JOHN KIRIAKOU: Végleg elhagyja a demokratákat

Eredeti cikk:

JOHN KIRIAKOU: Leaving the Democrats for Good, June 5, 2025, Consortium News

Schiller Mária küldeménye

A szerző szakítása a demokratákkal akkor kezdődött, amikor Obama kormánya bosszút akart állni rajta, amiért felfedte a C.I.A. kínzásait. Most már sokkal több oka van rá.

A Hálózat című filmben Howard Beale híradós híres módon kiabálta (és ebből élt), hogy „Pokolian dühös vagyok, és ezt nem tűröm tovább!”. Ma én is így érzek.

Utálom a 2025-ös csúnya, dühös és megosztó politikát. És gyűlölöm a két nagy pártot, amelyet úgy kényszerítettek ránk, mint az egyetlen választási lehetőséget. Ugyanannak az éremnek a két oldala, még akkor is, ha úgy tesznek, mintha politikai ellentétek lennének. Úgy tűnik, állandóan a „radikális baloldalról” és a „fasiszta jobboldalról” hallunk. Semmi sem állhatna távolabb az igazságtól.

Háttérként: én egy szilárd, középutas, munkáspárti demokrata családban nőttem fel. Apai nagyapám halála napjáig a tévé tetején tartotta Franklin Roosevelt bekeretezett fényképét. Mindkét szülőm George McGovernt választotta elnöknek 1972-ben, és még arra is emlékszem, hogy azon vitatkoztak, hogy Frank Church szenátor (D-ID) vagy Birch Bayh szenátor (D-IN) lenne-e a jobb elnök 1976-ban. Amikor a George Washington Egyetemen tanultam, én voltam a főiskolai demokraták alelnöke.

A demokraták iránt érzett vonzalmam akkor kezdett csökkenni, amikor Bill Clinton 1992-ben jobbra tolta a pártot, és felkarolta a Wall Streetet.

Akkoriban mégis csak elfogadtam ezt, mint a világ tükörképét, amelyben éltünk.

De a teljes szakításom a Demokrata Párttal 2012-ben következett be, amikor Obama igazságügyi minisztériuma letartóztatott, és öt bűncselekménnyel, köztük háromszoros kémkedéssel vádolt meg, amiért felfedtem a C.I.A. illegális és erkölcstelen kínzási programját.

Ez egy külön történet, amiről már máshol is beszámoltam. Minden bizonnyal ez volt az egyik ok, amiért elhagytam a Demokrata Pártot, de nem ez volt az egyetlen ok. És még csak nem is ez volt a legfontosabb ok. Sok más ok is volt.

Megbundázott jelölési folyamat

A demokrata szavazók nem igazán választják ki a demokrata elnökjelöltet. A demokraták a konvencióikon a „szuperdelegáltak” rendszerét alkalmazzák. A párt minden jelentős demokrata választott tisztségviselője automatikusan küldöttként vesz részt az elnökjelölő konvención. A párt így úgy alakítja ki a konvenciót, hogy mindig a párt által preferált személy legyen a jelölt.

Ez viszonylag nemrég, 1976-ban kezdődött. Ennek oka az volt, hogy 1972-ben George McGovern szenátor (D-SD), egy kívülálló, vietnami háborúellenes liberális megnyerte a demokrata elnökjelöltséget másokkal szemben, akiket a pártapparátus preferált.

A párt főnökei azokban a közmondásos füsttel teli hátsó szobákban sokkal jobban szerették volna Ed Muskie szenátort (D-ME), Henry „Scoop” Jackson szenátort (D-WA) vagy Hubert Humphrey volt alelnököt (D-MN), mint a szilárdan progresszív McGovernt. McGovern a háborúellenes demokraták megszólításával nyerte el a jelöltséget, de az 50 államból 49-et elvesztett Richard Nixonnal szemben.

A demokraták, akik biztosítani akarták, hogy soha többé ne egy kívülálló nyerje el a jelöltséget, létrehozták a szuperdelegátus pozícióját. A demokrácia legyen átkozott.

A caucus rendszer, szemben a demokratikusabb előválasztási rendszerrel, szintén biztosította, hogy a pártfőnökök kedvencei nyerjék meg a jelölést.

2016-ban például Hillary Clinton 523 szuperdelegátussal indult a versenyben, míg Bernie Sandersnek csak 39 volt. A 2016-os wyomingi kaukuszon Sanders 59-40-re legyőzte Clintont a népszavazáson, de Clinton 11 küldöttet nyert, míg Sanders négyet. Ez csak egy példa. Ugyanez történt országszerte.

A demokrata elnökjelölési folyamat igazságtalansága csak az egyik ok, amiért nem bízom a demokratákban, és nem akarok velük kapcsolatba kerülni. A fontosabb okok a politikára összpontosítanak.

