EMLÉKFOSZLÁNYOK… A HARANGSZÓ… (Barna Beatrix)

Manapság Európában, a keresztény Európában gyakran szól híradás elnéptelenedett, leégett, funkciójukat vesztett templomokról. Vesznek értékeink, mintha nem vigyáznánk rájuk eléggé, pedig vallási hagyományaink mélyen gyökereznek. A hit megtartó erejű és a legkisebb helyen is közösség teremtő, eligazító, irányadó ‒ napi létezésünk alapja. A mai ember mondhatja, hogy ez már idejét múlt, változik a világ, mégis sokan kapaszkodókat keresnek, rájönnek, hogy kiüresedett  életük visszafordítható. Lelkünk békéje a hit által helyreáll. Szerencsések azok, akik olyan megélt élményanyagból táplálkozhatnak, melyek együtt élve velünk maradnak, elkísérnek életünkben. Ízek, illatok, hangok nyomot hagynak bennünk felidézve a múló időn átszűrt emlékeinket. Erről szeretnék mesélni.

Gyermekkorom nyári vakációi jutnak eszembe, egy kis szabolcsi faluban, ahol a vasárnap békességében, ünneplő ruhában, tiszta lélekkel indultak misére az emberek a harangok hívó szavára.

Távolabbról mély, zengő hangját hallatta a református templom nagyharangja, a régi fazsindelyes harangtoronyból, melynek készítéséhez egyetlen szöget sem használtak. Közelebbről a fehérfalú katolikus templom ércesen csengő, tiszta, hívogató hangja szólt.

Előtte tisztára söpörték az udvart, friss virágot tettek az asztalra. Lassan gyöngyözve főtt már az aranysárga húsleves, és a kelesztő-tálban letakarva pihent a tészta. A harangok hívószavára Nagymamám kontyba tekerte ősz haját, megigazította magán a ruhát, levette maga elé hordott kötényét, zsebébe csúsztatta a persely-pénzt, és imakönyvvel a kezében csatlakozott az asszonyok csapatához. Lassan, méltóságteljesen mentek. Vonultak. Nem volt sietség, kapkodás. Korán kelt, mégis más volt ez a nap, mint a többi!

A vasárnapok megtörték a hétköznapok kifakult menetét. Szokásainknak a régiségben kialakult rendje, ritmusa volt. Az emberek elcsendesedtek, a vasárnap ünnepi rendjében, délben terített asztal köré ültették családjukat, és beszélgettek egymással. Hitük volt és a szerint éltek. Délután vendégségbe mentek, vagy vendégeket fogadtak. Pihentek a dolgos kezek, erőt gyűjtöttek.

A harangszó összeköt, ha kell mozgósít, őrt áll, békességet hirdet, megnyugtat. Jelenléte észrevétlenül létezik az időben. Maga az állandóság, hiszen a harangok hosszú életűek! Hangjuk sok fajta, mégis összetéveszthetetlen. Nem fecsegnek, akkor hallatják hangjukat, amikor kell, ezáltal közvetítenek üzeneteket.

Nyelvezetük  egyezményes, félreérteni nem lehet. Jelzi pont úgy a születés örömét, mint a halál fájdalmát.

A harangok szolgálata hűséges. A déli harangszó elrendelése emlékeztet a török elleni küzdelemre, ahol hősies harcban Nándorfehérvárnál Hunyadi János és Kapisztrán  János  dicsőséges győzelemmel védte meg Európát.

Életük az adakozó emberek összefogásából, magas hőfokon az ón és a réz ötvözetéből, a harangöntő mester hitéből, mesterségbeli tudásából és verítékes munkája által születik meg. Megszentelés után kerülnek végleges lakhelyükre, a templomok tornyába, Isten dicsőségére és az emberi közösség szolgálatába. Sokszor önálló nevet is kapnak, megszemélyesülnek!

Abban az időben, amikor még kézzel kongatták meg őket a hosszú lelógó kötél segítségével, köztiszteletnek örvendtek a harangozók. Jobbára idős embereket érte ez a megtiszteltetés, és rendszerint családon belül öröklődött ez a munka, csekély javadalmazásért. Néha nagypapám megengedte nekünk, hogy vele tartsunk a templomtoronyba, ‒ az ilyen kivételes alkalom volt!  Kimondatlanul is tiszteletet várt el tőlünk.

Csendesen, szótlanul követtük őt a meredek falépcsőn, melynek ódon illatát még ma is képes vagyok felidézni. Pihenő madarak röppentek fel riadtan a párkányokról és szakállas pókhálókat hintáztatott a huzatos szél. Lenyűgözve álltunk, amikor megkondult a harang, és zengő, közeli hangja szinte a szívünkig hatolt. Onnan a magasból eltörpült alattunk a kis falu és végtelen kicsinek látszott minden.

A harangoknak is van sorsuk! Volt idő, amikor a szükség úgy hozta, a hon védelmének szolgálatába álltak. Gábor Áron ágyúkat öntött belőlük. De ez mégsem volt szomorú esemény, mert hordozta a reményt: megmenekül a haza!

Van, amikor megbetegszenek, vagy a hosszú szolgálatban megfáradva, szépen zengő hangjukat elveszítik, ekkor csendesen átadják helyüket egy újabb harangnak, hogy a folyamatosság, a híradás sohase szűnjön meg.

Akiért a harangoknak szólniuk kell a 21.században, az most a veszélybe sodort Európa!

Létkérdés, sorskérdés.