EZÜSTPITYKÉK (Dienes Jenő Attila elbeszélése)

Rendkívül gyengén folyt a kommunikáció. Egy amerikai üzenetküldő platformon kínlódott a cég. Az éter eme felügyelt szegletébe futottak be az M-zárolt infók. A hálózaton függött, ereszkedett a tantestület, aktívan kollaboráltak a szó fajtanemesített értelmében. Sokan napi hat szívecskével, legalább négy vigyorgó szmájlival bizonygatták szorgalmukat, mindent megosztottak, amibe belefutottak.

A TÉR-ben, a virtuális légyottokban ért véget a tanév, felszínes plagizátumok születtek, hála érte Timothy John Berners-Lee professzornak és nem utolsó sorban a lokális tábornoknak.  Soha nem hűlt ki a Telephonicus Mobilicus nyirkos teste, folyton tapogatták, meredten bámulták a félelmetes színjátékot, amit produkált. A különös megérzéseik eltűntek, az alkotóerő csökkent, a dioptria nőtt, fájt a derék, zsibbadt a könyök, recsegtek a nyakcsigolyák. Ő volt a zsánerünk, a legrokonszenvesebb ismerős, a leghűségesebb barát, lenyűgöző, kívánatos. Átkozott nyughatatlan lélek! Kellett-e nekünk ez a virtuális valóság, a tengernyi elektronikai szemét, amit évek után kidobálunk Isten virágoskertjébe? Még a pokol is melegszik az 5G-től, Neumann a fojtogató katlanban zokogta az evangéliumot:

Legyen a ti beszédetek „igen, igen, nem, nem”; ami ettől eltér, az a gonosztól van.

Kövérkés gróffá, potyka vitézzé, főispánná, kapitánnyá cseperedtek a tisztiszolgák. Feszült rajtuk a zsinóros mente, alig lehetett már bepitykézni, nyögve paroláztak a tükörben, időnként nyújtogatták a kabátkák ujjait, mimikáztak, gargalizáltak a régi szavakkal.

Azért ÉN is vittem valamire…

Nem volt könnyű. Fel kellett adnom az elveimet, ráment a családom, a fiatalságom, az egészségem, abba kellett hagynom az iskolákat, el se kezdhettem őket, soha nem állhattam munkába, méghogy pps-dobtárasokat agyaztunk! Egyetlen vérbíró volt csak a családban, alig ismertem, gyerek voltam még, reszelősen simogatott, nem csak az asszony nevét vettem át, teljes vérátömlesztést kaptam, néha segítettek asszimilálódnom, na és?! Tettem már eleget az asztalra, érdemszerző is lehet valaki, nemzetvédelmi tagozatos, szorgalmas, a káder nem jó szó erre. Szegény jó kapitány urat megpuncsolták, a palotapincsik, fogatolt polgári hegyivadászok. A háttérben a regulákon elhasalt csapzott csíkszívó vigyorgott, a szép napokkal pokolba rugdalták a mennydörgős beszédeket, már csak a tabuk maradtak itthon.

Nefelejccsel tele van az árok, haj, de szép a kékje,

Öltözzetek csíki szép leányok, ünnepi fehérbe!

Az évzáró a legforróbb délutáni napsütésben, egy terebélyes betonplaccon zajlott. A hatodikosok folyamatosan vigyorogtak, a legrosszabb átlagú osztály volt az övék, de a legvidámabb is, többségben alul motivált kreol gyerkőcök. Megint nem volt ötös, egyre többen lottóztak, a bábkormány biztató jövőképe Tellerék legújabb Manhattan-terve, a Hormuzi-szoros.

Özvegy Zách Feliciánné, akiről szinte semmit sem hallani mostanában, éppen a Mennyország kapuját söprögette, könnyes szemmel figyelte a jövés-menést. Felicián poros földúton baktatott, közelgett a hajnal, amikor minden nyughatatlan léleknek sírban volt már a helye. Sokan visszajártak éjféli lődörgésre, időtlen gyötrelmük kezdetén. Ma már nem adnám el a lelkem – nyöszörögték a gyökérbe szorult boszorkányok. A mindennapok keserves vámpíromságából felszakadtak apróbb fohászok, imák, de mindez már kevés volt az üdvösséghez. A tárnokmester nyugtalanul forgolódott, folyton átesett a párnáján, éjjeliszekrényen, arccal a vizespohárba taszították rémálmai.

Már csak emlékekben éltek a parasztlakodalmak, a megszokás gyűlt össze bennük, ritmusra hajbókolt a könnyesszemű násznép. Izzadt markukban gyúrták a hosszúnyakú poharaikat, mindenkinek volt egy gondosan becsomagolt története, aki számított, az hős volt a maga módján, boldog és jólöltözött, de a víg napok elmúltak, gyásznéppé fonnyadt, bebábozódott a sokaság.

Azt a szót keresgélték, hogy nemzet, odabújtak a sötét öltönyök titkai közé, évekig kutattak, turkáltak, de semmi nem került elő belőle. Ellopták az érzést, zászlót, földet, szabadságot, kiürültek a templomi padsorok, elillant az etika, a hittan, a művészetek, minden, ami jelentett valamit. Örökre beszombatodott. A tálalt ételek gőzében, a csillogó ékítmények felett komor keresztek csüngtek, kinek mi jutott a dicsőségből.

Az úton monogám lovagok poroszkáltak, aztán beállt az M7-es. Még a hugyozásnyi leállósáv sem mozdult, pedig ott aztán mindig volt morál, Görény a gázon. Nézd a pofátlan bunkóját, bedugta az orrát, először csak kíváncsiskodó rácsodálkozással, végül beindexelte magát, előtérbe került a nemzet, a lakodalomba igyekezett, de a bizánciak ellopták a felsővezetéket és a váltót, megint Jóember vérzett, a rozsdás tisztitőrével szurkálták szét a veséjét…, a vőfély kihasználta a csendet:

– Kezdődjék a menyasszonytánc!

André Rieu, Richard Clayderman, valami szubkultúra, a Rohanó napok (Mocskos szerelem) szólt. Kezek markolászták az áttetsző fehér selyemben pörgő leánykát. Ahogy mondtuk, ma megint szombat és lagzi lett, mindez része az életnek. Perverz csámpázás, kettőt jobbra, egyet balra, valaki visított, hogy eladó a menyasszony, a degenerált Hófehérke. Hullott a zománc a fazékról, ahogy fröcsögő szájjal hoppogva, izzadt húszezreseket gyömöszölhettek, verték a tamtamot, az összetartozás idétlen himnuszát. Büdös nagy barna csík, masszív vonatozás vette kezdetét, mert sajtból volt a Hold.

– Ezekből se lesz semmi, sziszegte a Nénje. Beleköpött a cihába, rágyújtott. Kiegyensúlyozatlan egzisztenciális függőség nehezedett a tájra. A kártya tanúsága szerint a díszasztalnál gubbasztott a „Fővengéd” és „b.” családja. Kínos beszélgetésekkel szórakoztatták őket az örömapák és nászasszonyaik. Megérkezett a torta, extrém méretű volt, csillogott, mint a piszoár, füstölgő, szikrákat szart. A násznép alaposan leittasult, valaki elesett, kisegítették hányni. Ángyó átszúrta tekintetével a táncplaccot, röpke átkokat rebegett, majd gyorsan felmarkolt a tálcáról egy kontyalávalót. Mindenki elnyomta a cigarettáját, besiettek. Csöndes hazugságokkal folytatódott az élet, még a lábvizéből is ittak volna, hogy minden örökre szép maradjon...

Ezek meg a nyomdahibát sem vették észre…

A Hegemónokra jellemzően meglehetősen gyakran, és sokat ittak, nem bírták. Most is megártott. A házigazdák komoly whisky-kínálattal készültek. Aqua vitae (Ákovita), az alkímia  csúcsajándékai sorakoztak a pulton, a vőfély bárhogy hadonászott, végül A FEHÉR GYŐZÖTT, mert Bátya a hullott fosókaszilva cefréből kondenzált helyit erőltette, bárkinek jutott egy kupicányi a szenvedésből. Vörösödtek a népek az orjaleves óta. A kínos erőszakosságot kissé ellensúlyozta az ültetési rend. Az esküvői fotós szórakozottan pásztázott, időnként kattantott egyet a tortán, habon, csokron, elcsípett egy koszorúslányszemet, mellet, karórát, bokaláncot, gyöngyöző poharat, a természet formáit, a vidék ártatlanságát, intim pillanatát, mohó diszkréciót. Minden szív egyszerre dobbant, feloldódott a nemzetstratégiában, egy óvodányi gyerek csúszott-mászott az asztal alatt, amikor Bátya rázendített a nótára:

– Azt még nem danoltuk máma, hogy Tizenhárom ezüstpityke fityeg a mentémen…

A valóságshow legjavát kisípolták, egy-két szenzációt eladtak, közben komótosan szétlopták a maradékot…

Hetek óta kánikulai hőségben túrták a földet. Apró bronzérmék kerültek elő a sírból. Ládányi sestertius verde csillogott a gödörben, „Istenné avatása alkalmából” felirattal jelent meg a jófogáson. A Caligula nevű felhasználó tette közzé, időközben törölték…

Béla, nézd már, mit fordított ki a gép. Mi a fasz ez, gondoltam, jó vizes az agyag, behűtjük az ampullát, mondom öregnek, prémium hüttő, hozhatja, ha nem felejtette el… Szóval, hogy itt-e van a…, tudod mi…, erre nem beakad a kanál?! Miapenészez, Bélukám? Kukkants már rá, lehet, holnap már nem jövünk gettóba?

– Ez a légiósok pénze!

– Mit érhet ez?

– Semmit. Rómában nagy érmekkel fizettek, ezeket az apró szarokat a légiósok kapták, ez volt a gedvájuk. A kisfőnök jött le szombaton, ő mondta, hogy ebbe kapták a légiósok a zsoldot.

– Most akkor mi legyen?

– Rakd a szerszámos alá, majd úgy is téged doblak haza utoljára. Nem kell tudniuk.

– Megoldjuk okosba?

– Ja.

– Szombaton lagziban voltam. Tudod ki ült a szomszéd asztalnál? Beszarsz, ha elmondom, nem fogod elhinni…

Claudius véletlenül lett császár, minden aspiránst kiirtottak körülötte. Ő kissé selejt volt, amolyan fogyatékos. A nagy politikusok, a mizantróp Tiberius és a szexőrült Caligula figyelemre sem méltatták, nem láttak benne konkurenciát.

Caligula az első félresikerült mérgezését követően bekattant, üldözési mániás lett, bizalmatlan volt még az anyjával is. Úgy vigyáztak rá, hogy alig fért valaki a közelébe. Aztán egyszer csak, mint a mesében, eljött a pillanat, amikor a legbizalmasabb katonái esküdtek össze ellene.  Egy szombati séta alkalmával körbevették, Cassius Chaerea és a testőrség tagjai tőrszúrásokkal végeztek vele. A felbolydult palota egyik szegletében előkerült Claudius. Riadtan szemlélte a vonagló tetemet, unokaöccse pirosan csörgedező vérét. Addigra a praetoriánusok, Gratussal az élen, az ő sorsát is eldöntötték:

Jöjj hát, és foglad el őseid trónját! 

Így lett császár. Claudius hamar beleszokott a prémium kosztba, kvártélyba, napi rutinba. Úgy gondolta, hogy megnyílt a világ kapuja, ha Brigetio castrumból valaha elindulnak a hadak, a borostyánkőúton senki sem állíthatja meg Róma dicsőségét. Pannóniát öt légióval szállta meg. A Limes vonalán az aktuális bellum, expeditio igényei szerint állomásoztak a vexillatio-k (500 katona). Békeidőben táborépítés, szállítás, közmunka volt a dolguk, a harcokban pedig győzelem.

A tokodaltárói piacon használták utoljára ezeket az évezredek múltán előkerült légiós pénzérméket. Claudius császár és a XV Légió inferior Apollinaris idén állomásozott először Pannoniában. Nem voltak ők alacsony lelkű emberek, mégis leginkább bort, illatszert, nőt vásároltak. Rómától távoli provinciák, fürdőhelyek, arénák, diversoriumok, Caupona-ák szippantották magukba a fiúkat. A Danuvius folyó partján állomásozó légionáriusok kegyetlen csatákban, meseszép kurválkodásokban élték mindennapjaikat.

Nem adnék érte egy pitykét sem…

Pedig adnál te – így az ürdüng. Hiába vaszarkodott véle, jól gondolta, az már néki bakfitty, és akkor ráunt az életére, mert Felicián örökre hű maradt a feleségéhez. Fölszabdalt, temetetlen teste hosszan bűzlegelt, addig fúddalta az uzsak, míg egyszerre lélekké nem változott, s akkor a vacsoracsillaggal tovaröppent örökké kísérteni éjeknek évadján.