Gyimóthy Gábor: RÉGI, MAGYAR MOZIFILMEK (melyeken az 1945-ig elkészülteket értem)
Rendkívül nagyképűen (szinte pofátlanul) azt a címet is adhattam volna, hogy:
KAPCSOLATOM A RÉGI, MAGYAR FILMEK EGYIK HÍRES SZÍNÉSZNŐJÉVEL
Tegnapelőtt megint megnéztem egy régi filmet, amelyet a DUNA tévé közvetített. Eleinte nem is akartam, mert valamikor (talán tíz éve) már láttam, és úgy emlékeztem rá, hogy nem a jólsikerültek fajtából származik. Aztán valahogy mégis ráfanyalodtam. Egész jó kis filmecske. Szörényi Éva játsza benne a női főszerepet. Ez talán egy újabb összeállítás (helyreállítás) lehetett, amit a sok cirilbetűvel aluliratozott részletből ítélek. Ebből a filmből talán csak nagyon kevés hiányzott, vagy egyáltalán semmi. A film a Régi keringő, 1941-ből. A vele kapcsolatos rossz (bár homályos) emlékemet talán éppen egy sok hiánnyal éktelenkedő változat okozhatta.
Hogy ezeket a filmeket ma, viszonylagos épségben, viszonylagosan jó képminőségben és néha egészen kiváló hangminőségben élvezhetjük, valóságos csoda. Ugyanis akkor a filmeket celuloidból csinálták, ami szinte robbanóanyag volt, és valószínűleg hajlamos volt az öngyulladásra. Alighanem ennek a tulajdonságának a „jóvoltából” égett le néhány akkori filmraktár. A szintén celuloidból készült pingpong labda meggyújtva nemcsak lángolt, de fújta a lángot. A filmek anyagából gyönyörű füstbombákat lehetett csinálni. Szorosan összegöngyöltünk egy darab filmet, a göngyöleget beletekertük selyempapírba, és a két végén elcsavarintottuk a papírt, mint ahogy azt – hasonlóan – a szaloncukroknál szokás. Meggyújtottuk a papírt és vártunk, amíg a celuloid is meggyulladt. Amikor ez megtörtént, azonnal a földre dobtuk, és eltapostuk a lángot. A celuloid tovább égett, de láng nélkül. Helyette füstöt fújt ki sisteregve...
Pingpong labdát (nagy mennyiségben) nem volt szabad repülőgépen szállítani. Ugyanis a labda még nagyon sokáig volt celuloidból. Csak költőieskedő sportújságírók nevezték néha kaucsuk labdának, ezzel kimutatva, hogy gőzük sincs arról, hogy mi a kaucsuk (ugyanis: gumi), és egyúttal arról sincs, hogy a pingpong labda celuloid... Ha jól tudom, csak tíz év óta gyártják e labdát más műanyagból. Meg akartam nézni a Gúglon, hogy vajon mi az a műanyag? Aszongya: plasztik.
Eltekintve attól, hogy ez az elképesztően pongyola, angolnyelvből átvett kifejezés olyan becsmérlő a műanyagokra, mintha a kedves olvasó közönségemet csőcseléknek nevezném, a válasz körülbelül olyan mértékben tájékoztató, mintha megkérdeznénk valakit, miből készül a meggyesrétes, és az illető azt válaszolná, hogy élelmiszerekből...! Noha ma már a fél világunk műanyagokból áll, a nagyközönség ismerete ezen a téren alig több egy kicsit a nullánál.
