IRON MAIDEN ‒ Dienes Jenő Attila elbeszélése

Telefon csörgés, hajnali sötétség. J. álmosan, kábán kiakad, ki a franc ez a hülye, aki ilyenkor hívja?

J: Igen...

RS: (Zavaros, tört magyarsággal, de határozottan) Üdvözlöm. Ön az, Jenő? Sajnálom hívlak rossz idő... rosszban

J: (Nagyon álmosan, zavartan) Igen, én vagyok. Ki az? Nem értem... kivel beszélek?

RS: (Még mindig küzd a szavakkal) Én vagyok Rod Smallwood. Iron Maiden menedzser. Nagyon sürgős. Elnézést, sajnálom korán hívásodat... baj van.

J: (Próbál ébredni, de még mindig nem fogja fel, mi történik) Rod Smallwood? Iron Maiden? Ez valami vicc lesz. Ki szórakozik?

RS: (Érzi, hogy a magyar nem működik, mélyet sóhajt, és angolra vált) My apologies, Jenő. My Hungarian is terrible, and this really is an emergency. Can we switch to English?

(RS: Elnézést kérek, Jenő. A magyartudásom borzalmas, és ez tényleg vészhelyzet. Áttérhetnénk angolra?)

J: Ah, Is English, okay. Yes, please! What's going on?

(J: Áh, angol, oké. Igen, kérem! Miben segíthetek?)

RS: We have a serious problem. One of our guitarists has fallen ill and is completely out for the weekend's Budapest show. We need a stand-in for just one concert. The show is this Saturday, January 3rd, at the Budapest Arena. Could you possibly step in for us?

(RS: Komoly problémánk van. Az egyik gitárosunk megbetegedett, és teljesen kiesett a hétvégi budapesti koncertre. Beugróra van szükségünk egyetlen koncertre. A koncert most szombaton, január 3-án lesz a Budapest Arénában. Be tudnál-e szállni helyette?)

J: (Hirtelen felül az ágyban, teljesen felébred) Wait... Iron Maiden needs a guitarist? Me? For the Arena show?

(J: Várjunk... az Iron Maiden keres gitárost? Engem? Az Aréna koncertre?)

RS: Exactly. We know you can handle the material. We also know you were the only one who actually managed to crack that karikásostor properly during the '95 tour party!

(RS: Pontosan. Tudjuk, hogy menni fog neked az anyag. Azt is tudjuk, hogy te voltál az egyetlen, akinek sikerült rendesen eldurrantani azt a karikásostort a '95-ös turnébulin!)

J: (Felnevet, most már valami rémlik…) Okay, you’ve convinced me it’s really you, Sheriff! Yes! Of course, I can make it work! I still have nightmares about the drum sound on that '86 Somewhere in Time tour, so I'm due some good karma!

(J: Oké, meggyőztél, hogy tényleg te vagy az, Seriff! Igen! Természetesen meg tudom oldani! Még mindig rémálmaim vannak a '86-os Somewhere in Time turné dob-soundjától, úgyhogy jár némi jó karma!)

RS: (Mosolyog a másik oldalon) That's fantastic news. We really appreciate this. We promise we won’t let Nicko near the local pálinka supply this time. And naturally, we'll wire a ridiculous amount of money into your account for your trouble.

(RS: Ez fantasztikus hír! Nagyon hálásak vagyunk érte. Ígérjük, hogy ezúttal nem engedjük Nickót a helyi pálinka közelébe. És természetesen utalunk egy baromi nagy összeget a számládra a fáradozásaidért.)

J: (Felszabadult nevetéssel, egyre boldogabban)

Thank goodness! That 2008 incident nearly ended the tour! So, what time should I be there, and where exactly should I go? Do I need a rehearsal?

(J: Hál'istennek! A 2008-as incidens majdnem véget vetett a turnénak! Szóval, mikor legyek ott, és pontosan hova menjek? Szükség van próbára?)

RS: We have a quick soundcheck at 2 PM on Saturday. Please arrive at the Budapest Arena's main stage entrance reception around 1:30 PM. Mention my name and they will sort you out.

(RS: Szombaton 14:00 órakor lesz egy gyors hangpróba. Kérlek, gyere a Budapest Aréna fő színpadi bejáratához (recepció) 13:30 körül. Említsd meg a nevemet, és ők útba igazítanak.)

J: 1:30 PM at the main entrance, got it.

(J: Délután fél kettő a főbejáratnál, értettem.)

RS: Perfect. We'll have everything set up for you. See you there.

(RS: Tökéletes. Minden készen áll majd neked. Viszlát ott!)

J: Thank you so much! See you on Saturday!

(J: Nagyon köszönöm! Szombaton találkozunk!)

Kínosan elrohant ez a néhány nap, és már itt állunk a színpadon. Korom sötét, alattunk hatalmas tér tátong, szemben emberfej rengeteg, óriási távlat a semmibe vesző tömeggel. A színpadon csak az erősítők apró fényei pislákolnak, néhány pedál kijelzője sárgán, piros ledpettyesen dereng, a zenészek sietősen botorkálnak hangszereikkel, időnként egy-egy gerjedés, zúgás, fémes zaj sistereg. Mintha álmodnám, egy sötét gitár csüng a nyakamban, próbálom a hangerő potméterét tekergetni, keresem a legjobb pickup beállítást, semmit nem hallok a kontrollból, azt sem tudom, melyik hangszórón szól az én gitárom. A sötétben odalép egy fejlámpás technikus, valamit ukránul motyog, egymásra bólogatunk mintha minden oké lenne, de egyáltalán nincs rendben semmi, már éppen segítséget akarok kérni tőle, amikor hirtelen eltűnik. Ebben a pillanatban elindul a csapat előre, én is fölzárkózom. Idegesen babrálok a hangszeren, nagyon izgulok. Lassan előre megyünk a színpad pereméig, 2-3 méterre állunk fel egymástól, baloldalon mellettem Janick Gers (gitár), én Dave Murray helyén szédelgek, mellettem jobbra, a társaság közepén Steve Harris (basszusgitár), a túloldalon Bruce Dickinson, aztán a legvégén Adrian Smith (gitár). Nicko McBrain nem jön előre, ő a doboknál ül hátul, időnként a lábgépet dübörögteti, a közönség felmorajlik, majd elcsendesednek, várnak. Most már egy-egy arc is kivehető. Túl hosszú a csend, én már megszakítanám, de mivel egyetlen számot sem ismerek, hirtelen az „új a csizmám” jut eszembe. Próbálom elpengetni, nem szól semmi, csak a kontrollból hallok valami torzított recsegést, nagyon távoli visszhangos kuszaságot. A keverősök levették a hangot, mint 2000-ben a nemzeti underground szintetizátoromról, azon az ominózus Tisza-partin.  Most már szép lassan hátrál a csapat befelé, a színpad közepére, növekvő zaj kíséri a lépteinket, a dob és valami zárlatszerű zúgás. Egy pillanatra tisztán hallom a saját hangszerem kellemetlen recsegését, amint negyedszer ismétli, hogy „a szögre van felakasztva”. Steve Harris dühösen pillant rám, hogy mit művelek?! Olyan keserves pátosszal szólalok meg, mint az egykori Kelet-Német Musima deluxe. Janick Gers pisszeg a szája elé tett ujjal, egyedül a dobos tudja követni a dallam ívét, kikopogja: „sarkantyúját belepte a rozsda”. Mintha már nem is az Iron Maiden zenészei lennénk, annyira félresikló monotónia hatja át a teret, egyre élvezhetetlenebb ez a csendes zúgás, a b-oldal szól, a közönség is konkrét arcot ölt, a csalódás, a keserűség közép-európai, balkáni karakterei jelennek meg, akik már kifizették ezt az estét, de nem merik bevallani, hogy valami egészen másra vágytak, nem mondhatják majd, hogy nem érte meg. Ekkor látom a feleségem a hetedik sorban, mutatom neki, hogy csináljon néhány fotót a mobillal. Ő visszamutogat, kint felejtette az autóban. Mérhetetlen szomorúsággal legyintek, hogy mindegy, túl dühös vagyok, kezdem a következő számot, persze megint durván mellé nyúlok, nem ezt beszéltük meg a próbán, a papíron egész más van, én pedig a gitárt tépem, azaz megrakom a szekeremet ganéjjal. Szürkén összetöpörödik a stadion, egy külvárosi művelődési házzá zsugorodik, ahol idő előtt fölkapcsolják a villanyokat, a fal mellé tolt székeken még néhány részeg üldögél, már azon töprengenek, hogy elérik-e még a félhármas győri postát? Ekkor pillantom meg a vadász cimborámat, nem néz rám, hiába integetek. Szerintem nem tudja elhinni, hogy én vagyok az a színpadon, a lagzi előtt szereljük szét a cuccot az Iron Maidennel. Itt most megállnék a történetben, mert közben csörgött az ébresztő, kezdődik a félhatos reggeli rutin: kazán, pizsama, teló, klotyó, zuhany, kifli, gatya, kabát, óra, menetrend, mesélném a feleségemnek, hogy meghívtak az Iron Maidenbe gitározni, de közben elfelejtem a történet felét, röhögünk, nem fogod elérni a buszt, majd sietek, a kutyát kiengedem, vigyázzatok magatokra, te is, te Édes! Ne felejtsétek majd lekapcsolni a gázt, rohannom kell!