit is tett korábban, annak megbocsátunk és megvédjük".
A védelmi minisztérium egy hírszerzési eszközön keresztül tudta meg, hogy
Kadhafi kifejezetten azt a parancsot adta, hogy a civileket hagyják sértetlenül. Ráadásul abban az időben, amikor az Obama vezette Fehér Ház szörnyű jóslatokat hangoztatott Bengáziról, Kadhafi már más városokat is visszafoglalt a lázadóktól, anélkül, hogy a civilek lemészárlására szüksége lett volna.
Látva, hogy a polgári mészárlásokról szóló víziók eléggé felháborították a közvéleményt, ezért az Obama-kormányzat még azt a szenzációs állítást is elővette, hogy Kadhafi Viagrával látta el katonáit, hogy azok tömeges nemi erőszakot hajthassanak végre.
Szaddám Huszein nukleáris fegyverprogramjához hasonlóan, Kadhafi nemi erőszakot lehetővé tevő gyógyszerellátási lánca sem létezett.
Öt évvel később, amikor a 2016-os elnökválasztási kampányban Líbiával kapcsolatban védekezésbe kényszerült, Clinton megismételte azt a nyilvánvalóan hamis állítást, hogy "Kadhafi azzal fenyegetőzött, hogy lemészárolja a lakosságát". Napokkal azután, hogy ezt mondta, a brit parlament külügyi bizottsága közzétette a líbiai beavatkozással kapcsolatos vizsgálat jelentését, amely arra a következtetésre jutott, hogy Kadhafinak nem állt szándékában bántani a civileket.
Obama elítélte George Bush iraki invázióját, amely "nem az észérveken, hanem a szenvedélyen, nem az elveken, hanem a politikán alapult". Ugyanez mondható el a kormánya saját líbiai rendszerváltást kierőszakoló hadjáratáról is, amelynek célja a következő volt:
Pozitív publicitást generálni az amerikai kormány számára. A 2011-es arab tavasz forradalmai az Egyesült Államok által támogatott egyiptomi és tunéziai rendszerek kínos megdöntését hozták. Anne-Marie Slaughter, a külügyminisztérium tisztviselője azt mondta Clintonnak, hogy a líbiai lázadók támogatása "egyik napról a másikra megváltoztatná az Egyesült Államokról alkotott képet", és "lenyűgözné a fiatalokat szerte a Közel-Keleten".
Életre kellett kelteni egy könyv állításait. Samantha Power, aki jelenleg a Biden-adminisztrációban az Egyesült Államok Nemzetközi Fejlesztési Ügynökségének vezetője, és 2011-ben kezdte a Nemzetbiztonsági Tanácsban, megírta az Egy probléma a pokolból című könyvet, amely a "Védelmi felelősség" nevű humanitárius beavatkozási doktrína elfogadását sürgette. Líbia kapcsán Power lehetőséget látott arra, hogy bemutassa a koncepciót – és előremozdítsa karrierjét. Miután az amerikai bombák elkezdtek hullani, előléptették ENSZ-nagykövetté.
Segítették vele Hillary Clinton elnöki ambícióit. A külügyminisztériumi e-mailekben a tanácsadók lelkesedtek a sikeres líbiai beavatkozás hasznosságáról egy jövőbeli Clinton-elnöki kampányban. Sidney Blumenthal azt mondta Clintonnak, hogy amikor Kadhafi megbuktatására kerül sor: "A kamerák elé kell állnod. Ebben a pillanatban be kell építened magad a történelmi feljegyzésekbe".
Védd meg a nyugati gazdasági dominanciát. Bár Kadhafi visszaszerezte az Egyesült Államok és szövetségesei kegyeit,
talán igazán az pecsételte meg a sorsát, amikor egy új pánafrikai valuta, az aranydínár bevezetésével elkezdte sürgetni az afrikai országokat, hogy szokjanak le a nyugati valutákról. Egy 2011. áprilisi e-mailben Blumenthal közölte Clintonnal, hogy Kadhafi már 143 tonna aranyat halmozott fel egy ilyen valuta fedezésére.
Líbiára utalva Hillary Clinton egyszer azzal dicsekedett, hogy "egyetlen amerikait sem vesztettünk... abban az akcióban". Ez nem vigasztalja az amerikai bombák által megölt civilek családját, vagy a modernkori rabszolgákat és másokat Líbiában, akik továbbra is borsos árat fizetnek Obama rövidlátó, becstelenül támogatott és illegális rendszerváltási kampányáért.
* Moammer Kadhafi - Wikipédia – A budapesti líbiai nagykövetség szerint a helyes átírás: Muammar al-Kaddáfi.
