VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

Gyimóthy Gábor a műfordítás különös nyelvi világáról

MŰFORDÍTÁS


Mielőtt belekezdenék az eszme futtatásába, belebotlom ebbe a szóba: mű. Két, bosszantóan különböző értelme van. Műbőr, műszőrme, művirág, műselyem, műhús, műfölháborodás, műkincs. Hoplá! E fölsorolásban az utolsó szó akkora kakukktojás, hogy bele se fér a fészekbe. Ez már csak egy másik fölsorolásba lenne sorakoztatható: műremek, műugrás, műkorcsolya, műemlék, műalkotás, műlesiklás, stb. A két különböző jelentés teljesen egyértelmű. A mű az első esetben nem valódit jelent, a másodikban művit, művészit és egyúttal nagyon is valódit. Ennek a kétértelműségnek a műanyagok itták meg a levét, amelynek – és annak, hogy a második világháborúban indult a „virágzásuk” – köszönhetik, hogy még ma is „nem valódi” anyagokként tudatosulnak az agyakban. Rendben van, a műbőr nem valódi és műanyagból van, de maga a műanyag nagyon is valódi, sőt sokkal valódibb a természetes anyagoknál, hiszen csodás terméke az emberi technikának. Mellesleg a mai élet a műanyagok nélkül ugyanolyan elképzelhetetlen lenne, mint elektrónika nélkül. Más lapra tartozik újabbkori rossz hírük, ugyanis, hogy beszennyezik a világot. Megsúgom, nem a műanyagok szennyezik be a világot, hanem akik elhajigálják a műanyag holmit.

A műfordítás egyértelműen valódi fordítás és nem egyszerű dolog. Hogy mennyire nem az, az Karinthy Frigyes Műfordítás című humoros írásából derül ki a leginkább. A történetben egy Ady-vers négy sorát fordítja le valaki németre. Aztán valaki, akinek megtetszik a német vers és nem tudja, hogy az már fordítás, lefordítja magyarra. Az a vers is megtetszik valakinek, tehát németre fordítja, amit aztán valaki megint magyarra fordít. A vers természetesen, a negyedik fordítás után már egyáltalán nem hasonlít az eredetire és Karinthy a fordítások közötti, nagyon szórakoztató szövegben elmagyarázza, hogy az egyes fordítók, mit, miért értettek félre és miért lett a vers, fordításról fordításra, egyre mulatságosabb. Ezt az írást már gyerekkoromban nagyon élveztem, pedig akkor a német változatokból még semmit nem értettem meg.

Miből áll a vers? Betűkből, szavakból, sorokból, versszakokból, tartalomból. A soroknak szótagszámuk van, ütemük van és a végződéseik valahol más sorok végződéseivel rímelnek. Olyan versek már régebben is voltak, amelyeknek tartalmuk ugyan volt, de értelmük nem sok. Ez – szerintem – nem baj, ha a vers különben jól hangzik (An-dan-tí-nó,szó-ra-ka-tínó, szó-raka-tiki-taka, baka-rak tan-tusz – isteni!), de újabban divatba jöttek olyan versek is, amelyeknek se ütemük se rímük nincs. Hogy ezeket miért szokás verseknek nevezni, azt nem tudom, hiszen a vers összes kelléke hiányzik belőlük. Ez olyasmi, mint az a töltött káposzta, amiből nem csak a káposzta hiányzik, hanem a töltelék is... De ez már más lapra tartozik.

Tehát előttünk van egy vers, amit le kellene, vagy le szeretnénk fordítani. Az ember az esetek nagy részében idegennyelvű verset próbál a saját anyanyelvére fordítani. Az első feltétel, hogy megértjük a verset. Teljesen megértjük. Nem csak a szavakat, nem csak a mondatokat, hanem lehetőleg azt is, ami a sorok között van, azaz megértjük a versből kiolvasható összes hangulatot is. Ehhez már elég jó nyelvtudás kell, de az emberi agy – érdekes módon – már viszonylag gyenge nyelvtudás esetén is, aránylag jól bele tud fészkelődni az idegen nyelv lelkületébe, szellemébe.

Lefordíthatjuk a verset egészen pontosan anélkül is, hogy törődnénk a vers formájával, vagyis az ütemével, a rímrendszerével, vagy a sorok szótagszámával. Ez a nyers-fordítás. Nagyon jó dolog, hiszen így ketten fordíthatnak le egy verset, a lehető legnagyobb pontossággal. Az egyik megérti az idegennyelvű verset és elkészíti a pontos nyersfordítását. A másiknak szót sem kell értenie a nyelvből, amelyen a verset írták, csak az ütemét kell ismernie, a sorok szótagszámát és a rímrendszert. Ezzel a nyersfordításból gyönyörű verset kerekíthet.

Ámde rendszerint magunk szeretnénk a költemény más nyelvre való átültetését elintézni, az idegen nyelvet nálunk jobban értő – vagy azt egyáltalán megértő – „dajka” nélkül, mégpedig „szőröstül-bőröstül”, mindenével együtt. Maradjon meg a formája és a tartalma úgy, ahogy azt megalkotója elképzelte és megírta, és szólaljon meg a vers a másik nyelven ütemével, rímeivel, mondanivalójával, hangulatával lehetőleg pontosan úgy, ahogy azt az eredeti nyelvén tette.

Lehetőleg. – Itt a bökkenő! A költő azt ír, amit akar, és ha a verse már előttünk hever, akkor már le is írta, amit akart. A fordítót viszont ezer béklyó, helyesebben a nyelvének a lehetőségei kötik, ha az eredeti versnek tényleg mindenét pontosan szeretné tündököltetni. Enyhe túlzással a helyzet hasonló ahhoz, mint amikor irigyelve látunk fölröppenni egy madarat és a karjaink „tátogatásával” mi is szeretnénk elhagyni a talajt. A jó műfordítás olyan, mint amikor karunk csapkodásával sikerül egy kicsit elhagyni a földet. Vagy túlzottan zord lenne ez a hasonlat? Na jó, akkor tegyük föl, hogy valakinek olyan jól sikerül a fordítás, hogy az, aki megnézi a két verset és mindkettőt egyformán jól érti, de egyiket sem ismeri, nem tudja megállapítani, melyik az eredeti és melyik a fordítás. Ilyen is van! Hát ez nem olyan teljesítmény-e a fordító részéről, mint amikor sikerül valakinek csupán kecses karlengetéssel egy egészen kicsit fölszállni a földről?

A valós helyzet azonban nagyon gyakran az lesz, hogy itt-ott meg kell nyirbálnunk fordítói becsvágyunk szárnyait. Vagy a tartalomból kopik ki valamicske (szép, ha csak -cske), vagy az azonos ütemről kell lemondanunk, vagy túl szigorú az eredetinek a rímrendszere és ott kell csalnunk egy kicsit, vagy a hangulata nem jön át egészen. Rossz esetben a fordítás mindenütt egyszerre sántít. De hát emberek vagyunk és nem sikerül mindegyikünknek karcsapkodással az égbe szállni.

Persze a nyelvtől, azaz a nyelvektől is függenek a fordítósdi játék lehetőségei és határai. Nem mindegy, hogy milyen nyelvről és az se, hogy milyen nyelvre fordítunk. Azt szokták mondani, hogy magyarra mindent, magyarról más nyelvre viszont alig lehet lefordítani bármit is. Ez egyszerűen nem igaz! Világos, hogy vannak dolgok, amit magyarul lehet mondani, más nyelven meg nem, de más nyelvekben is van untig elég sok minden, amit viszont magyarul nem lehet mondani. Hogy csodálatos fordításaink vannak a legkülönbözőbb idegen nyelvekből? Jók a fordítóink! Hogy alig van valami magyarról idegenre fordítva? Miután nyilvánvaló, hogy anyanyelvre lehet a legsikeresebben fordítani, ki az a külföldi idegennyelvű, aki megtanul eléggé magyarul ahhoz, hogy magyar verseket fordítson? Kit érdekel külföldön a magyar vers? Ki az aki eljut odáig a magyar nyelvtudásában, hogy élvezni tudjon egy magyar verset? Míg mi tudjuk, hogy a különböző, külföldi kultúrákból sokat tanulhatunk, addig eszébe jut valakinek külföldön, hogy esetleg van magyar kultúra is és hogy abból ő rengeteget tanulhatna? A franciákat az önimádatuk és beképzeltségük szinte az elájulásig tudja elragadtatni. Az angolnyelvűek többsége valószínűleg döbbenten esne gondolkozóba, ha valaki azt mondaná neki, hogy van más nyelv is a világon, és azon – úgy, ahogy – még beszélni is lehet. A németek meg egyenesen „A Költők és Gondolkodók Nyelvének” nevezik a saját nyelvüket. Mi ezeket a kultúrákat és a nyelveiket nem lebecsüljük, hanem csodáljuk (sajnos gyakran elfogult túlzással), tanuljuk, tanulmányozzuk és élvezettel veszünk át belőlük mindent, amit csak lehet. Hogy a fenébe’ ne lennének jó fordításaink?! Hogy aztán emiatt hajlamosak vagyunk a saját kultúránkat erősen lebecsülni, az más lapra tartozik – vagy mégiscsak erre a lapra?

Néhány napja hallottam Petőfi-verseket kínaiul elhangzani. Kínai lány olvasta föl a verseket (https://youtu.be/HLW4DYcui8k), tehát feltehető, hogy hangzásra teljesen hitelesek voltak. De rímeket képtelen voltam kihallani belőlük. Lehet egyáltalán rímelő verseket írni kínaiul? Vagy a nyelvük szelleme olyan távoli, hogy a költőiknek eszébe sem jut rímelő, ütemes verset írni? Nem tudom, mert kínaiul nagyon nem tudok. De az utóbbit tartom valószínűnek, hiszen évezredek óta bajlódnak 50 000 írásjellel és nem jut eszükbe áttérni betűk írására, ami pedig biztosan száz betűnél jóval kevesebb jelrendszert jelentene. Ki se kellene találni, csak átvenni. Azt mondják, azért nem tudnak ilyesmire áttérni, mert sok nyelvet beszélnek Kínában és csak a képjelekből álló – és nem hangokat jelölő – írás az, amit egységesen megértenek. Hát nem lenne egyszerűbb 30-40 betűjellel írni és idegen nyelvként megtanulni a legelterjedtebb kínai nyelvet, mint mindenkinek megtanulni, fejben tartani, tehát nem elfelejteni 5-6000 őrült bonyolult jelet? Na persze a késsel, villával való evést sem kellene kitalálni, csak átvenni és akkor nem kellene mindenkinek (aki enni akar) pálcika-zsonglőrré képeznie magát.

De ez aztán már tényleg egészen más lapra tartozik...

Nem régen megkértek rá, hogy ha van kedvem, fordítsak le néhány dalszöveget magyarra. Tulajdonképpen nem is dalszövegekről volt szó, hanem versekről, amelyeket Széchényi Imre megzenésített, illetve dalszövegeknek nevezett ki. Volt kedvem és nekiálltam a német, francia és olasz nyelvű verseknek. Életemben először fordult elő, hogy szándékosan fordítottam – akár tetszett a vers, akár nem – és nem csak szórakozásból, úgy mint amikor valaki keresztrejtvényt fejt. Szerencsémre nem volt feltétel, hogy a fordítások ne csak olyan tökéletesek legyenek, mint ami tőlem kitelik, hanem énekelhetők is a már létező dallamokra.

Eljátszadozhattam a különböző lehetőségekkel. Néha sikerült megtartottam az ütemet is és a rímeket is, ami azonban – bármilyen furcsa – nem jelenti azt, hogy attól a fordítás énekelhető is lesz az eredeti versre írt dallammal. Néha csaltam, azaz – mondjuk – egy négysoros versszak esetén, amelyben egymással az első és harmadik és a második és negyedik sor rímelt (minek mondják ezt, átkaroló rímnek?),[1] csak a második és negyedik sor rímét tartottam meg, hogy így szöveghűbben ragaszkodhassak a tartalom megtartásához. Az is előfordult, hogy a fordítást az eredeti versnél „versebbé” tettem szigorúbb rímekkel, határozottabb ütemmel. Nem tudom, szabad-e ilyesmit csinálni. Néha azt is megtettem – és arról se tudom, hogy szabad-e – hogy növeltem, vagy csökkentettem a sorok szótagszámát, amitől persze megváltozott az ütem, de a vers – szerintem – jó maradt, vagy esetleg jobb lett.

Érdekes, hogy mekkora különbségek keletkezhetnek a fordításokban, ha ugyanazt a verset többen is lefordítják. Több mint negyven évvel ezelőtt fordítottam le Wilhelm Busch Max und Moritz című történetét. El sem tudtam képzelni, hogy azt másképpen is le lehet fordítani, mint ahogy azt én csináltam. Hiszen mindig az egymásután következő két-két sor rímel és rövid, egyértelmű sorokat csak egyértelműen lehet fordítani. Megtudtam, hogy ezt a képes történetet előttem már hárman magyarra fordították. A fordításomat szerettem volna kétnyelvűen kiadatni, de féltem attól hogy a szövegem nagyon hasonlít az előző fordításokra, amit mindenki szöveglopásnak tekinthetne. Elmentem a Széchenyi könyvtárba, ahol meg is találtam a három korábbi fordítás közül kettőt. Alig akartam hinni a szememnek, úgyszólván semmi párhuzamot nem találtam a három szöveg között. A fordításom meg is ért több – igaz, kis példányszámú – kiadást. A történetet tavalyelőtt újra kézbe vettem és átdolgoztam. Húsz százalékát teljesen kicseréltem, amitől sokkal szöveghűbb lett és a rímeken is sikerült javítanom.

Itt most fölsorakoztatom néhány fordításomat, mindig az eredeti verssel együtt főleg azért, mert csak a fordítás, bizonyos mértékig zsákba’ macska – ellenőrizhetetlen – vagy csak kicsit. Olyan, mint amikor a zsákból csak a macska farka lóg ki. Így meg annak, aki szeretné, nem kell keresgélnie az eredeti verset és ellenőrizheti a fordítás minőségét.


Johan Christian Günther negyed évezreddel ezelőtt írt verse:

Kéjek éje


Tárd föl nekem gyönyörmeződ,

Ölednek kéjterhes honát,

Nyisd ágyékod szép bársonyát,

Irigyre Holdat késztetőt !

Az éj nekünk jó alkalom,

S a tündöklő csillag-halom

Példát mutatva bújtogat.

Nyútsd hát szerelmed zálogát,

S a kéj borát én nyújtom át,

Mely kelyhedbe’ szent áldozat.


Fordítás: Kilchberg, 1996 II. 29. (Amikor lefordítottam a verset, nem tudtam hogy már létezik magyar fordítása.)


Az eredeti:

Das Feld der Lüste


Eröffne mir das Feld der Lüste

Entschleuß die wollustschwangre Schoß,