Kapuváry Máté: Liliforpresident – a rendszer áldozata
Természetesen ebben a cikkben én is Pankotai Lili – a világ kulturális örökségéhez hozzájáruló – produkciójával fogok foglalkozni. Az alcím megtévesztő is lehet, nem úgy értem, hogy Lili a Nemzeti Együttműködés Rendszerének áldozata, hanem egy sokkal jelentősebb világrendszernek. A főcím pedig onnan ered, hogy elgondolkodtam: ha DopeMan lehetett alternatív köztársasági elnök, akkor miért ne lehetne éppen Lili is az?
Szinte lelki szemeim előtt látom, ahogy a címért versengő Pankotai Lili és Nagy Blanka között kitör egy ganxsta rap-háború, melyet évtizedek múlva is emlegetni fognak. Na jó, ennek mégis kicsi a valószínűsége. Bár, Nagy Blanka lehetne egy amolyan Queen Latifah karakter, de azért meg kell állapítani: a slam poetry nem tartozik a kedvenc művészeti ágaim közé, sőt egyáltalán nem fogyasztom, de annyi azért leszögezhető, hogy ezt a produkciót – nevezzük, mondjuk, erőltetett nagyotmondásokkal tarkított trágár beszédnek – nem igazán lehet besorolni abba a műfajba sem.
Pankotai Lili valóban egy olyan világrendszer áldozata, mely a gyerekeink lelkére vadászik, továbbá azoknak az NGO-knak is, melyek most éppen felhasználják őt. A beszéde után ugyan kapott hideget-meleget, de nem gondolnám, hogy azért, mert áldozat, különösképpen sajnálatra szorulna. Elég idős ahhoz, hogy vállalja a felelősséget, ha a nyilvánosság előtt akart szerepelni ezzel; és van egy olyan gyanúm, hogy egy kis egyéni számítás is lehet a dolog mögött. Emlékezzünk, hogy Nagy Blanka rétor is megpróbálta csillogtatni a tehetségét egy kis pártmunkában, ami nem igazán jött neki össze.
Visszatérve: nem sokkal a szóbanforgó „dühös beszéd” előtt hallgattam a Férfiak Klubja vlogon Bedő Imrét, aki arról beszélt, miként befolyásolják a közösségi oldalak és a média a gyerekek személyiségét, és összevetve a neveléssel, milyen aszimmetriákat vehetünk észre. Tehát a szülők beleraknak egy csomó anyagi forrást és munkát abba, hogy fölneveljék a gyereküket azért, hogy utána az egyetem és a média közös erővel átformálja őket pillanatok alatt. Ez már gyerekkorban elkezdődik persze, elég, ha a mai animációs filmeket nézzük. Már gimnazista koromban feltűnt, amikor megnéztem a Jégkorszakot, hogy tulajdonképpen az egész aranyos történet a másság elfogadására volt felhúzva. Azóta persze csak durvult a helyzet – mondhatnám –, de belegondolva: már akkor is igen durva volt. A vlog-bejegyzés elsősorban arra volt kihegyezve, hogy manapság a mesék szereplői rendre olyan karakterek, melyek nem felelnek meg saját archetípusuknak. Pl. gyáva oroszlán, bátor nyúl, tisztességes kígyó, mely mind azt mutatja, hogy a jó is lehet rossz, a rossz is lehet jó, minden relatív, és attól függ, hogy honnan nézzük. Közben pedig ma nem az önfeláldozó katona, a szabadságharcos, a nehéz körülmények között gyereket vállaló édesanya a bátor, hanem azok a férfiak, akik egy filmes díjátadóra szoknyában mennek el – a véleménydiktatúra szerint. Azonban a média rejtett üzenetei ennél sokkal sötétebbek is tudnak lenni, melynek kifejtése messze túlmutat ennek a cikknek a keretein, de néhány példát azért megemlítek az én gyerekkoromból, mielőtt visszatérnék az eredeti témához.
Ha még emlékszünk Hannah Montanara, a kicsit túltenyésztett amerikai jókislányra (ő még fehér volt, búú), aki az akkori kortárs gyerekekkel együtt cseperedett fel, és szolgált viselkedési mintaként, majd egy hatalmas váltás után – Miley Cyrusként – tangában vonaglott a színpadon, hirtelen egy másfajta viselkedési mintát nyújtva.
Némi felépített szándékosság lehet, hogy észrevehető a dologban – vagy ez csak egy összeesküvéselmélet? Ilyen átváltozás persze nem egy volt. Biztos emlékszünk még az örökszűz Britney Spearsre, aki később egy okkult rituáléra emlékeztető koncerten vett részt, ahol ő fehér, Madonna pedig fekete ruhát viselt. Miután megcsókolta Britneyt, ő is fekete ruhában tért vissza a színpadra, és ezután igencsak másképpen kezdett viselkedni. Pl. olyanokat produkált, hogy egy interjúban saját magával (vagy egy alter-persona-jával) kezdett beszélgetni. Szintén botrányos életvitelre váltott, azonban volt több, összeomlással körített menekülési kísérlete a helyzetéből, melynek taglalása nem e cikk témája. Vagy ott volt Rihanna, akivel már a karrierje elején történt egy jelentős váltás, és kért menedéket Lucifer fekete esernyője alatt a kénköves eső elől (Umbrella klip). Nem meglepő, hogy tagja lett a Hollywoodra jelentős befolyással bíró okkult misztériumiskolának, az Ordo Templi Orientis-nek (erről interjúban is nyilatkozott). „Good girl gone bad.”
Az ilyenekhez hasonló, vagy durvább üzeneteket gyakorlatilag ontotta magából a VIVA-tv. Vegyük például Kesha Die young (Halj meg fiatalon) című számát. Ő mondjuk sosem csinált egy inverz My Fair Lady átalakulást, ellenben soha nem is finomkodott. A klipben Kesha tele volt aggatva Új Világrend jelképekkel, a háttérben folyamatosan piramisok és fordított piramisok (az okkultból ismert férfi-női dualitás) pentagram, fordított keresztek villogtak. A téma pedig leginkább egy rituális orgia és a korai halál voltak. Mondjuk, Kesha azóta is él a brit hírszerzés szerint (Putyinnal ellentétben), viszont az durva, hogy szülők tömkelege engedte megnézni csemetéjének ezt a „lágy csendélet”-et. Azt a tévét egyébként magának az ízlésrendőrségnek be kellett volna hintenie sóval, minden sötét mondanivalótól eltekintve is. Elég, ha annyit írok, a magyar változatban SP-t meg valami névtelenebb tiniket futtattak, akik nem tudtak énekelni, de irritálóan menőnek akarták beállítani őket.
Igazából rengeteg példát lehetne felhozni, azonban csak szemléltetni szerettem volna, hogy mennyire negatív üzeneteket közvetít a média és a szórakoztató ipar. Ehhez képest talán még tűrhető állapotban is van az emberiség erkölcsi szintje. Azok, akik a háttérben mozgatják a szálakat, mostanra valószínűleg nagyobb mélységekbe akarták taszítani.
Visszatérve Lili szövegkohézió hiányaitól szenvedő beszédére, a média sugalmazott üzenetei végig tetten érhetőek benne. Az elvileg pedagógusbérről szóló tüntetésen az egyik legfontosabb üzenete, hogy „leszarjuk, ki az apa, és ki az anya”, ami nyilvánvaló méltatása a gender-semleges szülői mintának (mely egyébként egy törpe kisebbség problémája lenne). A felszólalás nem mellőzte azt a kötelező elemet sem, mely szerint, ha liberális NGO-k politikai céllal fiatalokat futtatnak, akkor elengedhetetlen egy kis boomerezés, mint a generációk összeugrasztásának fontos eleme. Fontos, mert ez is a társadalmi atomizációt erősíti, hiszen a társadalmi kapcsolataitól megfosztott egyén ideálisabb fogyasztó, és sokkal kiszolgáltatottabb is. Később pedig – és már erre is vannak jelek – kitűnő alanya lehet egy természetellenes és erőszakos kollektivizálásnak. Nem véletlenül áll támadás alatt minden tradicionális megtartó közösség. Ennek része a fenti, hagyományos családmodell elleni fellépés, vagy a két nem egymás ellen uszítása.
Ahogy látható, a „lázadó tini” szövegében végig tetten érhető az uralkodó narratíva visszamondása. Nem is érdemes csodálkozni, hogy egy katolikus iskolába ilyen diákok járnak, hiszen az életidőnk egy jelentős részét valamilyen médiatermék előtt töltjük, de ha mégsem, akkor is biztos hatással van ránk az általuk irányított közhangulat.
A stílusról nem érdemes sokat beszélni. Már az én kamaszkoromban is szekunder szégyenérzetet keltett, ha valaki a „vágod?” szó erőltetett ismétlésével próbálta menőn kifejezni magát. A trágárságnak valamilyen mértékben tőlem lehet is helye, akár még a művészetben is, de nyilvánvalóan céllal. Szóval, amikor Petőfi ominózus versét lobogtatják, és hasonlítgatják Lili beszédéhez, számomra inkább viccesen hat. Az meg egészen komikus, ha egy olyan valaki akarja megmondani, kinek hogyan kéne viszonyulni a rezsiárakhoz, aki életében nem fizetett olyat, viszont kiáll a színpadra a szüleitől kapott drága sportruházatban.
Zárásként érdemes még egy kis latolgatást végezni a beszéd lehetséges politikai előnyeiről-hátrányairól. Ahogy én látom, van egy szűkebb társadalmi réteg, amelynek tagjai eleve dühösek a kormányra, és az ilyen szövegektől vagy még dühösebbek lesznek, vagy éppen szelepként – gőzlevezetésként – hat rájuk, azonban amikor egy nagyobb tiltakozási hullám indul, akkor sokakat inkább elidegeníteni szokott az ilyen megnyilvánulás. Az, hogy a szervezők egy ilyet engedtek a színpadon történni, az arra volt jó, hogy e körül tematizálódott a közbeszéd. Nem hiszem, hogy sok politikai haszna lenne számukra, de hát ez legyen a szervezők gondja.
Amire még rámutatnak a mostani történések, az az, hogy az atomizáció ellen harcoló erőknek is össze kéne fogni a nagyobb társadalmi kohézió érdekében. Azoknak a pedagógusoknak, akik a nemzeti megmaradás érdekében cselekszenek, szintén szerveződniük kellene, s ennek fontos intézménye lehetne egy nemzeti pedagógus szakszervezet, mely független a kormánytól, a pedagógusok érdekeiért kész kiállni, azonban mentes a romboló ideológiáktól. Mindannyiunk közös érdeke lenne, hogy a magyar érdeket védő civil társadalom erősebb legyen, hiszen a nehezebb időkben az egyéneknek is a jól szervezett társadalom, az erős nemzet nyújthat védelmet. Ehhez persze nem ártana azonosítani azt az ellenséget, mely azonosítható szimbólumaival, bomlasztó erejével és hatalmi vágyával, hazug életértelmezéseivel ott kopogtat a következő nemzedék és a mi laptopjaink képernyőjén, vagy nemsokára az okosszemüvegünk kivetítőjén.