Amikor a fönt említett film készült, gyakorlatilag csak három műanyag volt ismert: Bakelit, celuloid és Ebonit (volt már Plexi is, abból készültek a repülőgépek ablakai, de a nagyközönség azt csak a háború után ismerte meg). A Bakelit (fenolgyanta, krezolgyanta) márkanév volt, mint ahogy márkanév a Plexi, Nylon, Teflon is. Duroplasztikus műanyag volt, ami azt jelenti, hogy akkor olvad meg, amikor tárgyakat készítenek belőle, ám ha egyszer már megszilárdult, nem lehet többé fölölvasztani. Ebből is látszik, hogy – miután soha nem volt plasztikus, azaz képlékeny – ilyesmit (és az összes többi műanyagot) plasztiknak nevezni, legalább olyan értelmes dolog, mintha a gipszet, üveget, kerámiát, sőt, a legtöbb fémet is plasztiknak becéznénk.
A celuloid nem is számított valódi műanyagnak, csak úgy szerepelt, mint „módosított természetes anyag”. Az Ebonit (a nevét, fekete színéből kifolyólag, az ébenfától származtatták) pedig egyszerűen túlvulkanizált gumi volt. A nyersgumi diénekből áll. Ezek olyan szerves vegyületek, amelyek szénláncában két kettős kötés is előfordul. Amíg csak „nyers” a gumi, úgy képzelhetjük el ezeket a szénláncokat, mint egy halom megfőzött, de kihűlt spagettit. Ez összeragadt kupacot alkothat, de kicsit melegítve és egy kis víz hozzáadásával, újra villára tekerhető és ehető spagettivá alakul. Azonban a nyersgumit „vulkanizálják”, ami azt jelenti, hogy kénnel keverve hevítik. A kénatomok föltörik a diének kettős kötéseit és így, hidakat alkotva az egyes „spagetti szálak” között, az egész „spagettihalomból” egy óriási, háromdimenziós hálózatot alkotnak. Ez a gumi. Mondanom sem kell, hogy ezt a „spagettit” már semmiképpen sem lehetne villára tekerhető, ehető valamivé változtatni. Kevés kénnel puhább gumi lesz a nyersgumiból (kaucsukból!), sok kénnel kemény anyag, ez az Ebonit.
A háború után, aztán elkezdték a világot elárasztani a műanyagok. Jött a nájlon harisnya (a nájlon – és a világért se nejlon – poliamíd), és jött a lágy PVC (poli-vinil-klorid), amiből óraszíjak, nadrágszíjak, műbőrtáskák, linóleumot fölváltó padló borítások és később esőkabátok („Orkán”) készültek. És persze azt is mindenki nájlonnak nevezte, de akkor még nem nejlonnak, mint ma a polietilént.
Ajánlatos a műanyagokat „vegyi nevükön” megismerni és megjegyezni, mert márkaneve, például a poliamídnak, akár száz is lehet, ugyanis a „nájlon” mint műszál (és a technikában, mint jótulajdonságú műanyag) ma is mindenütt jelen van, és sok gyár gyártja. Érdemes megjegyeznem, hogy a Nylon, az amerikai DuPont gyár poliamídja volt, de valahogy nem sikerült tisztességesen védetni ezt a márkanevet, aminek következtében „fű-fa” Nylonnak nevezhette és nevezte is a saját poliamídját. Ezért a DuPont gyár átkeresztelte a Nylont Zytel-re, ami rendkívül mafla név volt. Máig nem tudom, hogy zitelnek, zájtelnek, vagy esetleg citelnek vagy cájtelnek kellene-e kiejteni. És mert ezzel nem csak én lehettem így, a Zytel – legalábbis, mint név – úgy eltűnt, mintha soha nem is létezett volna...
A Bakelit azonban – amivel ma már csak ritkán találkozunk, mert szinte mindenre „amire jó volt”, van valami termoplasztikus (hőre lágyuló) műanyag –, legalábbis mint név, visszajött, mint a bumeráng. Megrökönyödve látom, hogy egy idő óta a régi (de nem nagyon régi) hanglemezeket bakelit lemezeknek hívják! A nagyon régi, még nem „mikrobarázdás” lemezeket sellakból csinálták. A sellak pedig természetes gyanta, de nem növényi, hanem állati eredetű. Valami délkeletázsiai levéltetű féle izzadja ki magából, mint ahogy a mi levéltetveink izzadják ki magukból a fölösleges mennyiségű cukrot, amit aztán a méhek összegyűjtenek és erdei mézet csinálnak belőle. Egyébként a sellakot is használták élelmiszerekhez, például csokoládétorta fényes bevonataként.
