Karácsonyi könyvajánlásaim (3/10) ‒ Tizenöt év Marsall Lászlóval

Az elkövetkező napokban összesen 10 könyvet szándékozom a Szilaj Csikó tisztelt Olvasóinak figyelmébe ajánlani. Csupa olyan könyv, amelyek mindegyikéről úgy gondolom, hogy kinek-kinek kitűnő ajándék lehet karácsony alkalmából a maga vagy szerettei számára... (Varga Domokos György)

3/10

Marsall Ágnes

Tizenöt év Marsall Lászlóval

Most aztán olyan könyv bemutatása következik, amelynek csak nagyon érintőlegesen van köze a politikához. De hát a Szilaj Csikó rendszeres reggeli irodalmi kínálatának sincs túl sok köze hozzá, és éppen ez indokolja a létjogosultságát. Egyfajta menekvés ez egy másik világba, ahol a léleknek sokkal kitüntetettebb szerepe van. A politika világából hiányzik a meghittség, a befelé fordulásra, az odaadásra, a személyes feloldódásra, emelkedettségre kínálkozó alkalom. Ez a könyv pedig egy gyönyörűséges rózsafüzér-imádság.

Két ember története, a szerelemre lobbanástól egyikük elmúlásáig. De mert akinek meg kellett halnia, egy Kossuth-díjas költő, aki pedig a történetet megfesti, egykori szerelme, a tőle kénytelenségből elvált asszonya, ezért itt valójában semmi nem tud elmúlni.

Időrendben következnek az események, de nem „ráncba szedve”, mert „Marsall László lényege a költészete, és nem az élete története” (Ágnes). Ágnes azt teszi egykori férjével és szerelmével, amit Marsall László tett Ágnes „csodálatos édesapjával”, aki fájdalmasan fiatalon és fájdalmasan gyorsan halt meg – mindössze ötvenhat évesen. „… s hazafelé útban, maroknyi Napot visz egy alagútban” – írta róla szóló versében. Ebben a pillanatban nemcsak a gyász súlya tölti el lelkünket, hanem egy különös emelkedettség: az élet tragikus gyönyörűsége.

Már maga az egy gyönyörűség, hogy Ágnes sok évtizeddel a válásuk s egy évtizeddel a költő halála után állt neki közös 15 évük örökkévalóságba öntésének. Ágnes egy fegyelmezett, kissé hűvös, de évődő alkat, aki iránt erős vonzalmat bírnak érezni a kivételes tehetségű és kivételes tudású, de ugyanennyire labilis lelkületű férfiak. Csakhogy ez a vonzódás kölcsönös. Nemrég avatták fel Marsall László emléktábláját ‒ R. Törley Mária szobrászművész alkotását ‒ egykori lakóhelyén, Budapesten, a XII. kerületben, a Schwartzer Ferenc utca 4. számú ház falán.

Akkor ajándékozott meg Ágnes a kivételes szépségű könyv tiszteletpéldányával. Belelapozván, előbb elámultam, aztán megjegyeztem: „Ha akkor találkoztunk volna, biztos beléd szeretek.” Kapásból így felelt: „Még jó, hogy nem találkoztunk.” Nagyon szeretjük és tiszteljük egymást, de a szerelem, az más.

Ahogy a rózsafüzér-imádság halad egyik élethelyzet- és versfelvillanásról a másikra, kiderül, hogy minden eleve adott és kínálkozó feszültség ellenére, Ágnes és László szerelme tartósnak bizonyult. És csak egy olyan tragédia bírta szétroncsolni, amilyet legfeljebb mások életébe tudunk beleképzelni, de a magunkéba sosem. Ha lenne esélye annak, tisztelt Olvasó, hogy Ágnes e szóban forgó könyvét valamikor kézbe vegye, nem részletezném a tragédiát. Mivel azonban a legutolsó lap legalján kiderült, hogy „Kereskedelmi forgalomba nem kerül”, ezért pár szót illendő szólnom róla.

Marsall László előző házasságból való, nagyobbik fia, Balázs, 17 évesen részt vett a Piarista Gimnázium hagyományos balatoni vitorlás túráján.

„Alig kétszáz méterre voltak Balatonmáriafürdő partjaitól, amikor irdatlan vihar csapott le a tóra. Egy hatalmas hullám felborította a vitorlást, s olyan erővel vágta az árbócot a mederfenékbe, hogy az horgonyként rögzítette a csónaktestet. (…) Balázst csak öt nap múlva találták meg. (…) László az őrület szélén állt. A temetés napján azt üvöltötte: »Nem fogod a föld alá kaparni! Nem temetheted el!« Én persze keményen vágtam vissza: »Hogy képzeled ezt? Térj végre magadhoz«” 

Balázs édesanyja írta Ágnesnek:

„Amikor odatettem – a 17-est eltakarandó – azt a kis organaágat a két, már fonnyadozó szegfűvel a fejfára, akkor Lacinak ez a verssora jutott eszembe: Jácintlobogó vagy a végső kudarcon. Azóta is gondolok erre…”

Jácintlobogó és maroknyi Nap az alagútban, rózsafüzér-imádságban elbeszélve – íme, az ember, aki képes fénybe öltöztetni még a legmélyebb gyászt is. Ha magát a könyvet nem tudja is, de legalább ennyit vegyen ajándékképpen magához, aki teheti, karácsonyra.