Gyimóthy Gábor: Nyelvtanulás verspihenőkkel (I.)

Nem tudom, miért pont itt kezdem, ugyanis ez olyan régen volt, hogy akkor Ádám és Éva legföljebb még csak tervezés alatt álltak. Másrészt viszont különböző nyelveket már gyerekkoromban kezdtem tanulni, tehát akkor miért itt fogok bele? Mindegy. Úgy látszik kell egy kis nekifutás.

1984 nyarán fölkerekedtem azzal a szándékkal, hogy negyed évre Olaszországba megyek, ahol mást se fogok csinálni, mint nyelvet tanulni. Kezdő voltam, ami nem egészen igaz, mert valamikor tanultam egy kicsit latinul (a tanáraim szerint sokkal többet kellett volna...), kicsit spanyolul, már úgy-ahogy gagyogtam franciául, és valamivel jobban angolul. Igaz, hogy az angol nem kimondottan rokona az olasznak (legalábbis, nem közeli), de miután a szókincsének nagyon nagy része a latinból ered, az ember már emiatt sem indul nulláról, mint kezdő olaszos. Ráadásul végignéztem egy fél tucat olaszleckét, amit azon a nyáron a bajor tévé közvetített.

Augusztus elején kezdtem Bagno di Romagna-ban (Bányó di Románya, de meghagyom a nevét olaszul, mert hiszen ki találkozik ezzel a névvel még egyszer?). Nem túl magas hegyek között fekvő fürdőhely. Lehet, hogy ott híres gyógyfürdők vannak, ahova sok külföldi jár, és ezért jutott valakinek eszébe, ott olasz nyelviskolát csinálni. Tény, hogy a helység enyhén az Isten háta mögött van, olyannyira, hogy oda be sem engedték a nyarat, vagy csak egyszerűen nem talált oda. Ugyanis végigfáztam azt a hónapot, ami pedig még itt, Svájcban is nyárias néha. A szállodaszobám ablakát a takarítónő minden reggel kinyitotta, amitől a szoba kegyetlenül lehűlt. Hiába csuktam be délben, amikor hazaértem az iskolából, annyi napfény nem jutott oda, hogy ott valamelyest embernek való hőfok keletkezett volna. Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy ott olyan hideg lehet az augusztus, végig, megszakítás nélkül, hiszen Olasz-Svájcban, csak egy ici-picit délre az Alpoktól, néha még októberben is nyári meleg van.

Aztán jött Sziéna (ezt viszont nem írom Siena-nak, mert magyarul nemcsak ugyanolyan szépen hangzik, hanem a szóalakja is szebb), ahol a szeptembert töltöttem. Ott majdnem megfagytam. A szobámnak jéghideg kőpadlója volt. Éjszakára két tenisz-zoknit húztam a lábamra, és nem tudtam elég takaróba bagyulálni magam ahhoz, hogy ne ébredjek föl néha a saját vacogásomra. Egyszerűen borzalmas volt, mert téli ruhanemű – természetesen – nem volt velem. Napközben kerestem egy helyet, ahova a Nap sütött, és kiültem oda melegedni, mint egy beteg veréb. A napsugárnak annyi ereje sem volt, mint nálunk februárban. Még most is borzongva tudok csak rágondolni.

Na és aztán Firenze! Az eső végigzuhogta az októbert. Az Arno sárgásbarna, dübörgő áradat volt. Féltem, hogy elviszi a Ponte Vecchiót. A cipőm átázott, és meg sem száradt egész idő alatt. Váltáscipőm nem volt, szandálhordásra abban a dermesztően hideg és állandóan nedves időben gondolni sem lehetett. Úgy begyulladtak a lábizületeim, hogy alig tudtam járni. Pénzem nem volt cipővételre, mert ezekre a nyelvtanuló negyedévekre csak keveset vittem magammal. Mindent, amit csak tudtam, Zürichből fizettem ki: az iskolákat, a lakást és lehetőleg az élelmezést is a legmesszebbmenően. Volt egy cippzáras nadrágszíjam, abba beletettem néhány százfrankost és az volt minden a negyed évre. Ráadásul úgy kellett gazdálkodnom, hogy maradjon pénzem a vasúti jegyre a hazautazáshoz (menettérti jegyet legföljebb két hónapra lehetett venni, de nem negyedévre). A firenzei október iszonyatos volt. Utólag el sem tudom képzelni, hogy hogy’ bírtam ki. A hidegen kívül még más nyalánkságok is voltak. Például, az ivóvizet nyilván az Arnóból szerezték, amit ezúttal annyira megklóroztak, hogy ha valaki kinyitotta a konyhában a vízcsapot, akkor a klór még a szomszéd szobában is csípte a szemét.

Ám az olasztanulás ettől nem szenvedett, sőt talán kevésbé gyötörtem volna magam vele, ha szép és meleg az idő.

1985-ben – az előző évi, fagyhalált megközelítő élményt nem feledve ugyan – újra nekiugrottam Olaszországnak. Az igazság inkább az, hogy egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy egy olyan minősíthetetlenül ronda nyár még egyszer előfordulhat. Nem is fordult elő, de ezúttal csak két hónapot szántam olasztanulásra. Az októbert újra Cannes-ban akartam eltölteni, a kedvenc franciaiskolámban, ahol utoljára ’83-ban voltam, és akkor is csak egy hónapig.

Augusztusra egy perudzsai iskolába neveztem be (valójában Perugia, de nem látom be, hogy ne kellene magyarul írnom a nevét, hiszen nem az olaszoknak írok). A város majdnem pontosan az olasz csizma lábikrájának közepén található, 600 méter magasan (amennyiben egyáltalán lábikrája lehet csizmának). Izzó hőség volt. Néha úgy tűnt, hogy a téglák olvadni kezdenek a házak falában. Az emberek nyögtek –, én kettőzötten élveztem. Egyrészt, mert imádom a nyári hőséget, másrészt mert valahogy úgy éreztem, hogy ez a személyes bosszúm az előző évi iszonyatért. Sok „bennszülött” azon nyavalygott, hogy ő Perudzsát a magaslati fekvése miatt választotta lakhelyül, mert nem szereti a túl forró nyarakat. Fütyültem rá. Ezek az emberek eleget élvezkedhettek ’84 sarkvidéki nyarának hőfokán. Meg aztán úgysem tudtam volna segíteni rajtuk.

A szeptember már Pízában ért (ne várja el tőlem senki, hogy Pisa-nak írjam...). Ott is hőség fogadott. Testemnek minden köbcentiméterével élveztem. A városon ugyanaz az Arno folyik keresztül, amely néhány kilométerrel arrébb, és tizenegy hónappal korábban zúgva rohanó áradatként tombolt Firenzében. Pízában meg nem is tűnt folyónak. A medrében, itt-ott összefüggő pocsolyák ácsorogtak, rajtuk pedig a víz mozdulatlanságát élvező békalencse mezők dagonyáztak. A folyónak e két arca közötti különbség leírhatatlan – mondanám, ha nem írtam volna le éppen.

Mind az öt olasz iskolámmal meg voltam elégedve. A firenzei sem volt sokkal jobb, mint a másik négy, pedig abban a városban legalább húsz olasz iskola vetekszik egymással. Mindenki oda jár olaszul tanulni, amitől – és persze nem csak attól – a város túlzsúfoltsága egetverő méreteket ölt. A rémes idő ellenére, vasárnaponként csak tolakodva lehetett átmenni a Ponte Vecchión...

Cannes októberre maradt (nem magyarítom a nevét Kann-ra, mert azt így sokan föl se ismernék). Erről az iskoláról – ahova 1982-ben véletlenül tévedtem be – érdemes néhány szót ejteni. A neve College International de Cannes. Államilag támogatott nyelviskola, amitől olcsó, és ami miatt a tanárait sem fizeti túl jól. Csak olyan tanárai vannak, akik lelkesedésből tanítanak, tehát nagyon jó tanárok. Miért csak véletlenül tévedtem oda? Amikor 1981-ben elhatároztam, hogy fölszámolom a tudatlanságomat a francia nyelv terén, winterthuri irodára bukkantam, ami olyan volt, mint egy utazási iroda, csak nem nyaralásokat közvetített, hanem nyelviskolákat, mégpedig nyilván a drágábbakat, amelyek közvetítéséből több (vagy egyáltalán) haszna származott. Onnan kaptam az iskolák címét Juan-les-Pins-ben és Aix-en-Provence-ban. Ezen a két helyen kezdtem a franciát üldözni ’81-ben. De hát a cannes-i iskolát nem közvetítette ez az iroda, valahogy csak később találtam rá.

Az iskola olcsóságából további előny származott: rengeteg tanulója volt. Emiatt a belépő vizsgán, amelyen nagyon pontosan állapították meg mindenki nyelvtudását, pontosan „osztályoztak”, azaz mindenki olyan osztályba került, amelyben a többiek nyelvtudása nem volt se alacsonyabb, se magasabb. Ezt akkor lehet megtenni, ha elég sok a tanuló és elég sok az osztály.