Visszatérve a Bakelit lemezre, Bakelitból olyannyira nem csináltak soha hanglemezt, mint ahogy – mondjuk – kutyából szalonnát (bár a kínaiakat ismerve, ez utóbbi hasonlatom hitelességében nem vagyok egészen biztos). Megnéztem a Gúglon a „Bakelit lemezt”. Aszongya: Bakelit, azaz Vinyl...
Először is: ezeket a bizonyos lemezelet PVC-ből, azaz poli-vinil-kloridból csinálják. Ezt egyszerűen vinyl-nek nevezni, körülbelül olyan, mintha Csokonai Vitéz Mihályt Csoki-nak neveznénk, és egyúttal elvárnánk, hogy mindenki Csokonai Vitéz Mihályt értsen Csoki alatt...! Ugyanis a vinyil mégcsak nem is vinilklorid, amit aztán még polimerizálni is kell ahhoz, hogy PVC legyen belőle! Ez megint valami angolnyelvű, megrökönyítő pongyolaság. Olyan, mintha egy téglából épült házat egyszerűen téglának neveznénk, vagy egy tehenészetet tejnek...! Másrészt pedig, a Bakelit legföljebb csak annyira PVC, mint amennyire a bükkfa mézeskalács...
Hát hogy a fenébe’ ismerhetné ki magát a nagyközönség a műanyagok terén, ha hülyék neveznek meg dolgokat hamisan és utána további hülyék terjesztik el a hamis neveket??? Ki kezdte el a polietilén zacskókat nejlon zacskóknak nevezni? Ki nem helyesbítette ezt és hagyta elterjedni. Rendben van, a polietilén túl hosszú kifejezés, de akkor lehetne ezeket a zacskókat műanyag zacskóknak nevezni, vagy PE-zacskóknak, mint ahogy lehet az ásványvizes palackokat PET-palackoknak nevezni! Igaz, hogy a nájlon (poliamíd) is műanyag, és a polietilén is az, de hát valami kis megkülönböztetést megérdemelnének. Megjegyzem, a polietilén zacskó számára a nájlon megjelölés rendkívül megtisztelő, miután a nájlon sokkal jobb tulajdonságokkal rendelkező műanyag, mint a PE, és jóval drágább is. Egyébként a PET poli-etilén-tereftalát. Eredetileg PETP-nek hívták, mert a ftalát phtalátként szerepelt a nevében. A mai CD és DVD lemezek pedig polikarbonátból vannak (PC). Én nagy ívben megszólom az angolnyelvűeket (és valószínűleg nem csak én), hogy már a miliárdot biliónak nevezik, mi meg nejlonnak nevezzük a polietilént és – többek közt – tonhalnak a tőkehalat...!
De mintha kicsit elkanyarodtam volna a régi magyar filmektől. Elképesztő, hogy kerek 10-12 év alatt, 1945 előtt, hány film készült el Magyarországon! Nagyon érdekeltek és érdekelnek még ma is ezek a filmek, amelyek egy letűnt korszakban készültek, és amelyekből az a korszak elevenedik meg és tanulmányozható. Gyűjtöttem a filmeket, és amelyik elérhető volt DVD lemezen, vagy a világhálón, azt meg is néztem. A DUNA tévének köszönhetően is láthattam jónéhányat. Összeállítottam egy filmjegyzéket, amelyre közel 300 film került. Ezeknek nagyon nagy részét láttam is. Betekintések voltak abba az időszakba, amikor még nagyon kis gyerek voltam, vagy még az sem. Csináltam egy kis fölmérést, hogy a kétmaréknyi színész, akik a rengeteg filmben szerepeltek, hányszor bukkantak föl az általam megnézett – mondjuk – 260 filmben.
