top of page

„In memoriam” öttusalovak. – Andor Ákos emlékezése

szilajcsiko


Abszolutio címmel 2024 július 14-én felemelő ünnepség keretében búcsúzott az öttusa társadalom a sportág szerves részét, szívét, húzóerejét, lelkét képező lovaktól, a díjugrató lovasszámtól.

 

Miért kellett így lennie? Hogy jutottunk idáig? Kik és miért felelősek, hogy a Cuberten báró által megálmodott, megalkotott öttusa sport klasszikus része, a lovaglás, kikerüljön a programból? A feltett kérdésekre nem tudom a választ, feltételezéseim azonban vannak. Természetesen nem az én feladatom, hogy pálcát törjek valakik vagy valamik felett, de kötelességemnek, feladatomnak éreztem, hogy megemlékezzek a feledésbe küldött sporttársainkról, az öttusalovakról.


Egykor, a klasszikus öttusa idején, a sportág kezdő száma a terepugratás volt, amit később a díjugratás követett.

 

Ahhoz a korosztályhoz tartozom, akik még terepugratásban és díjugratásban is versenyeztek. Akik még lóháton végigvonultak a városon, hogy a galopp pályán vagy akár Alagon edzhessenek, versenyezhessenek, akik részesei lehettek a nagy közönséget vonzó tabáni terepugrató versenynek, stb.


Bennünk talán még a vártnál is erősebb nosztalgia él (a felsoroltak miatt is) a régi idők edzői, sporttársai és lovai iránt. A fiatalok számára ez kissé érthetetlen, de biztos, hogy most, a búcsú pillanatában ők is velünk éreznek.

 

Elnézését kérem az olvasónak, ha néha úgy tűnik, hogy az események leírásánál magamat fényezem, pedig csak a múlt, ló hőseink emlékeit akarom írásba foglalni, minél hitelesebben.


Néhány történet, ma már legenda, vagy annak látszik, de félő, hogy nem marad fenn, hiszen a tanúk eltávoznak, újabb öttusa-lovasnemzedék sajnos nem nő fel!


Visszaemlékezésem természetesen szubjektív. Számos tényt leírok ugyan, de elő-előkerül sok történet, amelyeknek nem voltam közvetlen részese.


Kis történeteim színeződnek az emlékező gondolatkihagyásai miatt is, nem is beszélve arról, hogy a szájról szájra szálló történetek olyan „színeket” is kapnak, amelyek talán meg sem történtek, vagy nem úgy, ahogy leírom.  Amikor a legendák újra életre kelnek, mindig csak a mag, a mondanivaló, az emlékezés jó akarata az, amit meg kell értenünk és talán el kell fogadnunk.

 

Kezdjük néhány ló legendával!


Éneklő

Nagydarab, sárga, herélt volt. Története kissé hasonlít Aranyoséhoz, Hóvirágéhoz, a két nagyszerű ugróló legendájához. Tudomásom szerint kiválasztásuk nem a szokásos volt, hanem az edzőóriás, Tóth Béla bácsi szakmai tudásának eredménye.

A II. világháború után a zavaros, szörnyű, bizonytalan időkben minden összekeveredett. Különösen igaz volt ez a „lótenyésztésre”. A papírok nélküli lovak, a megszűnt, megszüntetett, felszámolt ménesek egy-egy kiváló, szerencsés egyede elkerült a vásárokba, a kisgazdákhoz, a cigányokhoz, a lókupecekhez. Csak a véletlennek volt köszönhető kiválasztásuk, életben maradásuk. Az új „szakember gárda” még nem, a régi szakemberek döbbenetesen megfogyatkozva, csak részben szolgálhatták hívatásukat, a lovakat. Ha egy-egy ló kiugrott a 180 cm magas karámból vagy nem bírtak velük az amatőr (saját magukat profiknak kikiáltó) lovasok, akkor jöhetett a piac! Így került az 50-es években Éneklő az öttusa-istállóba. Ez az óriási képességű ló imádott ugrani. Lassú, de tért nyerő galoppja volt. Ösztönösen bemérte a távolságot, nem csoda, hogy nemcsak az öttusa versenyek lókirálya volt, de Béla bácsi programja szerint gyakori vendége volt a díjugrató versenyeknek is, öttusázóval a hátán. Személyes élményem volt, hogy magabiztosan győzte le a 140-150 cm-es magas számokban az akkor verhetetlennek tartott Aranyost és a kissé hisztériás Hóvirágot is.

