Fej vagy írás 2.0 – Az írás kerestetik! (Fuksz Sándor jegyzete)

Előzmény:

Fej vagy írás? – Az emberi emlékezet kevesebbet ér, mint egy dokumentum?

Mára már legerősebb elutasító érv lett Petőfi szibériai életszakasza és halálával szemben, miszerint „hiányoznak a dokumentumok” a honvédek orosz földre való deportációjáról. „Amiről nincs írás, az meg sem történt” – állítják a források mindenhatóságára esküsző történészek.

Ha így van (volna), akkor joggal kérdezhetjük: hol vannak azok a dokumentumok, amelyek az orosz fogságba került szabadságharcos honvédek átadását bizonyítanák az osztrák félnek. Mert – állítólag – ebben állapodtak meg a cári és a császári csapatok. A világosi fegyverletétel után történt átadásról tudunk, de korábbi összecsapások magyar veszteségei között nyilvántartott foglyok sorsa már nem dokumentált.

A Segesvár melletti csata során legalább 500 főt ejtettek foglyul az oroszok, de az 1849. augusztus 2-án lezajlott debreceni ütközetben is súlyos veszteséget szenvedtek a magyarok. Hogy mi lett a sorsa a több száz elfogott honvédnak, nincs pontos tudomásunk,

csak egy nyíregyházi forrás említi a Kassa felé terelt foglyok sorát, amerre még nem táboroztak az osztrák seregek. Vajon merre terelték őket?

Tucatnyi visszaemlékezés és napló számol be a honvédek (és civilek) orosz fogságba eséséről, későbbi hónapokig tartó, keleti irányú vonulásukról, aminek a vége általában Szibéria volt –

de még nem találkoztunk osztrák átvevő egységekkel!

Felvetődik a kérdés, hogy az oly sokszor hivatkozott „átadás” is titokban történt volna? Vagy csak egy ügyes terelés, hogy ne kelljen szembesülni a nemzetközi jogban még hivatalosan 1849-ben nem létező (csak öt évvel később ratifikált, Genf-i ), de súlyos erkölcsi és politikai vétséggel.

Végeredményben elvárható lenne, hogy a történelemkutatásban is érvényesüljön az egyenlő „elbánás” és mérlegelés elve: ne söpörjünk le az asztalról feltételezést olyan érvekkel, amelyeket saját álláspontunk védelmekor figyelmen kívül hagyunk!

Kísér(t?)ő gondolatok

A következetesség és a logika kívánalmain túl érdemes megvizsgálni az életutat is, amely egyes kutatók szakmai „magasságához” vezettek. Hermann Róbert még egyetemista korában jelentkezett be a „szibériai  métely” (Fekete Sándor kifejezése) ellen harcolók klubjába, amikor a Magyar Ifjúság cimű lapban (1985.11.1.) a riporter kérdésére: „Elhiszed, hogy Petőfi megmenekült Segesvárnál és hadifogságba került?” – így válaszolt:

„Teljes képtelenségnek tartom az állítást. Már csak azért sem hiszem, mert a kozákoknak ebben a csatában megölik egy kedves tábornokukat a magyarok, ezért a kozákok még a megszokottnál is kegyetlenebbek és vérengzőbbek voltak. Bajos elhinni, hogy foglyot ejtettek volna.”

Csak feltételezhetjük, hogy milyen elkötelezettséggel kutatta a bécsi Staatsarchivban – ahol kiküldetésben töltött hónapokat! – a szibériai deportációra utaló nyomokat, ha a vonatkozó 1849-es minisztertanácsi jegyzőkönyveket Kéri Edit, amatőr kutató publikálta először és fordította magyarra Magyarországon.

Jókor, jó helyen…! – mondhatnánk, mert néhány év múlva Kosáry Domokos veszi át az MTA vezetését, akinek szintén határozott véleménye van a kérdésről. Ő a kilencvenes évek vitáit azzal az állítással igyekezett lezárni, hogy ő meggyőződött arról, hogy az orosz csapatok egyetlen hadifoglyot sem vittek magukkal Magyarországról 1849-ben, tehát Petőfi nem kerülhetett Szibériába.

Ezzel meg is pecsételődött a tudományos diskurzus kimenetele, és a költő szibériai sorsával együtt a magyar társadalom eltemette több száz, a nemzet függetlenségéért harcoló szabadságharcos honvéd áldozatának az emlékét is...