Fucskó Miklós: Adja meg az Isten, érdemed szerint!

„Szentjeiddel nyugtasd meg, Krisztus,

a te elhunyt szolgáidnak lelkét,

hol nincs fájdalom, sem aggódás, sem sóhaj,

de végtelen élet.”

Van az úgy, hogy nincs semmi magyarázat, semmi látványos összefüggés, csak valamiért éppen úgy történnek a dolgok, s utóbb áll össze rendezett valósággá, üzenetté a sok látszólagos véletlen.

Verzár Évával éjszakánként – meg a lélek éjszakáin – szoktunk olykor üzeneteket váltani minden különösebb alkalom nélkül, s kérdésemre azt írta őszelőn: „Köszi, most nem fájok nagyon, a térdem és bokám kicsit.” ... Most nem fájok... Örültem neki, mert magam is jól ismerem az állandó fájdalmakkal élést, ami erősen lelassítja az embert a mindennapokban, az alkotásban meg különösen.

Már gyakran zötyörög, nyikorog az ín-izom-hús-csont-szerkezet, bár a lélek még szabadon porozva száguld, mint a betöretlen vad csikók. Persze, ahogyan a szépírókkal gyakran megesik, kételyek között morzsolódott gyakran, ahogyan 2022 elején írta: „Nagy kedvem dolgozni nincs, összekavarodtak a lelkemben a dolgok, így pedig írni nem lehet. Keresem a helyem, ami nem erdélyi, de nem is itteni magyar. Furcsa egy világ.” Miféle országot, hazát keresett – s immár talált?! Ha szóra fogható volt számára az idő meg a billentyűzet, akkor áradtak a szellemet-szívet tápláló sorok. Évától meg azt reméltem, hogy még sok, szép, prózai remeklést olvashatok, hiszen ízes nyelvű krónikása volt az erdélyi múlt időknek és a lélek jelen idejű belső mélytörténéseinek.

Van az úgy, hogy valóban nem tudjuk, miért történnek a dolgok, de egyszer csak ott áll az ember a könyvespolc előtt, mint most, Éva távozása előtt egy nappal, s a szeme épp arra a két dedikált kötetre téved, elidőzik a tekintet, ok nélkül, magyarázat nélkül – s egy nap múltán jön a hír: „tegnap délután örökre elaludt”.

Van az úgy, hogy az ember egy napig nem tud megszólalni a távozás torkot és szívet zsibbasztó döbbenetétől, csak nézi a kézbe vett könyvet – Anyaország ölében –, s benne olvassa az ajánlást: „Isten tartson a tenyerén!”; nézi a könyvet – Lármafák oltalmában –, s benne az ajánlást: „Sorsunk összeköt”.

De mégis, csakazértis meg kell szólalni, csakazértis le kell győzni a fájdalmat, a hiányt, a semmit, ha másként nem megy, a hit erejével. Hálával üzenem az Évát hűségesen gondozó, szerető Társnak, Jenőnek és Éva maradékainak: hitem szerint ott van Ő már „hol nincs fájdalom, sem aggódás, sem sóhaj, de végtelen élet”.

Drága Éva!

Ahogyan sokszor jobbulásodért, tegnap imádkoztam érte: adja meg az Isten, érdemed szerint!

Öleléssel: f. miklós