Gyimóthy Gábor: AKI ÉS Ő (egy kis újévi nyelvleckéztető)

Valamikor réges-régen hallottam egy viccet. Könnyen lehet, hogy annak nyolcvan éve és a viccet ma már nem lehet magyarázat nélkül elmondani, illetve elvárni, hogy valaki megértse. A tanítónéni elmagyarázza a gyerekeknek, hogy a költők néha megszemélyesítik a természetet. Ki tudna erre példát mondani? Jelentkezik az egyik gyerek: Petőfi: „Mit nekem te, zordon Kárpátoknak fenyvesekkel vadregényes tája!” A tanítónéni megdicséri a gyereket, mire Móricka is jelentkezik: Kogutowicz Manó: „Nagy vagy, Csendes óceán!” (Az iskolai világtérképeket Kogutowicz Manó gyártotta, és azokon ez állt: Nagy, vagy Csendes óceán...)

Ma Magyarországon mindenki mindent megszemélyesít! Ott ma minden aki! A társaság, aki..., a sólyom, aki..., a kutya, aki..., a macska, aki... és így tovább. Hogy’ lehetett egy-két évtized alatt elfelejteni, hogy az aki kizárólagosan emberre és kizárólagosan egy személyre alkalmazható? Miért lett kegyvesztett az amely? Miért nem jó már, vagy miért nincs használatban: a társaság, amely..., a sólyom, amely..., a kutya, amely..., a macska, amely, stb.? Dögletesen lusta nyelvészeink (mint mindig, tisztelet a kivételnek!) csak nyavalyognak, hogy „...hát igen, változik a nyelv, változik a nyelv...” Tessék má’ nekem megmagyarázni, hogy ide miért kellett változnia? Miért jó ez a változás? Vagy ha nem jó, akkor miért nem tesznek semmit ellene? Miért terjedhetett el? A nyelv önmagától soha nem változik! Csak akik írják és beszélik, változtatnak rajta. Ami nem jelent kevesebbet, mint azt, hogy tőlünk függ, változik-e, és ha igen, hova változik?

Hogy’ lehet ezt nem észrevenni?! Hogy’ lehet nem látni, hogy ez helytelen?! Hogy’ lehet ezt átvenni, használni és terjeszteni, annyira nem látva, hogy hiba?! Hogy’ lehet nem tanítani vagy taníttatni, hogy az aki használata ma nincs rendben?! Ezekre a kérdésekre az én kis buta – 67 év óta külföldön élő – fejemben lévő, apró agyacska nem talál válaszokat...

A megszemélyesítés másik formája, amely az aki-val fut párhuzamosan, az ő.

Az üzletben rámutattam egy szappanra, hogy azt kérem. De elég messze álltam az polctól, amelyen a szappanok sorakoztak, és az elárusító nő bizonytalan volt. Rámutatott az egyik szappanra (eltalálva azt, amelyiket akartam) és megkérdezte: Őt?

A piacon rámutattam egy kupac meggyre, hogy abból kérek egy kilót. De mellette egy másik kupac meggy is volt, és a kofa a biztonság kedvéért ugyancsak rámutatott a kupacra és megkérdezte: Őbelőle? Igaz, lassan hat éve lesz, hogy utoljára Magyarországon jártam, de a friss újságcikkekből vagy a tévében frissen elhangzott szövegekből látom, hogy ez a bődületesen hülye divat – nem! Mondjuk ki kerek perec: ez a bődületesen bunkó diavat, valószínűleg vadabbul dúl, mint hat évvel ezelőtt.

Zollikerberg, 2023 XII. 5.

És egy idevágó, régebbi versem: