IDŐSZERŰ NAP ‒ előkészülni a Nagy Csodálkozásra (Deli Mihály írása)

dombi52
jan. 3.
2 perc olvasás

Van valahol egy összetartó Társaság, amelyik irányítja a világ dolgait. Most éppen egy globális háborút igyekeznek szervezni. Olyan káoszt, amelyet ők uralnak. Ez hirtelen sok pénzt jelent a számukra, majd még átfogóbb ellenőrzést, és irányíthatóságot az emberiség felett. Megtestesült istennek hiszik magukat, akikkel nem történhet semmi baj; ők minden körülmények között biztonságban vannak. Tévedés; mert elfordultak a szellemi világtól. De kompenzálnak. Ugyanis tisztában vannak azzal, hogy egyszer ők is meghalnak, mégis ragaszkodnak ahhoz, hogy a Társaság az ő haláluk után is uralkodjon; mindenen átívelő isteni küldetésüket nem gáncsolgathatja a halál! Évszázadok, évezredek óta így van. A Társaság összetétele ugyan alakul, finoman átrendeződik, célkitűzésük azonban változatlan. Ez az ő „polgári transzcendenciájuk”. – Innentől kettéválik a dolog: egyfelől a Valóságos Isteni Teremtés racionalitásáról (értékeiről, kudarcáról, talányáról) beszélünk, másfelől életünk, létünk spirituális meghatározottságáról, távlatairól. A kettő kölcsönhatása, azaz naturális/misztikus együtthatása apokaliptikus/művészi szikrát vet. A naturalitás, megindító küzdelmek ellenére, egészen sátáni mélységekbe süllyed, a misztikusság metafizikus magasságokba emelkedik. Az egyensúly drámai billegésében erre-arra szóródik az ember(iség). Hogy a szakrális-deszakrális bonyolódások után végül mi lesz, azt nem tudhatjuk.

A Politikus tegnap este azt mondta, ez volt az utolsó békeév. Mára történelmi hangulatra ébredtünk. Mintha száz év múlva néznénk vissza az elkövetkezendő időkre. Tehetetlenül csúszunk a hanyatlásba. Még éljük a szokásos hétköznapjainkat-ünnepeinket, és egyik pillanatról a másikra háború kelt. Az üzletek kiürülnek, leáll a közlekedés, akadozik a közműszolgáltatás, – pánik, erőszak, a kannibalizmus cifra fokozatai kerekednek. Nyolcvan év béke után újra rombolás, még katasztrofálisabb, mint az előző. A végtelen puzzle-képen, tetszik vagy nem, egymásba illesztjük a két kis amőba-kockát: háború/béke, élet/halál, szeretet/gyűlölet… etc. Milyen pontosan összetartoznak! És mennyire nem vigasztal, hogy a Végtelen Kép egyre jobban kikerekedik. – Vigasz?! Megtaposhatjuk az életet az Istenért cserébe? Bölcs megadással, avagy megengedő nosztalgiával mosolyoghatunk a Teremtés devalvációján? Emlékkönyvünk szárnyai magukba záródnak? Meggyötört üdvünk amulettjét nyelvünk alatt melengetjük?

Még egy kis idő a kapkodásig. Gúny és aggodalom egymásnak feszül, kerülgetik egymást. Az egyik már érzi, a másik lehülyézi. Az idegesség mégis érzékelhető és nő. Minden nap haladék, minden nap legyintés. – Kínzó belső üvöltés lesz majd a füstölgő romokon. És nem találjuk a pusztítás igazi felelősét (legfeljebb a végrehajtóit); viszont mindenki áldozatnak érzi majd magát. A Társaság képmutatóan csatlakozni fog a búbánathoz. Erőt ad, megszervezi az újrakezdést. Igazságot oszt; szinte önzetlenül istápol: volt már ilyen, a remény elpusztíthatatlan; és észre sem vesszük, újra a zsebükben vagyunk. Nem kell mindehhez sok fantázia. Így lesz. – A fájdalom megszokhatatlan. Bármit gondolunk, sosem jutunk megnyugvásra. – Egyet tehetünk: segítve a gyöngébbeket, előkészíteni mindannyiunkat a Nagy Csodálkozásra.