Gyimóthy Gábor: Egy dallamocska története
Néhány hete – mint ahogy ez velem régebben már kétszer megtörtént – megint egy dallam „fúródott belém”, amellyel nem tudtam mit kezdeni. Saját dallamom-e, vagy valami, amit régen hallottam valahol? Valamilyen dallamtöredék talán, amit csak azonosítani nem tudok?
Dallamocska
Belém szállt egy dallamocska,
hogy honnan, azt nem tudom,
de nem szabadulok tőle,
folyton folyvást dúdolom.
Azaz, inkább fütyülgetem
és sajnos azt sem tudom,
ismert melódia-e ez,
avagy saját dallamom?
Mindegy!
Azaz nem mindegy, de majd talán valamikor kiderül.
Sajnos kottázni nem tudok, tehát gyorsan írtam egy szöveget, amely a dallamra jól énekelhető. Ha elfelejteném a dallamot, vagyis nem tudnám elkezdeni, majd ránézek csak a szövegre, és arról azonnal „beugrik” újra a dallam.
Gondoltam.
Rosszul gondoltam.
Íme a kitalált szöveg:
Elindulnak a madarak a téli szállásról.
Zöld mezőkről álmodoznak s az északi nyárról.
Előttük még a sivatag, amit át kell szelni,
és aztán egy széles tenger fölött átrepülni.
Amit aztán hiába nézegettem, dallam „beugrásáról” szó sem volt... Szerencsémre, talán két héttel később újra eszembe jutott a melódia. Gyorsan fölhívtam a Kislányomat és ráfütyültem az okostelefonjára. E meló díja, hogy most már rögzítetten létezik e melódia. Tegnap és ma írtam hozzá néhány kiteljesedettebb szöveget, amelyek valódi versek lettek. Gondoltam, ha kiderülne, hogy tényleg saját dallam, miért ne lehessen rá énekelni valami épkézláb szöveget.
Naplemente dal
Tudom, csak a Földünk forog és nem a Nap megy le.
Mégis milyen varázslatos némely naplemente.
Lila, vörös, sárga, piros, káprázatos színek.
Mi kell még a túláradón vágyakozó szívnek?
Láthatár alá hanyatlik, vagy tengerbe süllyed,
a látvány fölötti gyönyörnek ünnepét üljed.
Merülj bele az élménybe, azt te meg nem bánod,
hiszen lehet, hogy a leges-legutolsót látod...
Tán ezért nézzük e tüneményt megbabonázva,
tudat alatt a kimondhatatlanságtól fázva.
Lehet, hogy a mindenségnek elszakad a húrja,
és hiába várjuk, a Nap nem kel már föl újra...
Vándormadár dal
Elindulnak a madarak a téli szállásról.
Zöld mezőkről álmodoznak s az északi nyárról.
Előttük még a sivatag, amit át kell szelni,
és aztán egy széles tenger fölött átrepülni.
Végül ideérnek hozzánk, messzi Afrikából.
Vajon mi az, amit várnak az itteni nyártól?
Ha kérdenéd, miért jönnek, mondom egy mondattal:
mert minálunk nyáron sokkalta hosszabb a nappal.
Ha még északabbra mennek, ott alig van éjjel.
Fiókáknak nevelése nagy munkát igényel.
Vagy rengeteg időt, ahol nem etet a madár,
és a kislibák által lesz lelegelt a határ.
A nyár végén aztán sajnos menniük kell Délre,
e vonulás ismétlődik – tudjuk – évről évre.
Két hazájuk van, de talán nem téves, ha mondom,
hogy nyáron nálunk vannak csak valójában otthon...
Múltba merengő dal
Emlékeim a múltbéli messzeségben szállnak,
vissza hozzám bizony már csak nagy ritkán találnak.
Ami fölidézhető még, le szeretném írni,
hogy ne kelljen elfelejtett élmény után sírni.
A múltamban áskálódom meglepetést várva,
Tán oly örömre lelek, mely akkor el volt zárva.
Rábukkanhatok talán egy elszalasztott csókra,
ki tudja, hogy mit hozhat egy ily kései óra.
Ott tán messzebb repülhetek az álmaim szárnyán
s nem szegi meg a röptömet holmi, földi ármány.
Egyszer csak fönt lehetek a meg nem mászott csúcson,
s titkaimat vándor felhő sodratába súgom.
Bár előttem még a jövő, ámde rövid volta.
Jobban járt-e, ki a múltját végig átdalolta?
Jobban jár-e, ki életét dúsgazdagon élvén,
a munkája – ha van neki – soha nem lesz élmény...?
Tavaszdal
Itt a tavasz lehelete, nyílnak a virágok.
Régi ismerős mindegyik, mit örömmel látok.
Némelyik nevét sem tudom, pedig tudnom kéne,
ám sok nevet elfelejtek sajnos évről évre.
Gyorsan múlik majd a tavasz – tapasztalat mondja.
Az ember csak sürög-forog s gyötri ezer gondja.
Múlt már úgy el tavaszom, hogy én észre sem vettem!
A vissza nem térő időt munkába temettem.
Pedig hát tavasszal minden vígan újra éled.
A régi tavaszaidat kicsit újra éled...
Az emberben érezhetőn fölpezsdül az élet
(mintha még az agyunk is szerezne vágóbb élet).
Nézz körül és vedd észre a kirobbanó zöldet,
ahogy az uralni kezdi a dombot s a völgyet.
Ereszd ki magadból – ha még van benned – a kamaszt!
És sose felejtsd élvezni a legújabb tavaszt!
Itt tartottam ma reggel, amikor rájöttem, hogy a dallam, másképp énekelve, bizony nem ismeretlen. Ha a dallam első nyolc hangját nem egyforma hosszan énekelem, hanem az első, harmadik, ötödik és hetedik hangot jóval hosszabban, akkor az egy ismert keringő kezdete, amelynek azonban nem tudom a nevét. Igaz, hogy így a két dallam eleje nem teljesen azonos, de emiatt a „saját dallamomat” talán mégis lopásnak lehetne tekinteni...
Mindegy!
A versek maradnak.
Zollikerbeg, 2024 IV. 5.