Az iskola egykori gyermekkórház épületében működött. Ezért volt ott elég szoba ahhoz, hogy jónéhány nyelvdiák bent lakhasson és – mint egy szállodában – teljes ellátást élvezhessen. Nem csak teljes ellátásra, bentlakásra, de teljes programra is jelentkeztem. Azaz heti ötször öt nyelvóra a délelőtti iskolában és háromszor két óra a délutáni tanfolyamon. Ez több mint elég. Erőltetett (intenzív) nyelvtanulás, de későbbi tapasztalatból mondom, nem túl okos dolog. A nyelvtanulást nem lehet erőltetni. Mint ahogy az anyanyelvünk megtanulása se zajlik le néhány hetes tanfolyamokon, a naponta megtanult anyagnak meg kell érnie, sok ismétlés által meg kell kapaszkodnia az ember fejében, akárcsak az anyanyelvnek. Egy jó ismerősöm – aki franciatanárnő – hasonlata szerint, a nyelvtanulás olyan, mint egy pohár megtöltése dúsvizű vízcsapból: ha óvatosan nyitjuk ki a csapot, a pohár szép lassan megtelik. Ha hirtelen nyitjuk ki a csapot teljes vízsugarára, kicsaphatja kezünkből a poharat. Hogy ez mennyire így van, azt Aix-en-Provence-ban figyelhettem meg. Volt ott egy németsvájci üzletember, aki valamilyen állásba került, ahol elengedhetetlen volt a franciatudás. Úgy látszik, ennek a vállalatnak nagyon sokat ért ez az ember, mert fizettek neki egy olyan (méregdrága) nyelvtanfolyamot, amelyen egyedül vele foglalkozott, napi nyolc órán át, több tanár. Ez a szerencsétlen ember az első hét után már hányt, ha meghallotta azt a szót, hogy francia. Nem tudom, mi lett a vége ennek a állatkínzásnak. Lehet hogy a muki valahogy mégiscsak életben maradt...

Persze a tanulók tehetsége és felfogó képessége különböző, de szerintem lényeges, hogy ha az ember kényszeríti magát a nyelvtanulásra (mert ez mindenképpen kényszer), olyan sebességgel tanuljon, amelynél – bizonyos mértékig – örömét leli. Ez nem marad el, ha nap mint nap egyre többet értünk meg a tanulandó nyelvből. Ez a sikerélmény nagyon serkentő érzés. De, mondom, nem szabad és nem is nagyon lehet túlzásba vinni.

Két év távollét után – amely időköz húsz hét olasz agymosással volt fűszerezve – sokkal alacsonyabb „beosztásba” kerültem a belépő vizsga után, mint ahol már tartottam ’83-ban. Ez nem csoda, hiszen nem fiatalon kezdtem tanulni a nyelvet. Nem értem el benne túl magas fokot és két évig egyáltalán nem foglalkoztam vele. A heti 21 óra eléggé megerőltető volt, de úgy éreztem, nem léptem túl vele azt a bizonyos határt, amely fölött már kicsaphatja az ember kezéből a poharat a víz. Ami abban nyilvánul meg, hogy ölegünk van a nyelvtanulásból, sőt kezdünk megundorodni tőle.

Az is fontos – mint ahogy minden munkánál is –, hogy a nyelvtanulás mellett hozzájuthassunk valami szórakozáshoz is. Ebből nekem nem sok jutott, mert mint ahogy már fönt említettem, alig volt pénz nálam, pláne a negyedév vége felé. Néha elmentem moziba, de ha nem egyedül, kénytelen voltam a hölgy jegyét vele kifizettetni... Maradt a versírás, ami aránylag jó kiegészítő sport. És sokat mászkáltam a városban. Cannes központja az iskolától kerek tíz percnyi járásra volt. Alig volt nap, hogy ne sétáltam volna oda.

A „diáktársaimról” is érdemes szólni néhány szót. A délelőtti iskolában főleg német-svájci és angol-kanadai lányok voltak 18 és 22 éves korban. Egy-két nyeszlett fiú is akadt, de nagyon kevés. Számomra kicsit rettenetes volt, hogy ha ebédnél ültünk nyolcan az asztalnál, akkor ott átlagosan három vegetáriánus lány is ült, akik nem kaptak külön eledelt (abban az időben a vegetáriánuskodást bizonyos fajta kényeskedésnek tekintették: ha nem eszi a húst, hát nem eszi! Az ő dóga...). Én meg nem bírtam nézni, hogy a három, fölöslegessé vált hússzeletet visszaviszik kidobni. Szóval: nyelvtanfolyam hízókúrával.

A kanadai lányoknak emellett még a francia reggelik ellen is sok kifogásuk volt, ami érthető, mert hiányzott nekik a megszokott reggelijük, és ettől a honvágyuk tekintélyes méretűre nőtt. Nem tudom, miből áll egy angol-kanadai reggeli, de ami után a leginkább sóvárogtak, az a földimogyoró krém volt. Gondoltam, ilyesmit Franciaországban is lehet találni. Ott sokminden van és sokminden nincs. Eszembe jutott Vaszary Gábor Ketten Párizs ellen című regénye, amelyben szalonnát keresnek Párizsban, hogy azt az egércsapdába tehessék, de nem találnak az egész városban. A lesújtó véleményük: „Ez nevezi magát a világ fővárosának?!” De földimogyoró krémre sikeresen vadásztam. Vettem néhány üveggel és másnap a reggeliző asztalra tettem. A hatás félelmetes volt. A nyakamba ugrottak és alig tudtam lerázni őket. Attól kezdve pótapának tekintettek, ami persze nem volt nehéz, mert akkor egy híján már ötven éves voltam.

A délelőtti iskolában az egyik háziföladat egy kitalált vagy átélt történet leírása volt. Természetesen nem volt feltétel, hogy az rímelő vers legyen, de miután közben sikerült visszatornásznom magam a két évvel azelőtti színvonalamra, elhatároztam, hogy a mesét megpróbálom „rímesíteni”. Ez lett belőle:

Souvenir

L’été était si jeune, si beau ...

Pareillement à toi !

J’espère, que tu te souviens

Des jours autrefois.

C’est un rêve mélancolique;

Les larmes obsèdent mes yeux.

Je pourrais te faire voir

La forêt – le lieu.

Il faisait beau, et il faisait

Très chaud dans les bois.

Une chose, c’est sûr, tu n’oublies pas:

J’étais maladroit !

Aujourd’hui ça va bien;

Je te caresse mieux.

Mais ces jours-là sont si loin ...

... Et nous sommes presque vieux.

Cannes, 1985 X. 15-16.

Ott még nem tartottam, hogy folyékonyan tudtam volna társalogni franciául, de kivel is társaloghattam volna a tanárokon kívül? Diáktársaim között is alig volt valaki olyan magas színvonalon. Tehát e társalgás angolul folyt a legtöbb esetben. Büszke voltam a francia versemre, mert úgy éreztem, jól sikerült (miután a tanárnőmnek egyetlen helyen kellett belejavítania), de azzal hiába is dicsekedtem volna olyanoknál, akik a felét se értik. Tehát elhatároztam, hogy lefordítom angolra, ha majd ráérek.

A délutáni iskola hallgatósága egészen más társaság volt. Többnyire húsz-egynéhány éves, skandináv lányokból állt, akik francia családoknál dolgoztak gyereklányként és – okosan – még egy nyelviskolába is beiratkoztak. A társaság másik része perzsa nőkből tevődött össze, akik a sahhal együtt elmenekült urak (gazdag urak…) feleségei voltak. Perzsia ugyanis nem sokkal azelőtt mohamedán terorrendszerbe hanyatlott. Hogy előtte ott a sah terorrendszere dúlt? Lehet, de ez más lapra tartozik. A délutániak között volt egy Amerikából (USÁ-ból) származó japán lány, akivel nagyon összebarátkoztam. Egykor amerikai férje is volt, akit valahol elhagyott. Ha ővele mentem moziba, nem fizettetem ki a jegyét és reméltem, hogy a barátkozgatásunk után is marad még elég pénzem a hazautazásra. Ő nem az iskolában lakott, ezért nem volt olyan egyszerű meghívnom a szobámba, mert nem csak a szomszéd szobából kellett volna átjönnie. Nagyon jól sejtette, hogy a szobába látogatás nem bélyegalbum nézegetéssé fog fajulni, mert hát ki az, aki a nyelvtanfolyamra magával hozza a bélyegalbumát..? Mondta hogy szívesen bejön, de szerezzek vörösbort, mert neki rettentő gátlásai vannak. Vörösbor jött, gátlás ment…

Az ő kedvéért (helyesebben persze, a saját dicsekvési lehetőségem kedvéért), még a francia vers megírásának napján lefordítottam angolra. Íme:

Remembrance

That summer was so beautiful ...

As fair, as young as you.

I hope you still remember that,

Those early days we knew.

This is a dream though painful now,

– My tears become too bold –.

I could show you that forest;

The place today is cold.

The sky was blue and it was hot

Among the trees below.

And I was very clumsy there,

On that green moss pillow.

Today – may be – my caressing

Is rich and manifold,

But those days are so far behind ...

... And we are nearly old.