Íme a férfiak:
Jávor Pál 56
Makláry Zoltán 50
Csortos Gyula 45
Pethes Sándor 40
Kabos Gyula 39
Páger Antal 39
Mály Gerő 34
Bilicsi Tivadar 31
Gózon Gyula 27
Rajnay Gábor 25
Szilassy László 23
Hajmássy Miklós 20
Rózsahegyi Kálmán 20
Somlay Artúr 19
Gregus Zoltán 17
Latabár Kálmán 17
Ajtay Andor 15
Ráday Imre 13
Uray Tivadar 13
És a nők:
Vaszary Piri 44
Tolnay Klári 31
Turay Ida 28
Simor Erzsi 21
Kiss Manyi 20
Szeleczky Zita 19
Erdélyi Mici 17
Karády Katalin 16
Szörényi Éva 15
Vízvári Mariska 15
Muráti Lili 13
Berky Lili 12
Gombaszögi Ella 12
Dayka Margit 9
Ágay Irén 8
Perczel Zita 6
Persze, egészen más lenne a fölsorolás, ha csak azokat jegyeztem volna, akik főszerepeket játszottak. A férfiaknál kiesne Makláry és Pethes, a nőknél mindjárt az első helyen álló Vaszary Piri, aki mindig valami házsártos anyóst, özvegyet, vagy házvezetőnőt játszott. Természetesen voltak kedvenceim. A nőknél – világos – Szeleczky Zita, annak ellenére, hogy sok filmjében bizony egy kicsit kimutatta, hogy „Itt én vagyok a sztár és más nem is lesz az, az elkövetkező 20 évben!” De ez nem látszott rajta minden filmben, és voltak egészen „alázatos” szerepei is, mint például a Rózsafabot-ban, amelyben vak lányt játszott. Jávor Pálnál ez a „Ki, ha én nem?” kimutatása soha nem látszott, pedig hát valójában ő volt a háború előtti filmek „Ki, ha ő nem?”-je. Ezért nem szerettem Muráti Lilit, mert az ő összes szerepén látszott, hogy „Ezt a szerepet mindenképpen én játszom – akár jó vagyok benne, akár nem – mert a férjem írta a darabot (Vaszary János) és a rendező is ő!” Pedig hát nem volt rossz színésznő, de ez a pökhendisége zavarólag hatott. Egyszer jöttem Budapest felől haza, Svájcba, és az autórádióban elcsíptem egy vele zajló beszélgetést. Ez talán 2001-ben vagy 2002-ben lehetett (2003-ban halt meg). Akkor látogatott utoljára Magyarországra. Öreges hangján mesélte – hiszen akkor 90-91 éves volt –, hogy otthon, mármint Magyarországon, kedvence volt a káposztás cvekedli. Akkor megkönnyeztem szegényt, pedig nem is tudtam, hogy mennyi idős és hogy már milyen közel jár a halálhoz.
Aki látta és szereti ezeket a filmeket, soha nem felejti el Latabár bohóckodását és egyedülálló mozgását, ha táncolt. Mintha gumiból lettek volna a lábai. Kabos jellegzetes humora is felejthetetlen. Rajnay kardotnyelt katonáskodása, Jávor hetykélkedése, Turay makrancoskodása, és még sorolhatnám, ha nem felejtettem volna el sok mindent. És még valami volt figyelemre méltó. Majdnem mindegyik filmben volt egy vagy több jó dallamú és szövegű szám, amely azonnal tetszett, és nem csak azért, mert az ember az évek folyamán számtalanszor hallotta. Álmaimban valahol már jöttél felém... a Tóparti látomásból; Köszönöm, hogy imádott... a Hyppolitból. A Meseautóból az azonos című szám. Az Egy csók és más semmi... az azonos című filmből. Kalapom-pom-pom... ahogy Kabos énekli a már nem tudom melyik filmben. Kislány kezeket fel...!, ahogy Perczel Zita énekli Az új rokonban. Szeleczky énekli a Zenélő malomban: Szellők szárnyán... És a Sziámi macskában: Ott lenn a parton tűzpiros alkony reszket a víz tükrén... És a másik dalt, ugyanabból a filmből: Nekem nincs már szívem, nem is volt talán... Most nem jut eszembe több.