 

Éneklőt leggyakrabban Kovács Ákos válogatott, nagy tehetségű öttusázó lovagolta (a forradalom után elhagyta az országot), de indult rajta Móra Laci, Moldrich Tóni és mások is.


Bólintó

Nem voltak papírjai, illetve állítólag hamis papírjai voltak. Nagytermetű, sötét pej, herélt volt, magas angoltelivér hányaddal. Ma talán azt mondanánk, magas telivérezettségű magyar sportló volt.

Bólintó hihetetlen teherbírású, rohanó típusú (sokakat elvitt!), extrém gyors ló volt. Az 50-es évek eleje, közepe táján részt vett a hírhedt Pardubicei nagy gátversenyen és a 2. helyen végzett. (A versenyen már végig menni is óriási teljesítmény volt!) Bólintóról sérülése miatt a galopp szakág lemondott, így tudta Tóth Béla bácsi megszerezni. Kevés öttusaversenyen indult, de ha indult, mindig a győztesek között volt.


Híres

Sárga, kissé zömök, Isten tudja milyen származású ló volt. Elsősorban a kezdő öttusázók szerették, mert könnyen irányítható, nagy ugrókedvű jószág volt. Jellemző tulajdonsága (népszerűségének másik oka) a páros lábbal történő kirúgás volt. Ha a lovas a nyeregből hozzá nyúlt Híres farához, a ló – talán rossz emlékei vagy betanítottsága miatt – páros lábbal kirúgott. A művelet 100% biztonsággal és gyakorisággal ismételhető volt. Hírest a különböző ünnepségeken többször beválogatták a lovas labdarúgó csapatba is, ahol kiváló technikájával sok gólt szerzett.


Carmen

Sötét pej, kanca. Közepes termetű, óriási ugró képességű és technikájú, shagya-arab beütéssel rendelkező telivér volt. Nem bírta elviselni, ha kemény kézzel, durván bántak vele. Szerette a magabiztos, de kedves, sokat dicsérő lovasokat.


Két történetet mesélek el. Az egyiket csak hallottam, talán Szaniszló J. (Szan), a nagyszerű öttusázó többet mondhatna róla vagy megerősíthetné a legendát. Szan talán minden idők legjobb négytusázója volt, állandó tartalék a legendás öttusacsapatok mögött. A lovaglás volt a mumusa, amit persze a lovak azonnal megéreztek (hiszen tudjuk, a ló tükrözi lovasa állapotát).

 

Az egyik alkalommal a galopp pályán, edzés közben, Carmen „megsértődött”. A ló, Szaniszlóval a hátán, őrült vágtában száguldott ki a galopp pályáról a Kerepesi út felé. Szan tehetetlenül, bénán kapaszkodott a rohanó lovon, láthatóan nagyon félt. A galopp pályát egy agyon rozsdásodott, dróthálóval bevont, hatalmas kapu választotta el a Kerepesi úttól. Az önkívületi állapotban lévő ló beleugrott a rozsdás „akadályba”, a kapun „hagyva” lovasát, majd a forgalmas úton végigszáguldott a Nemzeti Lovardához, be az istállóba. Úgy tudom, sem a ló, sem a lovas nem szenvedett súlyosabb sérülést.

 

A másik történetnél már szemtanú voltam egy Alagon rendezett nagy nemzetközi versenyen. Szan volt az áldozat, aki Carment húzta a sorsoláson. A ló emlékezett lovasára, már a bemelegítésnél úgy elvitte, hogy a rajtvonalhoz is száguldva érkezett hátán a megrémült lovassal, aki könyörgésre fogta a dolgot és hangosan kérte a lovat: „állj meg, kérlek, állj meg”! Hiába, a páros nem tudott áthaladni a rajtvonalon, többször végigrohanták a nézők előtti részt, és így, természetesen, kizárták őket a versenyből.

 

Eddig a két rémtörténet!

 

Béla bácsi az edzéseken gyakran felültetett Carmenre, és miután látta, hogy jól „kijövünk” egymással, 1959-ben a mezőgazdasági kiállításon elindított az ifjúsági bajnokságon. Hibátlan lovaglással második lettem, amiről egy nagyszerű ugró kép is készült, Hemző Károly, az ismert, kitűnő fotós segítségével. A kép megjelent a Képessportban is, aminek kópiáját nagy szeretettel őrzöm.

 

Carmen pályafutása itt nem ért véget, a kitűnő válogatott öttusázó, Móra Laci abbahagyta az öttusát és a díjugrató válogatott tagja lett. Vitte magával Carment, és sok-sok nagy versenyen sikerrel szerepeltek.

 

Fényeslitke

Nem nagy, de robusztus szürke, herélt volt. Úgy tudom, elég későn, 6 éves korában herélték ki, és utána került az öttusázókhoz. Nehéz lovaglású ló volt, gyakran fogára vette a zablát és akkor megállíthatatlan volt. A viszonylag könnyebb, kisebb termetű lovasokkal kiválóan együttműködött és kiemelkedően jól ugrott. Persze egy öttusalónak tűrnie kellett mindenféle lovast, hiszen a sorsolás kiszámíthatatlan. Béla bácsi „pedagógiai” céllal, ha óvatosan is, néha-néha felültetett rosszabb kezű vagy nehezebb lovasokat is. (A versenyeken nem volt szempont, hogy súlyos vagy könnyű lovas ül sporttársunk hátán.)

Így történt, hogy egy szép, késő őszi napon ‒ halottak napja táján ‒  Szabó Sándort, Szását ültette Fényeslitke hátára. Szása TF-t végzett, roppant erős fizikumú, kötött izomzatú, vaskezű lovas volt (magyar bajnoki címet is nyert). Az edzés közepén a ló már habzott, nagyon elege volt a lovasból, megpróbálta elragadni őt. Béla bácsi nyugtatási céllal kiküldte Szását a vágtapályára, hogy mindketten csillapodjanak le. A Nemzeti lovarda vágtapályája szomszédos volt a Kerepesi temető falaival és az ügető pálya kőkerítéseivel is. A két kör vágta pillanatok alatt óriási rohanássá vált, és a megvadult, magánkívüli ló, az acél kezek ellenére vagy éppen azért, kiegyenesítette a kanyart és megpróbálta megugrani a mintegy két méter magas temetői téglakerítést. Tudtuk, hogy ez a ló nem fog megállni, hanem megpróbálja a lehetetlent! Így is történt! Bár nem ugrotta meg „hibátlanul” a kőfalat, mert két sor téglát lehúzott, de nagyszerűen landolt a gyertyákkal és virágokkal kidíszített sírok között. (A történet elmesélésekor sokan mondták, hogy biztos ő volt a „halál lovasa”.) Még napokig mutogattuk egymásnak a sérült kőkerítést, nagyon büszkék voltunk, hiszen nem jellemző, hogy egy öttusa ló közel két méter magasat ugorjon.


Szamosszeg

Közepes, inkább kisebb termetű, kompakt sötét pej, herélt ló volt. Magasan telivérezett, ki tudja milyen fajtájú, talán kis nóniusz volt. Mindenki szerette megbízhatósága, jóindulata és kitartása miatt. Ő testesítette meg az ideális öttusalovat. A lósorsoláson mindenki őt vagy Hőst, esetleg Rózsalovagot szerette volna kihúzni. Nekem különösen szép és kedves emlékeim fűződnek hozzá. Többször kedvezett a szerencse és őt húztam a kalapból. 1960-ban már öt ifjúsági versenyt rendeztek, amelyből kétszer Szamosszeget lovagoltam. Mindkét alkalommal megnyertem a lovaglást (4 alkalommal a versenyt is). Sajnos az év utolsó versenyén, az ifjúsági magyar bajnokságon a rossz vívó és lövész „teljesítményem” miatt csak tízedik lettem, de a terepugrató számot a hármashatárhegyi reptéren Szamosszeggel fölényesen megnyertem. Sőt 120 cm-es díjugrató versenyen is elindított Béla bácsi, ahol 1 veréssel teljesítettem. Ez az áldott, jó természetű ló még évekig a rendelkezésünkre állt, mindenki örömére. Úgy tudom, egy makacs sérülés miatt a 60-as évek közepén nyugdíjazták. Ő is szerepelt a Képes Sportban, egy, az 1960-as évet indító csepeli öttusaverseny alakalmából. A képet meleg szívvel őrzőm.


Rózsalovag

Elegáns, igazi huszárló volt. Sárga, csillagos, két lábán kesely, gidrán fajtájú. Nem igazán szeretett istállóban, állásban élni. Az ő világa a legelő, a rétek, az erdők voltak. Az edzések elején mindig ideges volt, hiányzott életeleme, a természet, az erőteljes mozgás és az ugrás. Versenyeken megbízhatóan teljesített, de nem szerette a durvaságot. A kezdő lovasok nagyon szerették és büszkék voltak rá, hogy attrakcióra képes. Ha megsimogattuk vagy meglapogattuk a szügyét, azonnal féltérdre ereszkedett és várta a jutalomfalatot, a kockacukrot. Sajnos nem sokat volt az öttusaistállóban, úgy tudom, elcserélték két másik ugró lóra.


Garamkürtös

Szürke, herélt, anglo-arab ló volt. Az érzékenység mintaképe! A nemes vonalú szépség örökölte az arabok dinamikáját, az angol telivérek gyorsaságát és intelligenciáját. Az a típusú ló volt, aki azonnal letesztelte a lovast, és ha az eredmény nem felelt meg számára, akkor kezelhetetlenné vált.

A Népsport egyik szerkesztője kinézte magának, de nem sikerült zöldágra vergődnie Garamkürtössel. Hogy egy ló számára mennyire fontos a tesztbeszéd, mennyire tükrözi a lovas személyiségét, azt ő bizonyította be először számomra. Az újságíró megkérte Béla bácsit, hogy amikor ő nem ér rá, ültessen fel rá egy könnyű, nyugodt kezű fiatalt, hátha lenyugszik az egyébként nagyszerűen ugróló.

 

Már az első közös találkozásunk a szép szürkével nagyon jól sikerült. Egy pillantásra már szerelem szövődött közöttünk. Elhatároztam, hogy nagyon nyugodtan fogom lovagolni és igyekszem a kedvében járni. Az első alkalommal, úgy 40 perc után elengedetté vált. A későbbiek során 10-15 perces melegítés után egy jól támaszkodó, kitűnően irányítható, összeszedetten ugró társat kaptam.

 

Csak később tudtam meg, hogy Garamkürtös miért utálta az újságírót, miért nem fogadta el. Kiderült, hogy az illető korábban ÁVH-s vallató tiszt, őrnagy volt, és a leszerelése után bízták meg sportújságírással. Fényképe ott díszeleg a terror háza „dicsőség” tábláján.

Garamkürtöst később Móra Laci vitte magával a díjugrató válogatotthoz. Nagy sikerrel lovagolta, nehéz díjugrató versenyeken.

 

Hős

Ha azt írtam Szamosszegről, hogy ideális öttusaló, akkor Hősről is meg kell emlékeznem. Sárga, középtermetű, ismeretlen fajtájú, feltehetően kisbéri ló volt. Ma azt mondanánk, igazi, nagyszerű, ugró iskolaló. Minden versenyen megbízhatóan teljesített. Hős, „nomen et omen” mondja a latin mondás. Akármilyen hihetetlen, de ez a ló igazából is hős volt. 1956 novemberében, amikor a harcok alatt a nemzeti lovarda lovai az aknákkal és lövedékekkel szaggatott lovaspályákon lézengtek, Hőst egy repeszdarab elérte és megsérült a hátsó combján. Azt mondják, pánik nélkül, nyugodtan viselte sérülését, és miután ő volt a domináns ló, elvezette a többieket a lovarda, egy védettebb részére, így a sok ló veszteség nélkül vészelte át a harcokat. Sohasem felejtem el Tóth Béla bácsi szavait! Egyszer, amikor a forradalomról volt szó, halkan megjegyezte: „Látod, Ákos, így kell viselkedni egy igazi vezetőnek, egy hősnek”. A példamutató ló hosszú évekig eredményesen szolgálta a magyar öttusa sportot.


Békés

A magyar díjugrató sport érdemtelenül elfelejtett, egyik legtehetségesebb, kiemelkedő öttusa- és ugrólova volt.

Valamelyik edzésünkön Béla bácsi kihozott egy hatalmas, fiatal lovat. 180 cm feletti marmagasság, lelógó fülek, sárga szőrzet, kis csillag a homlokon, hatalmas paták, olyan se színe, se bűze. Igazi kocsilónak nézett ki. „Ákos, ülj fel rá! Még nincs igazán belovagolva, vigyázz, mert magasról eshetsz!” Ahogy felnéztem a lóra és megsimogattam, valóban a nevét mutatta. Biztos viccből adták a Békés nevet ‒ vagy a vármegyéről kapta a nevét? Állítólag egy, a háború alatt ide szédelgett hannoveri kanca és egy zugfedező angol telivér apa ivadéka volt.

 

Az első ismerkedésünk igen egyoldalúra sikerült. A „kettőig számolni nem tudó” ló tíz percenként ledobott. Nem lendületből dolgozott, hanem saját figuráját hozta, ezt is unottan, de igen eredményesen. Utánozhatatlan trükkjei voltak. Oldalugrás bakolással, csavarással, fej le és feldobással, ágaskodásokkal fűszerezve ügyesen, de kiszámíthatatlanul. Béla bácsi csak mosolygott. „Lesz ez még jobb is – mondta – fantasztikus képességei vannak”. Persze, ő már látta szabadon ugrani, én pedig csak kapaszkodási képességeimben bízhattam a „rodeóművész” hátán.

 

Sokat, sokszor lovagoltam Békésen, különösen az elején, amikor még fontos volt, hogy könnyű ember repkedjen ég és föld között.


Az öttusázók között Békés a fogadás és a fogalom tárgya lett. A tét az úgynevezett leesési index vagy limit megdöntése volt. Az edzéseken a vörös vonal a maximum 4 leesés volt. Ha valaki ennél kevesebbszer pottyant le, az már elismerést aratott, „bónuszpontot” kapott, ahogy ma mondják. Békés hamar elkerült az öttusa istállóból Móra Lacihoz, aki nagyszerű lovaglással sikert-sikerre halmozott vele. A párost nevezték a 64-es Tokiói olimpiára, pontosabban az olimpia Európában megtartott versenyére. Nyugodtan állíthatom, hogy éremesélyesek voltak. Az olimpia megnyitója elött 2 hónappal Békést holtan találták bokszában. Senki sem tudta mi történt! Az biztos, hogy nem kólika, nem betegség vitte el. A boncolás jegyzőkönyve állítólag ma sem ismert. Én Móra Lacitól hallottam, hogy Békés szívtájékán, apró, mély szúrt lyukat fedeztek fel, tehát egyértelmű volt a szívhalál, a gyilkosság. Az olimpiára így egy rivális páros utazott, ami nem jelenti és nem is jelentheti azt, hogy közük lehet az esethez, de a történet elgondolkodtató. Egy biztos, Békésnek nem természetes halála volt.


Bélabácsi egyszer beszélt a történetről. Én akkor már újságíró (tanonc) voltam. Béla bácsi könnyekkel küzdve csak annyit mondott: „Nem tudom, miért kellett elvenni tőlünk, magyaroktól egy nagy dicsőség lehetőségét”.

 

 

Sok-sok kedves ló van, volt életemben. A kiválasztott néhány lóval csak azt kívántam bemutatni, mennyi élmény, szeretet, érzés köt minket, öttusázókat sporttársainkhoz, a lovakhoz.


Miért kellett ezt elvenni tőlünk? Miért?


Az öttusa, a klasszikus, a szívünkbe zárt, már-már hungaricum lett. Legendáink vannak Benedek Gábortól Balczó Andráson keresztül Gulyás Michelig.


Ha vége a mesének, akkor velük zárjuk a sort? Lesznek-e még új mesék?


Ló nélkül az öttusa olyan, mint a szív nélküli ember! Életképtelen! Persze, lehet majd új szívet is adni, de új lelket nem!


Élve temetünk!



 

Az arckép forrása: itt

175 megtekintés

1 Comment


Guest
Oct 13, 2024

Köszönöm szépen! Megkönnyeztem, és érthetetlen számomra is e döntés! A miértek sokasága kereng elmémben! Kinek, kiknek, szúrta szemét, mely érdekek mentén hozták meg a döntést. Ezek után a lósportnak is leáldozóban lesz jövője??? Üdvözlettel: Albert Ferenc /Gufi/ Rákosmentéről.

Like
legte Tanka.jpg

VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

dombi 2023.jpg
vukics boritora.jpg
acta 202305.png
gyimothy.png
dio.jpg
Blogos rovatok
!
Widget Didn’t Load
Check your internet and refresh this page.
If that doesn’t work, contact us.
KIEMELT CIKKEK
MOGY2023.jpg
bottom of page