Gyimóthy Gábor: Két rövidke „megtörténet”

Valamikor a fejembe vettem, hogy meg kellene tanulnom japánul. Nem tudom, miért. Talán a művészetük tetszett meg. A csodás, színes fametszetek, egyéb festmények, vagy maga a titokzatos írás? Nem tudom, de 1960-ban, amikor már Zürichben éltem, beiratkoztam egy úgynevezett Utazó főiskola japán-tanfolyamára. Kiderült, hogy a tanfolyamot olyanokra szabták, akik rövid időre Japánba szándékoztak utazni és legalább néhány elemi szót vagy mondatot szerettek volna megtanulni: Jó reggelt, jó estét, köszönöm, kérem, igen, nem, stb.

Sok okosat ott nem tanultam, de megismerkedtem egy grafikussal, aki a híres, ulmi főiskolán tanár volt. Nem tudtam, hogy ez a főiskola létezik, pedig teljesen nekem való, „testre szabott” főiskola volt, ahol ipari formatervezést is lehetett tanulni. Emiatt majdnem kivándoroltam Amerikába, mert már 17 éves korom óta szerettem volna ezt a szakmát valahol eltanulni. Azonban nem vagyok olyan fajta, aki valamiért, amit el akar érni, képes fejjel betonfalat is áttörni. Hagytam folyni, csurogni az időt. Véletlenek „jégtábláin” állva ugrottam egyik tábláról a másikra, ha az elég közel volt a sikeres átugráshoz, és valahogy így haladtam az idő-óceánon valami felé, ami a jövő.

1961-ben pedig már menyasszonyféle barátnőm is volt, meg jó munkahelyem is, amit sajnáltam volna otthagyni. De a barátnőm csak piszkált, hogy „Mikor akarsz belefogni a tanulásba, ha nem most?” „Majd valamikor. Ahhoz át kellene menni Németországba, és ott valószínűleg ösztöndíjat se kapok”. „Na és? Attól még megnézhetjük ezt a főiskolát. Nyáron kiveszünk szabadságot és fölmegyünk Hannoverba – ott éltek a szülei – és útba ejtjük Ulmot”.

Így is lett. Tehát a japán tanfolyamnak köszönhettem a grafikust, illetve az ismeretséget vele. Neki saját intézete volt és már világhírű munkái voltak. Japánból hozott magának egy barátnőt, aki miatt hajlandó volt újra beülni az iskolapadba. A grafikusnak köszönhettem az ulmi főiskolát, illetve, hogy tudomást szereztem a létezéséről (Svájcban akkor nem volt ilyen főiskola). Későbbi feleségemnek nemcsak azt köszönhettem, hogy megnéztük a főiskolát, hanem azt is, hogy beiratkoztam oda, és járogattam is rá közel két évig.

De a japántanulás tervét nem adtam föl. Jóval később, vad angoltanulás után (1969-, ’71-, ’73- és ’74-ben) és még vadabb franciatanulás után (1981-, ’82- és ’83-ban), amikor már régen olaszul tanultam (1984-, ’85-ben), elkezdtem Zürichben komolyan japánul tanulni. A munkahelyemen már megbeszéltem, hogy fél év, fizetés nélküli szabadságot veszek ki és elmegyek Japánba nyelvet tanulni. Ám akkor jött a következő „jégtábla” az idő-óceánon: megismerkedtem második feleségemmel, és mert mindig is valódi családot akartam, valódi gyerekekkel (sokkal inkább, mint akár formatervezést vagy japánt tanulni), megragadtam az alkalmat. Ez azonban véget vetett a japántanulásnak, sőt, mindenféle nyelvtanulásnak, pedig a japán után még az oroszba is bele akartam fogni (amit a középiskolában undorral tanultam három évig...).

Sajnos a nyelveket nemcsak tanulni nehéz, de megtartani is. Annál nehezebb, minél alacsonyabb fokig jut el az ember a tanulásukban. A japánt – azt a keveset – kifújta az idő szele a fejemből. Ami maradt, az szinte egy kézen megszámlálható, néhány szó.

Talán tíz éve lehetett. Beszálltam a ma Széll Kálmán téren egy, a Várba menő buszba. Egészen hátul találtam ülőhelyet. Mellettem két japán nő ült, és sűrűn csevegtek, persze japánul. Még el sem indult a busz, amikor hozzám fordultak egy angolul föltett kérdéssel, várostérképet nyomva az orrom alá. Elő kellett szednem a szemüvegemet, de még előtte azt mondtam: „Csoto matte kudaszáj!”, ami ennyit jelent: Egy pillanat türelmet kérek. A kérdésüket – azt hiszem – gyorsan meg tudtam válaszolni, viszont a két nő az egész úton – igaz, az nem túl hosszú a Várig – nem mert többet szólni egymáshoz. Szegények azt hitték, hogy minden szavukat megértem, sőt, hogy már talán csevegésük alatt is megértettem... Nem gondoltam rá, hogy megijeszthetem őket jópofáskodásból odamondott, néhány japán szóval.

Más történet

1959 őszén átjöttem Bernből Zürichbe, hogy elkezdjek az ETH-ra járni és ott gépészetet tanulni, a „ha ló nincs, jó a szamár is” alapon. Ugyanis – mint ahogy a fönti történetből kitűnik – egyáltalán nem fájt a fogam a száraz gépészetre, hiszen ipari formatervezést szerettem volna tanulni. De hát az ETH (Eidgenössische Technische Hochschule) világhírű műegyetemen majd csak lesz valami a dologból. De nem lett. Ami nemcsak a tananyag „szárazságának” volt a hibája (egyetlen fontos dolgot tanultam meg az első félévben – persze az elméleti dolgokon kívül – „Hogyha öntöttvasba csavarsz csavarokat, akkor a csavar másfélszer legyen olyan hosszú, mint a menet átmérője”), hanem a nagyon sanyarú életnek, ami a havi 270 frankos ösztöndíjból származott. Nem a pénz volt kevés, hanem, mert nem volt olcsó lak-lehetőség, a havi szobabér elvitt belőle 120 frankot vagy többet, és ami megmaradt, az már tényleg kevés volt, mert enni is kellett, és néha drága tananyagot vásárolni. Bernben egy évig dolgoztam mint műszerész, gyönyörű fizetéssel (mármint a 270 frankos ösztöndíjhoz viszonyítva volt „gyönyörű” a fizetésem). Zürichben aztán a hónap utolsó hetében gyakran pirított grízzel „fenyegettem az éhhalált”.

Volt három indiai évfolyamtársam, akik ugyanabban a rajzteremben rajzolgattak (csinálták a föladataikat), ahol én. Ezek a föladatok komoly szintű ábrázoló geometriai tudással voltak csak megoldhatók. Viszont Indiában, ahol nagyon nagy súlyt fektetnek a matematikára, nem tanítanak ábrázoló geometriát. Tehát a három fiú az ábrázoló terén mentes volt mindennemű tudástól. Sajnos én sem ültem e téren biztonságos nyeregben, mert zaklatott sorsú iskoláim miatt csak itt-ott loptam össze valamicske kis tudást. Pedig az ábrázoló csodálatos tudomány, és mindenféle tervező ember számára szinte fontosabb, mint a matematika. Azaz, ez így nem egészen igaz, mert mindkettő fontos. Úgy igaz, hogy a tervezés elején valamit el kell képzelni, amikor még sokáig nem kerül sor számolásra, azaz valamiféle matematikai tudás szükségletére. Ez az elképzelés az ábrázoló nélkül olyasmi, mintha egy költő meg akarna írni egy verset, de sajnos csak minden második betűt ismerné. Vagyis a térbeli elképzelés jár elöl, és amikor a terv már alakulgat, akkor lesz csak szükség a matematikára.

Magyarországon és Svájcban tanítottak ábrázoló geometriát (nem tudom, ma mi a helyzet), Németországban viszont – tudtommal – nem. Számomra elképzelhetetlen mulasztás!

Szerencsémre volt egy magyar évfolyamtársam – sajnos egy másik rajzteremben –, aki nagyon értett az ábrázolóhoz. Szerintem valóságos zseni volt az ábrázoló terén, de az is lehet, hogy csak egyszerűen megtanulta, amit az ábrázolóban meg kellett tanulni, és ezt a jó iskolái lehetővé tették. Szekszárdi fiú volt, Görbei Janó. Sajnos nagyon fiatalon halt meg vérrákban. Nem is tudom, hogy be tudta-e fejezni az egyetemet.

Ha én nem boldogultam (és ez jónéhányszor fordult elő), mentem Janóhoz, aki egy pillanat alatt elmagyarázta a trükköt. Ugyanis az ábrázolóban az egyes problémák megoldásához rendszerint egyszerű és jól érthető módszerek vezetnek, amit azért nevezek trükknek, mert az ember rájöhet ugyan magától is, de nagyon gyakran nem jön rá. Meg kell ismerni a trükköt.

Nem tudom, hogy’ jutott eszébe az indiaiaknak, hogy hozzám jöjjenek a reménytelenül sok kérdésükkel. Egyszer csak ott ültünk négyen egy üres előadóteremben, és én magyaráztam, ami nem egészen jó kifejezés, mert félig németül, félig angolul zajlott a „magyarázás”. Elmondtam a mondókámat, és néztem a három muki arckifejezését, keresvén valami fölismerés csíráinak a fölvillanását, de az elmaradt. Ahelyett lassú fejmozdulat ide-oda. Szóval: nem értettétek! Na jó, megpróbálom elmagyarázni egy kicsit másképp. Az eredmény: lassú fejcsóválás.

Nem olyan egyszerű valami egyszerű dolgot három különböző módon megértetni, de azt is megkíséreltem. Most értitek? – Fejcsóva! De ez nem zavarta őket, másnap is jöttek más kérdésekkel, és én kétségbeesetten magyaráztam kétszer, háromszor ugyanazt. – Fejcsóva. Aztán egyszer csak hallom ám, ahogy beszélget két évfolyamtársam egy másik rajzteremből, és éppen arról beszélnek, hogy a másik rajzteremben (azaz az enyémben) van valaki, aki elképesztően tudja elmagyarázni az ábrázolót (ők nem ismertek engem). Kiderült, hogy az én lennék. Tényleg jött hozzám fű, fa ábrázolót magyaráztatni (azzal sokmindenkinek baja van). Aztán az is kiderült, hogy ez miért terjedt el az ETH egész főépületében. Az indiaik enyhe fejrázása nem nemet jelentett, hanem igent! Hát persze, hogy nagyon megértették, ha háromszor is elmagyaráztam ugyanazt, különböző módokon, ha már elsőre is értették...

Számunkra annyira egyértelmű a fejbólintás, ami igent jelent és a fejrázás, ami nemet, hogy eszünkbe se jut, egy bizonyos fejmozdulat pontosan az ellenkezőjét is jelentheti, más kultúrákban. Valamikor, gyerekkoromban, hallottam, hogy valahol, Keleten a fejrázás jelenti az igent, de azt már rég elfelejtettem, azaz az adott esetben nem jutott az eszembe. A mozdulat számomra egyértelműnek tűnt. Nem volt valódi fejrázás, hanem egy viszonylag gyors fejmozdulat jobbra (vagy balra?) és egy lassabb visszamozdulat középre. Mint egy megszakított fejrázás. De ahogy az ember egy fél fejbólintást is igennek ért, én egy fél fejrázás után sem vontam kétségbe a – számomra egyértelműnek tűnő – jelentését, vagyis hogy nem.

Ami már talán egy harmadik történetbe illene, de azért leírom ha már eszembejutott. Indiai barátaim meghívtak egy bálra. Az indiai bált az indiai követség rendezte Zürich egyik legelőkelőbb szállodájában, a Dolderban. Na de mit kezdek én egy bálon, hiszen még csak táncolni sem tudok? És a három ábrázoló-vitézen kívül nem ismerek ott senkit. Úgy fogom magam érezni, mint egy madárijesztő érezheti magát egy balettiskolában. Rossz a hasonlat, mert sokkal „úgyabbul” éreztem magam, ám az csak utólag derült ki (igaz, ilyesmiről sosem beszéltem madárijesztőkkel), de mégsem bántam meg, mert volt a bálon néhány műsorszám. Csak egyre emlékszem, de az káprázatos volt. A követség egyik tagja dobolt. Két, hosszúkás dobot fektetett a földre, egymás mellé. Fél méternél kicsit hosszabbak lehettek, átmérőjük arasznyi, vagy kicsit nagyobb. Ő térdelt, vagy ült mögöttük, erre már nem emlékszem. A kezeivel csapkodta a dobokat, és amit kihozott belőlük, az leírhatatlan és elképzelhetetlen. Azt hallani kellett! Semmilyen más hangszer sem „rontotta a levegőt”, a hatást csak a két dob érte el és persze a doboló.

Hazamentem aludni, de reggel, fölébredve még mindig szólt bennem a szédületes dobolás üteme, ami aztán ihletté alakult és vers formájában buggyant ki belőlem, pedig hol gondoltam én akkor még versek irogatására? Soha nem próbáltam ki kábítószereket, és szeszes italokat sem szoktam inni, és nem is nagyon tudom elképzelni, hogy valamilyen szernek erősebb hatása lehetett volna rám, mint annak a dobszólónak. Íme, az akkor „kibuggyant” vers:

Hindu mese

Kígyózón hajlik a nád szét,
Kígyó jön tarka varázsként – 
      tarka varázsként.
Zsibongón zúg a halánték,
Zsibongón zúgnak a levelek – 
       súgnak a levelek;
      víz pereme remeg.
Kígyó jön, verekvőn tekereg.
Kábítón fojtogat a meleg.
Kígyóról pattan a vad bőr.
Megin’ eljött, s közben a levelek
Nem zúgnak, búsak a levelek,
Hallgatnak mostan a levelek!
Mélyek és szomorúk a szemek,
Ékkőnél, mindennél szeme szebb!
Szeme szebb, mint hajnal a havason,
Szeme tűz, mint nappal a homokon.
Derekán simuló fátyla suhan.
Csoda fátyla leheletnél finomabb,
Fedi őt, mint gyöngyöt a puha hab;
          leheletnél finomabb!
Rezdül a zizegő szövevény.
Hozzá még nem szóltam soha én!
Nem láttam soha még mosolyát – 
Még nem kacagott soha tán,
       soha tán!
Kígyóként jön s csúszik el tova ő;
Kígyóvá válva e csoda nő,
    csoda nő.
Ha maradna, mindenemet adom;
          mindenemet adom! – 
Borongón súgnak a levelek,
     zúgnak a levelek.
Borzongón víz pereme remeg.
Iszapon csak nyúlt nyoma, ha marad,
          nyúlt nyoma, ha marad.
Nyoma habzó; fortyog a csúnya hab.
Nyoma lassan tűnik az iszapon,
  iszapon.
Ijedten súgnak a levelek,
Sikoltón zúgnak a levelek;
Bús titkuk ki tudja, mi lehet. – 
Gőzölgőn száll el a lehelet,
     száll el a lehelet...

Zürich, 1960 (január?)

Zollikerberg, 2022 IX. 14.