Azt mondja Karesz barátom, tudtad, hogy a versed kereng a világhálón? (Ez talán 17-18 évvel ezelőtt lehetett.) Nem tudtam. Először is nem tudtam, hogy van „A” versem. Másodszor pedig Kislányom valószínűleg akkor, vagy röviddel azelőtt avatott be a számítógép használat rejtelmeibe. Ugyanis vett magának egy új gépet és én örököltem az ő régi gépét. Eleinte nem örültem a herkentyűnek, mert nem tudtam mit kezdeni vele. Valahogy úgy éreztem magam, mint ahogy egy féllábú hadirokkant érezheti magát, ha örökölt egy nagy Harley-Davidson motorkerékpárt. Tehát a világháló, azaz internet számomra meglehetősen ismeretlen fogalom volt. Kiderült, hogy Karesz a Nyelvleckét kapta meg valakitől, aki, mint ismeretlen szerzőtől származó verset továbbította neki. Ő meg ismerte a versemet, hiszen az benne van az 1999-ben kiadott Tilláromversek című kötetben, és egy olyat adtam neki. Valaki bepötyögte, sajnos hibásan, a számítógépébe és nekieresztette a (magyar) nagyvilágnak... Aztán már én is megkaptam a verset, örvendetes módon, már a nevemmel ellátva. Mire föleszméltem, már a vízcsapból is a Nyelvlecke folyt, mint mondom: sajnos hibásan! Ám – úgy tűnik – a hibák nem akadályozták meg a vers gyors elterjedését. Jónéhány író idézte a teljes verset a könyvében. Alexander Brody (Bródy Sándor unokája) csak néhány versszakott idézett belőle, de azt olyan körítékkel látta el, hogy magam is meghatódtam tőle. (Valahogy így: „...aki elolvassa Gy. G. versét és nem érzi a magyar nyelv ízét, az sürgősen menjen orvoshoz...” Pedig ez még jóval az ízérzékelést rontó kovid előtt volt.)
Egyszer csak jelentkezik egy ismerősöm azzal, hogy Szörényi Éva kérdezteti Amerikából, előadhatja-e a Nyelvleckét egy ottani magyar rendezvényen? Ő volt az egyetlen, aki nem sajnálta a fáradságot és – ki tudja, mekkora ismerős láncolat végén – fölkutatta a címemet, mert nyilván nagy tiszteletben tartotta a szerzői jogokat. Pedig hát nagyon valószínűtlen, hogy ő azon a rendezvényen pénzért lépett föl, vagyis hogy keresett volna az előadott versemen.
Szörényi Éva? A neve fogalom volt számomra. Tudtam, hogy a régi magyar filmek híres színésznője volt, de nem volt előttem az arca. Nem úgy, mint ahogy a fönti listán szereplők közül (talán Vízvári Mariska kivételével) mindegyik színésznő arca előttem lebegett, ha rá gondoltam. Pont őt nem ismertem, pedig talán láttam valamelyik filmjében, de nem tűnt föl nekem, vagy nem tudatosult bennem, hogy akit látok, Szörényi Éva. Nosza, elkezdtem üldözni azokat a filmeket, amelyekben ő játszott. Kiderült, hogy előtte – véletlenül – tényleg nem láttam olyan filmet amelyben ő szerepelt. Nagyon megtetszett a szerény modora, amellyel a szerepeit játszotta, de hát ez másképp nem is lehetett, mert mindegyik filmjében, amelyet láttam, olyan volt a szerep, amelyhez ez a modor kellett és illett. Talán már a rendező is azért választotta őt, mert tudta, hogy a szerephez illő szerény modort neki nem is kell „megjátszania”. Filmjeit látva „kaptam tőle”, és szerettem volna adni is neki. Elküldtem három verses kötetemet, miután az ismerős láncolatot visszafelé követve megtudtam a címét.