Donald Trump mind a hét úgynevezett csatatérállamot – Pennsylvania, Michigan, Észak-Karolina, Georgia, Nevada és Arizona – okkal nyerte meg. Vagy több okból is.

Emberi jogok és háború

Először is, a demokraták nagyrészt eltávolodtak az emberi jogoktól, mint a programjuk egyik alapelvétől.

Legalábbis úgy tűnik, hogy egy cseppet sem törődnek már a palesztin emberi jogokkal, és szívesen csatolják magukat Benjamin Netanjahuhoz, a hírhedt jobboldali muszlimgyűlölőhöz, aki Izraelben uralkodik.

Nem véletlen, hogy tavaly, a választások napján oly sok muszlim-amerikai és arab-amerikai maradt otthon ahelyett, hogy egy arabellenes demokrata és egy arabellenes republikánus között kellett volna választaniuk.

Az sem volt meglepő, hogy Donald Trump megnyerte Pennsylvaniát és Michigant, amikor

a Demokrata Párt a szabadkereskedelmet támogatja az amerikai szakszervezeti munkások hátán, ahelyett, hogy megpróbálná megvédeni ezeket a munkásokat a tisztességtelen külkereskedelmi gyakorlatoktól.

Tulajdonképpen azon kaptam magam, hogy Donald Trump egy héttel ezelőtt a pennsylvaniai West Mifflinben tartott beszédét éljeneztem, amikor bejelentette a U.S. Steel és a japán Nippon Steel közötti megállapodást, amely magában foglalta azt az ígéretet, hogy legalább 10 évig egyetlen acélművet sem zárnak be, és magasabb béreket és jobb juttatásokat ígértek az amerikai acélmunkásoknak. Miért nem tették ezt a demokraták?

A nők joga, hogy eldönthessék, megszakítják-e a terhességüket, szintén egy olyan kérdés, amely mindig is fontos volt számomra. A demokratáknak szó szerint évtizedek álltak rendelkezésükre, hogy törvénybe iktassák az abortuszhoz való jogot. De nem tették meg. Miért nem tették? Mert tudták, hogy a témát arra használhatják, hogy a szavazókat dollármilliók adományozására ijesztgessék. „Szavazzatok a demokratákra! A republikánusok elveszik a választás jogát.”

És pontosan ez történt. Szó szerint mindenki tudta Amerikában, hogy a republikánusok arra fognak törekedni, hogy a Legfelsőbb Bíróságot megtömjék, és a Roe kontra Wade ítéletet hatályon kívül helyezzék. Ezt tették. A demokraták pedig csak álltak és nézték, ahogy ez megtörténik. És hogy ne felejtsük el, a demokratáknak 2009-2010 között 60-40-es filibuster-biztos többségük volt a szenátusban. Megvédhették volna a reproduktív szabadságot, de úgy döntöttek, hogy nem teszik. (Hála Istennek! – a Szerk. megjegyzése)

A háború és a béke kérdései, és az, ahogyan a Demokrata Párt kezeli őket, szintén nagy jelentőséggel bírnak. Mikor váltak a demokraták a háború pártjává?

Nem a demokraták voltak az utcán az 1960-as években és az 1970-es évek elején, akik azt követelték, hogy az USA vonuljon ki Vietnamból? Most ugyanez a Demokrata Párt követel biankó csekket Izrael és Ukrajna számára. Ugyanez a Demokrata Párt szavazza meg az 1 billió dollárt meghaladó védelmi költségvetést – több pénzt, mint amennyit maga a Pentagon kér!

2022. március 26.: Joe Biden amerikai elnök az ukrajnai háborúról mond beszédet a varsói királyi várban, ahol azt mondta, hogy Putyin „nem maradhat hatalmon”. (Fehér Ház, Adam Schultz)

A mi politikai rendszerünk olyan, hogy csak el kellene fogadnunk a duopóliumot. El kellene fogadnunk, hogy csak két életképes politikai párt van. Csak válasszuk a kisebbik rosszat, mondják nekünk. De a két rossz közül a kisebbik rossz még mindig gonosz, és én nem fogom megtenni.

A Republikánus és a Demokrata Párt egymás másolata, kisebb különbségekkel a széleken. Olyan pártot akarok, amely tiszteletben tartja az emberi jogokat, a polgári jogokat és a polgári szabadságjogokat, nemcsak itthon, hanem külföldön is. Ezért léptem ki a Demokrata Pártból. Nem megyek vissza.

John Kiriakou a CIA volt terrorelhárító tisztje és a szenátus külügyi bizottságának volt vezető nyomozója. John lett a hatodik informátor, akit az Obama-kormányzat a kémkedési törvény – a kémek megbüntetésére szolgáló törvény – alapján vád alá helyezett. 23 hónapot ült börtönben, mert megpróbált szembeszállni a Bush-kormányzat kínzási programjával.

---

DeepL.com – VDGy