A japán lányt aztán meghívtam magamhoz Zürichbe és elvittem – többek között – a bázeli magyar bálra. Szívesen feleségül is vettem volna, de ő a negyvenedik életéve felé közeledve, családról már nem akart hallani. Kár, mert én viszont még akartam.

A francia ágyak rettenetesek. Mondanám, hogy tisztelet a kivételnek, de – mert kivétellel nem találkoztam – nem vagyok biztos benne, hogy egyáltalán létezik-e kivétel? Valamikor, talán 25 éves koromtól kezdődően, sok bajom volt a porckorongjaimmal. Talán mert, mint kőfaragó inas, 14 éves koromban óriási köveket kellett emelgetnem, a derekam nem volt rendben. Rendkívül fájdalmas dolog, de ha végre valahogy rendbe jön, elég egyetlen éjszakát eltölteni egy teknőszerűen homorító, francia ágyban és máris kínlódhat vele az ember hetekig, vagy hónapokig. Erről panaszkodtam valakinek ott az iskolában, mire az illető azt kérdezte, miért nem kérek deszkát a matracom alá? Lehet deszkát kérni? Persze. Mindenki azt csinálja… Nosza, több se kellett nekem. Attól kezdve gyönyörű, feszes, sík, de nem túl kemény ágyam vot. Hogy a deszkát miért kellett külön kérni és miért nem volt eleve minden matrac alatt, azt nem tudom. Lehet, hogy vannak akik függőágyszerűen belógó, gödör-ágyakban szeretnek aludni?

Amikor az 1982-ben szerzett tapasztalataim után 1983 októberére is bejelentkeztem az iskolába, már a levelemben megírtam, hogy igényt tartok a deszkára. Megérkezésemkor nagy üdvrivalgás fogadott: „Itt jön az ágydeszkás ember…!”

Elismerem, hogy a vers kicsit giccses, de hát nem költői lendületből született, hanem egy háziföladatnak köszönheti létrejöttét, vagyis „mesterséges vers”. Ennek ellenére, hamár az ember egy verssel akar dicsekedni, előfordul, hogy pechjére olyan valaki toppan elé, aki se franciául, se angolul nem tud. Erre az esetre okos dolog lenne németre is lefordítani, amit aztán meg is tettem nem sokkal rá, hogy hazaértem Zürichbe. Íme:

Erinnerung

Der Sommer war – wie Du doch auch,

So jung, so schön, so schlicht…

Sogar auf die Erinnerung

Bin ich heut’ noch erpicht.

Die schöne Zeit in jenem Wald –

Wir kannten keinen Halt…

Noch könnt’ ich zeigen Dir den Ort,

Doch dort ist’s heute kalt.

Es war so heiß, sogar im Wald,

Im dichtesten Dickicht. –

Und eins vergißt Du sicher nie:

Ich war so ungeschickt !

Ich habe mich heute dabei

Viel mehr in der Gewalt,

Jedoch der Tag ist heut’ so fern…

…Und wir schon fast zu alt.

Fordítás: Zürich, 1985 XI. 3.

És akkor ott álltam a háziföladat-versemmel, három különböző nyelven, csak éppen magyarul nem. Szégyen és gyalázat lenne, ha nem fordítanám le végül magyarra is. Nyomban a német fordítás után le is fordítottam. Szerintem az sikerült a leggyöngébben. De nem baj, mert Cannes-ban írtam elég „nem-háziföladat” verset is. A versírás nagyon jó szórakozás. Sokkal jobb, mint mondjuk a keresztrejtvény-fejtés. Utána az ember hazaviheti a verset. Arra akkor még nem gondoltam, hogy aztán az összegyűlt verseket ki is adassam verses kötetben. Ez csak kereken 15 évvel később jutott eszembe, részben mások unszolására. Valahogy nagyon nem éreztem magam költőnek. Lehet költő olyan valaki, aki a verseivel nem akarja talpraállítani a magyart? Vagy aki nem nevez ki egy Habsburg uralkodót véreskezű angol királlyá? Aligha lehet. Nem mondom, hogy a Nagy Költők nem írtak másfajta verseket is, de aki csak – mondjuk – a naplementéken émelyeg, az ne nevezze magát költőnek. Na hát én nem is neveztem magam ilyesminek – azóta sem –, de azért csak irkáltam a verseket. Ha az embernek van rá ideje, nyugalma és az idegen környezetből adódó, elegendő ihlete és ötlete, nagyon jó kikapcsolódás az idegen igék ragozásának magolása közben, illetőleg azt időnként meg-megszakítva.

Most már idebiggyesztem a vers magyarra fordított változatát is: