top of page

Gyimóthy Gábor: Labdarúgás ez még, vagy szomorú bohózat?!




Zajlik a labdarúgó világbajnokság. Még nincs egészen vége, és én bele-belenézek a meccsekbe. Elképesztő, amit látok, és el sem tudom képzelni, hogy azok fejében, akik ugyanezeket a mérkőzéseket nézik, ne fordulnának meg ugyanazok a gondolatok, mint az én fejemben – elkerülhetetlenül.

Képzeljük el, hogy egy kézilabda meccs vagy egy vizilabda meccs 90 percig tartana, vagy nem is: 120 percig, és akkor nem csak vége lenne, hanem az eredmény nulla-nulla lenne! Megnézne valaki másodszor, harmadszor, vagy akár tizedszer is egy ilyen meccset?

Persze nem lehet előre tudni, hogy a végén még mindig nulla-nulla lenne-e, de ha ez már tízszer is – sőt sokkal többször is – előfordulhatott, képes lenne valaki újra meg újra elmenni a sportpályára, vagy az uszodába, vagy időt szánna rá, hogy egy ilyen mérkőzést végignézzen a tévén?

Ugyanis a labdarúgásban ma pontosan ez történik! Persze, hogy itt-ott előfordul 3:0 is, sőt 6:1 is, de mennyi a 0:0, az 1:0, az 1:1, a 2:1, vagy a 2:2? A 0:0 nem eredmény, hanem kínlódmány, és az egygólos különbségek véletlenek. Nem igaz, hogy a csapatok erőssége, képessége között ma gyakorlatilag nincs különbség, csak éppen a játékszabályok és a mára kialakult, elfajult játék nem engedik meg a kis különbségek – nem véletlenszerű – megmutatkozását, sőt a nagy különbségek megmutatkozását sem! Mára már teljesen ávette a hatalmát az „erőfudbal”, játékról már szó sincs.

Érdemes megnézni a statisztikát, amit újabban a mérkőzések után bemutatnak. A horvát csapat az egyik 120 perces meccse során például 145 kilométert szaladgált a pályán. Ez – miután a kapus nem szaladgál – kereken 15 km szaladgálás fejenként (nem számítom most, hogy vannak lecserélt játékosok is), vagyis ez olyan, mintha a játékosok 120 perc alatt csaknem 150 szer futották volna végig a 100 m hosszú pályát, amihez a labdáért folytatott küzdelem még hozzáadódott, és még csak nem is lihegtek! Ebből az következik, hogy a megtámadott kapu elé – minden esetben – betódul 20 játékos közül 18, mert be tud tódulni, mert olyan az erőnléte, hogy ez meg sem kottyan neki, a 120 perc végéig sem! A kapuk előtti tülekedés ezért rendszeres, amitől távoli kapurarúgásnak esélye sincs, tehát elmarad és ma már ritkaság. A gólok egy része – ha születik egyáltalán – valahogy bekotródik a kapuba. A másik részük meg olyan, amit gyenge kapus is kivédhetett volna, de a tülekedéstől nem is látta a kapurarúgó játékost.

Miután egy gól bekapásával is el lehet veszteni egy meccset, a csapatok nem az eredmény elérésére, hanem az eredmény megakadályozására fektetik a fő súlyt. Egyszerűbben: azon vannak, hogy semmiképp se kapjanak gólt, és nem azon, hogy mindenképpen gólt rúgjanak. Ebből keletkeznek a nulla-nullák. Ennek az irányzatnak a megváltoztatása céljából egyetlen ötlete volt azoknak az embereknek, akiknek föladata lenne, hogy a fudbalból újra élvezhető játékot csináljanak: a nyert meccset két pont helyett három ponttal jutalmazzák... Na bummm! ettől még a vesztett meccs nulla pontja kicsit sem lett kevésbé fájdalmas, tehát semmi sem változott. Ezt is (nem tudom, mikor vezették be, de) amikor bevezették, akkor a foci már évtizedek óta pangott.

A játékszabályoknak olyanoknak kellene lenniük, hogyha – mondjuk – két nagyon hasonló tudású (erősségű) csapat csap össze, az eredmény ilyesmi lenne: 13:10. Akkor elhinném, hogy az eredmény nem véletlen, mint lesze 1:0-nál.

Szóval, a pályán rendszerint gól, sőt kapurarúgás nélküli szaladgálás folyik, ami unalmas. Ám mégha csak unalmas lenne, de ráadásul borzalmasan durva gáncsolásokkal, fölvágásokkal, lerúgásokkal, egymásra taposásokkal fűszerezett a szaladgálás. Aminek következtében folyton megszakad a meccs, mert valakit tényleg ápolni kell, vagy meg kell várni, amíg valaki kiszínészkedte magát a földön fetrengve. Aztán valaki végre összehoz olyasmit, ami gólnak látszik, de akkor meg kell várni, amíg a bíró megtárgyalja az esetet a videót megítélő istenekkel... Ezeknek következtében, már nem csak a meccs végén van ráadás idő – néha 10 perc! – hanem már a félidő végén is, néha 4-5 perc...

Emberek, tegyük a kezünket – ha máshová nem – egymás szívére: labdarúgás ez még, vagy szomorú bohózat?! A bíró és segédei nem is láthatnak mindent egyszerre, mert a kapu előtti tolongás egy része birkózásból, egymás átöleléséből, egymásba kapszkodásból és egymás ruhaneműinek ráncigálásából áll, de egyszerre több, mint három helyen. A bíró a sárga kártyát nagyon nehezen húzza ki a zsebéből, hát még a pirosat! Pedig a ronda, szándékos durvulás miatt már az első félidőben ki kellene állítania 3-4 játékost. Ezt egyszerűen nem teheti meg, mert akkor – például a világbajnokságon – már a csoportmékőzések altt elfogynának a csapatok játékosai. Tehát hagyja a „játékot” (ami már régen nem az) tovább durvulni. Amióta videó van, a bírót nem azért lőnék agyon – mondjuk Délamerikában –, mert nem adott meg egy gólt, ami pedig szabályos volt (vagy mert megadott egyet, ami nem volt szabályos), hanem mert ellehetetlenítette a világbajnokságot azzal, hogy minden meccsen kiállított egy fél csapatot...

Az erőfudbal elharapódzásán kívül és a szabálytalanságok mérhetetlen eldurvulásán túl, van egy harmadik oka is annak, hogy a foci – bizonyára nem csak számomra – élvezhetetlenné vált. Egy ország válogatott csapatának 11 játékosa közül 12 valahol külön-külön, a világ valamelyik klubcsapatában játszik. Mikor látják a csapatok tagjai egymást? A bajnokság előtt egy-két edzőmérkőzésen? A fudbal csapatsport. A csapat pedig nagymértékű összeszokotság nélkül, 11, össze-vissza szaladgáló emberből áll. Az „Aranycsapat” nem csak azért volt jó, mert sok jó játékos volt benne, hanem főleg az összeszokottsága tette naggyá. Jó játékos máshol is volt, de olyan csapat, amelyben a játékosok egymás gondolatát tudták olvasni, nem volt.

Rengeteg ember számára a labdarúgás a világ leglényegesebb ügye. Csoda, hogy ez még ma is így van, noha a régi, jó labdarúgásból mára csak annyi maradt, hogy még mindig 11 játékosból áll egy csapat és a pálya méretei sem változtak. Semmi más nem maradt, viszont mert annyian rajonganak érte, a politikai súlya fölbecsülhetetlen. És ez már régen is így volt. Emlékezzünk vissza az 1954-es világbajnokságra (több, mint kétharmad évszázaddal volt ezelőtt): Magyarországon majdnem kitört a forradalom, mert a meccset nem kellett volna elveszteni. A németek meg onnan számítják a világháború utáni „föltámadásukat”, mert teljesen elképzelhetetlen volt számukra, hogy azt meccset meg lehet nyerni. Csodának számított. Még a róla szóló film címe is: A berni csoda...

Egy dologra nem tértem ki, ami a 0:0-ák, 1:1-ek, 2:2-k következménye. Ez a 120 perces játék utáni tizenegyes rúgás. Ez a labdarúgás csődje! erről nem vagyok hajlandó többet mondani.


Zollikerberg, 2022 XII. 14.




277 megtekintés

Comments


legte Tanka.jpg

VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

dombi 2023.jpg
vukics boritora.jpg
acta 202305.png
gyimothy.png
dio.jpg
KIEMELT CIKKEK
MOGY2023.jpg
bottom of page