EUROPÜLE – Lengyel Károly verse a görög pénzügyi válság idejéről

Mint vajban a kés, úgy tör előre mammoni nép,

igázni lendül Hellász oszloptört maradékát.

Spártai bércek ormán még élnek hű szabadok,

nincs az a rés, hol kaftános faló behatolhat,

míg összezár szorosan a falanx végtére,

szűk part kedvez szikla ölén éhes keveseknek.

Felemészti alkonyi csend kalmár zokogását,

midőn aranya mind szélrózsának szertegurul.

Halljad, vén Európa! Tetteid átok üli!

Mire a Nap ismét megtér Zeusz lábaihoz,

égig vonagló sikítást, hörgést hoz fejedre,

aranyos tornyaid Kikládok ölébe hullnak.

Magad idézted magad ellen, viseld hát büszkén

sorsod, eszeveszett fekete, dörgő visszhangját!

Nem fizetünk gyarmati sarcot! Ha kell, meghalunk!

Tovább nem élnek meg köztünk vérkormos hazugok,

hol a hegy tetején fehér még a kopott márvány,

Olympuson fickándoznak isteni villámok,

fehér gyolcsban táncot lejtenek hajnali ködben,

Athén szent romjai csillannak tengeri kéken,

hirdetve új ezredek elé örök igazat,

mert bevégezzük, amit megkövetel a Haza.

S a kalmár népség újra járja a puszta mélyét,

negyvenszer negyven esztendeje is kevés lehet

megtanulni: ember módjára bánni emberrel.

Elhamvadt csipkebokor búvik hallgatag sziklán,

néma próféta buzgó intése mit sem ér most,

csak forró homokba rótt, egyhangú körmenetek

mossák talán tiszta fehérre vén kőtáblákat.

Járjad, Hellász, járjad őseid vad ritmusait!

Nézd hazatérő triérész hadaid zászlaját!

Színei, vászna ma tisztább, büszkébb nem is lehet!

Ferencváros, 2011. október 30.