Gyimóthy Gábor: VÁLOGATOTT TILLÁROM VERSEK (4)
Tillárom versek?
Igen! Bár a tilláromvers fogalmát aligha találnánk meg szótárakban, lexikonokban, vagy akár a Wikipédián, mégsem hiszem, hogy magyaráznom kellene, mit értek alatta. Nem beszélve Hofi „meghatározásáról”, amikor azt mondta (idősebbek talán még emlékeznek rá): „Ma nincs olyan vers, hogy tillárom-tillárom. Ma csak olyan van, hogy: Földanyjának földanyja! Azannya!” (a felvezetés folytatása: itt)
Mesélj Délafrikáról
Írj hát nekem és mesélj,
Milyen mély
Ott az éj?
Bármit írhatsz, csak ne félj,
Olvasnom
Szenvedély!
Mondd el, mit susog a szél,
Hogyha él?
És hogy van-e arra tél?
Aki fél,
Mit remél?
Északon delel-e Nap?
Van-e rozs,
Van-e zab?
Elefánt, a nagy darab,
Hogyha kap,
Mit harap?
Ülsz-e zebra csődörön?
Fejemet
Nem töröm.
Túl a legnagyobb körön,
Van-e gúny,
Káröröm?
Milyenek a csillagok?
Délkereszt
Hogy’ ragyog?
Biztos ebben sem vagyok:
Vannak ott
Szúnyogok?
Van-e katicabogár?
És színes,
Sok madár?
Sárgul ott is a határ?
Vagy csak zöld –
Nemdebár?
Van-e borostyán, fenyő?
Jegenye
Nagyra nő?
Hogy szeret a déli nő?
Nem tudod?
Érthető!
És a napozás terén
– Folyton ezt
Kérdem én –
Kell olaj a Nap hevén,
Ha a bőr,
Mint a szén?
Milyen színű ott a föld?
Szélvihar
Mit süvölt?
Holdunk mire ösztökölt,
Ha kerek
Képet ölt?
Dzsakaranda illatát
Bőröd nem
Vette át?
Tébolyít-e éjszakát?
Érzed-e
Mámorát?
Mit csinál a fecske pár,
Hogyha épp
Ott a nyár?
Mondd csak, tényleg arra jár?
Őszre ő
Vár-e már,
Ami nálunk majd tavasz?
Visszajön?
Biztos az?
Bár ez oly silány vigasz,
Hogyha te
Ottmaradsz…
Zürich, 1980 X. 19.
Mozgólépcsőn
Földalattiból kiszállva,
velem együtt a tömeg,
törtetőn a gyorsan futó
lépcsőket célozta meg.
Alig léptem rá egy fokra,
már megpillantottalak:
szinte gyújtóponttá tettek
csővé csücsörült falak.
Földön futó fokom fürgén
lépcsővé ágaskodott,
téged meg a másik lépcső
föntről felém szállított.
Közben te is észrevettél,
már a lépcső-kezdeten.
Szemeink sugárnyalábja
egybeolvadt hirtelen.
Mintha örök idők óta
közelednél így felém,
s mintha rajtad kívül senkit
nem ismertem volna én!
Ám e lépcső kényszerpálya,
és ha gyorsan összehoz
– elérvén az együttállást –
épp oly gyorsan távolodsz...
Így hát egymás mellé értünk,
s nem hiszem, hogy képzelet:
más szemében unalom ült,
a miénkben rettenet.
Attól rettentünk meg tán, hogy
mily hosszú a pillanat,
amely alatt két idegen
egymás mellett elhalad?
Vagy talán, mert arra szinte
nincsen valószínűség,
hogy kettőnket egyszer újra
összesorsoljon az ég...?
**************
Másnak máson jár az esze,
de akad még, jól tudom,
aki hasonlókat gondol
gördülő garádicson...
Budapest, 1980 XII. 25. –
Zürich, 1981 I. 10.
Naplemente után
Bámulom a béna tájat,
napnyugati bájokat,
Bodzabogyó színű felhőn
bíbor bársony bolyhokat.
Vajon van-e másutt bolygó
egy hasonló Nap körül,
értelemmel áldott néppel,
mely a létnek így örül?
És ha van, hát tud-e rólunk?
Hírt mi róla hogy’ kapunk?
Meg tudjuk-e majd mutatni,
mily csodás a mi Napunk?
Béna tájam néma bája
közben elsötétedett.
Várhatok hát holnapig, míg
újrafestik az eget.
Zürich, 1981 I. 11.
(innen folytatjuk)
Felvezető cikkünk és az első 3 vers:
Comments