Sajnos a könyveket már csak a lánya köszönte meg, mert ő maga már nagyon beteg volt. 2009-ben halt meg. Nem tudom, hogy volt-e még ideje és ereje, hogy belenézzen a verseimbe, és azt sem, hogy végülis sikerült-e még elmondania a Nyelvleckét azon a tervezett rendezvényen...
Azonban, főleg az ő érdeklődése következtében néztem meg a Nyelvleckét „közelebbről”. Arra voltam kíváncsi, hogy mi az, ami ennek a versnek (hibássága ellenére!) ilyen hatékony szárnyat adott, hogy még a nagy büdös Amerikában is bele lehetett botlani? Hát csupán az, amivel eljátszadoztam a versben (arra egyáltalán nem gondolva, hogy világsikert akarok aratni a megírásával), a járással kapcsolatos igék, illetve azok színes sokasága. Erre kicsit jobban odafigyelve, elgondolkoztam ezeken az igéken, és rájöttem, hogy bizony sok további ige kerülhetett volna a versbe, ha nem csak hebehurgyán gyűjtöttem volna össze az ilyen igéket.
2008-ban megírtam az Ami a Nyelvleckéből kimaradt című verset. Nem vagyok büszke rá. Nem szoktam vele dicsekedni, mert szerintem nem olyan, amivel dicsekedni lehet. Majdnem kétszer olyan hosszú lett, mint – a már amúgy is túl hosszú – Nyelvlecke. És bár a verset azzal kezdtem, hogy nem jó dolog egy lovat agyon lovagolni, a versnek – szerintem – pont ilyen agyonlovagolt ló íze van. De a vers annyira talán mégsem rossz, hogy szégyenkeznem kellene miatta, és hogy el kellene dugnom. Ezért idemásolom:
Zollikerberg, 2024 I. 30.
AMI A NYELVLECKÉBŐL KIMARADT
(További, a helyváltoztatással kapcsolatos igék)
Ha az ember külföldön van
és ott nyelvet tanul,
előfordul, verseket ír
meggondolatlanul.
Így történt ez énvelem is,
majd huszonnégy éve,
hogy magyarul írtam verset,
olaszt félretéve.
S ez a vers, mely felsorolás
– ilyen csodát ki látott? –,
ímél által, újságokban
bejárta a világot!
Erre akkor nem gondoltam,
s bár itt nincsen teljesség,
hogy a versből sok kimaradt,
bizony nem csak sejlett rég.
És bár nem tanácsos lovat
agyonlovagolni,
tán nem okoz nagy bajt majd a
tovább sorolt holmi.
A régi vers alakzatát
átveszem hát „metódul“,
és remélem, a sok ige
a szövegbe betódul:
Sokat kutyagolt a vadász
s nyúlra vágyik húsul,
kutyáját, bár uszítaná,
az nem uszul, búsul.
Így aztán, ha embere sincs,
nincs akivel hajtat,
lábát szedi s a nyúl után
sajátmaga kajtat...
A rossz kutya elbarangol,
kalandozik, csámborog.
Hívásra sem jön, csak bolyong,
erdőn, mezőn kujtorog.
Eközben a rókák gyorsan
kotorékba kúsznak,
s a magasban a vadlibák
Délnyugatra húznak.
A vezérlúd annak örül,
hogyha jár, nem kacsázik,
s hogy a nyulat űző vadász
most nem őrá vadászik.
A csikós a pusztán nyargal;
vad az úton átvált;
sereghajtó őz is fürgén
szedegeti lábát.
Jó katona puska-závárt
nem holnap, de ma zsíroz,
s ha menetel – noha fáradt –,
énekelve masíroz.
A rendőr az épületbe
fegyvert rántva behatol;
a bankrabló megpattan bár,
a géppisztoly zakatol.
A tolvaj meg hát odébbáll,
elillan vagy megugrik,
ám így viselkedni – tudjuk –
asznos bár, de nem illik.
Hülyére vert csapatunkat
megtarthatjuk mi „csődül“.
Nézősereg a pályára
üvöltözve becsődül...
Ott azután rohangászik,
futkározik, szaladgál,
pedig azt hitték, majd megáll
a körbevont szalagnál...
Cserebogarat a fáról
csak hajnalban ráztál,
mert akkor a bogár merev
s a földön sem mászkál.
A lábad a sekély folyón,
hogyha kell, hát átgázol,
ám ha nagyon hideg a víz,
a csontodig átfázol.
A vén diák, ha “megérett”,
nem bukdácsol, ballag.
Galoppozó lovak alatt
pergőn porzik parlag.
A mocsárba csúszott kanca
kilábol, kikecmereg,
ám ha nem sikerül neki,
kihúzzák az emberek.
A szarvas eliramodik,
a kivert eb eliszkol,
a medve meg cammog s bizony
tiszta állat, de piszkol.
A székely, ha kirándul, tán
hegyoldalon cöklet*
s kerül, ha útjában áll
szürke szikla-szöglet.
Ugyanő, ha olyat tett, mit
jó ha meg nem keserül,
fogja condragúnyáját s a
korcsmaajtón kisirül*.
A legény a söntésajtón
meg bependeredik,
noha elhatározta, hogy
már nem iszik – pedig...
Aztán kitántorog onnan,
szédeleg és támolyog.
Ingadozva tévelyeg, vagy
ha úgy tetszik, imbolyog.
A kerengő dervis kereng,
hiszen nevében a szó.
A gyerek elcsalinkázik
szentül hiszi, hogy az jó.
Kecskegida öklelgetve,
ugrándozva szökdécsel,
szinte összetéveszthetnénk
egy óriás-szöcskével.
Egy rokkant az úton jövet
hazafelé sántikál,
átdöcög egy pallóhídon
és időnként meg-megáll.
A puli a labda után
vakkantgatva szökdel,
ha te kapod el a labdát,
arra vár, hogy lökd el.
A ház népe sürög-forog,
esküvőre készül,
térül-fordul, lót-fut, siet. –
A menyasszony szépül.
A vőlegény csetlik-botlik,
sertepertél, jösszmékel,
vendég lányokkal szemezget,
barnákkal s a szöszkékkel.
Csodanőt néz ki magának,
nem is látott még ilyet !
És a lány elindul felé,
ám mellette elsiet...
Eközben a gyereksereg
sürgölődik, téblábol,
szétszedné a házat is tán,
ha nem lenne téglából...
A nagyapó is lecsoszog,
a ház körül járkál;
Megjöttek az örömszülők;
mért, te kire vártál?
Lakli fiú caplat elő:
a menyasszony öccse.
Húgocskája hetykén lépdel,
ne felejtsék őt se!
Karcsú cica az udvaron
nem siet, csak mendegél,
szomszéd macska fújva hátrál,
ő itt bizony meg nem él!
Itt sincs vége az igéknek,
se nálam, se nálad.
Serénykedhet a magyarban
“igevonó” állat ...
Mindkét vers csak fölsorolás
– örülök, hogy értem! –
Anyanyelvünk itt a csodás,
nem enyém az érdem!!
Zollikerberg, 2008. IX. 7.
Csak azokat a igéket emeltem ki, amelyek az előző versben nem fordultak elő.
* A két megjelölt szót Wass Alberttől tanultam, néhány héttel a vers megírása előtt, nyilván az erdélyi szókincshez tartoznak.
Comments