Karaganov: A nukleáris fegyverek használata megmentheti az emberiséget egy globális katasztrófától

Eredeti cikk:

Тяжкое, но необходимое решение. Применение ядерного оружия может уберечь человечество от глобальной катастрофы

(Nehéz, de szükséges döntés – A nukleáris fegyverek használata megmentheti az emberiséget egy globális katasztrófától), 2023 június 15.

Marsall Ágnes küldeménye és fordítása

Az alábbiakról lehet az az ad hoc véleményünk, hogy na, jól kitaláltak maguknak az oroszok egy elméletet agresszív szándékaik alátámasztására, de választhatjuk azt is, hogy megpróbálunk higgadtan, és nagyon komolyan elgondolkodni mindarról, amiről Karaganov professzor beszél. A cikk élénk vitát váltott ki az oroszországi szakértők között a nukleáris fegyverek szerepéről és felhasználásuk feltételeiről. (M. A.)

Szergej Karaganov, a történelemtudomány doktora, az Oroszországi Kül- és Védelmipolitikai Tanács tiszteletbeli elnöke, valamint a moszkvai Nemzetközi Gazdasági és Külügyi Főiskola (HSE) tudományos felügyelője.

Megosztok néhány gondolatot, amelyeket régóta táplálok, amelyek a Kül- és Védelempolitikai Tanács közelmúltbeli közgyűlése után alakultak ki bennem. A közgyűlés a Tanács 31 éves történetének egyik legfényesebb pontja volt.

NÖVEKVŐ FENYEGETÉS

Úgy tűnik számomra, hogy országunk és vezetése nehéz választás előtt áll. Egyre világosabb, hogy az összecsapás a Nyugattal nem ér véget azzal, ha részleges, vagy akár megsemmisítő győzelmet aratunk Ukrajnában.

Ha teljesen felszabadítjuk Donyeck, Luhanszk, Zaporozsje és Herszon régiókat, az minimális győzelem lesz. Egy kicsit több siker lesz a mai Ukrajna egész keleti és déli részének felszabadítása egy-két éven belül. De még mindig lesz egy darab belőle, egy még elkeseredettebb ultranacionalista lakossággal, fegyverekkel felpumpálva – egy vérző seb, amely elkerülhetetlen bonyodalmakkal, újra háborúval fenyeget. Talán a legrosszabb helyzet akkor állhat elő, ha szörnyű áldozatok árán felszabadítjuk egész Ukrajnát, és romokban maradunk egy olyan lakossággal, amely leginkább gyűlöl minket. "Átnevelése" több mint egy évtizedbe telne.

Ezen lehetőségek bármelyike, különösen az utolsó, elvonja Oroszország figyelmét spirituális, gazdasági, katona-politikai központjának Eurázsia keleti részére történő, oly nagyon szükséges áthelyezéséről. Megrekedünk a kilátástalan nyugati irányban. A mai Ukrajna területei, különösen a középső és a nyugati területek pedig vezetői, emberi és pénzügyi erőforrásokat vonnak el. Ezek a régiók a szovjet időkben is erősen támogatottak voltak.

Eközben folytatódik a Nyugat ellenségeskedése; egy lassan égő, gerilla-polgárháború támogatásával.

Vonzóbb lehetőség kelet és dél felszabadítása és újraegyesítése, valamint a kapituláció rákényszerítése Ukrajna maradványaira teljes demilitarizálással, egy köztes, baráti állam létrehozásával. De egy ilyen eredmény csak akkor lehetséges, ha stratégiai visszavonulásra kényszerítve az Egyesült Államok vezette tömböt, meg tudjuk törni a Nyugat azon akaratát, hogy buzdítsák és támogassák a kijevi juntát és azt ellenünk használják fel.

És itt érkeztem el a legfontosabb, de alig megvitatott kérdéshez.

Az ukrán válság mély, sőt fő oka, a világ sok más konfliktusához hasonlóan, a katonai fenyegetettség általános növekedése, a modern nyugati uralkodó elitek egyre gyorsuló kudarca, amelyet az elmúlt évtizedek globalizációs folyamata hozott létre – nagyrészt komprádorokkal – Európában.

(A portugál gyarmatosítók komprádoroknak nevezték az őket kiszolgáló helyi kereskedőket. – M. A.)

Ezt a kudarcot a világ erőegyensúlyának példátlanul gyors eltolódása kíséri a globális többség javára, amelynek gazdasági motorja Kína és részben India, a történelem pedig Oroszországot jelölte a katonai-stratégiai támogató szerepére. Ez a gyengülés nemcsak a birodalmi-kozmopolita elitet (Joe Bident és társait) dühíti fel, hanem a birodalmi-nemzeti eliteket (Trump) is megrémíti.

A Nyugat elveszíti azt a képességét, amellyel öt évszázadon át kiszippantotta a vagyont az egész világból, s hogy mindenekelőtt nyers erővel kényszeríti rá politikai és gazdasági rendjét és alapozza meg kulturális dominanciáját.

A Nyugat által szabadjára engedett védekező, de agresszív konfrontáció gyors befejezése tehát nem várható.

Az erkölcsi, politikai és gazdasági pozíciók összeomlása az 1960-as évek közepe óta zajlik, a Szovjetunió összeomlása megszakította, de a 2000-es években újult erővel folytatódott (a mérföldkövek az amerikaiak és szövetségeseik vereségei voltak Irakban, Afganisztánban, valamint 2008. – a nyugati gazdasági modell válságának kezdete).

Ennek a lefelé csúszásnak a megállítására a Nyugat átmenetileg konszolidált. Az Egyesült Államok most sokkoló ököllé változtatta Ukrajnát, hogy megkösse Oroszország kezét, a nem nyugati világ katonai-politikai magját, amely felszabadult a neokolonializmus bilincseiből. Ideális esetben az amerikaiak természetesen egyszerűen felrobbantanák hazánkat, drasztikusan meggyengítve ezzel a felemelkedő alternatív nagyhatalmat, Kínát. Mi vagy nem vettük észre az ütközés elkerülhetetlenségét, vagy erőt spórolva tétováztunk egy megelőző csapással. Ráadásul a modern, többnyire nyugati katonai-politikai gondolkodásmódot követve, meggondolatlanul megemeltük az atomfegyver-használati küszöböt, pontatlanul mértük fel az ukrajnai helyzetet, és nem teljes sikerrel indítottunk különleges hadműveletet.

Belül kudarcot vallva, a nyugati elitek aktívan táplálni kezdték azt a gazt, ami áttört a hetven év jólét, jóllakottság és béke talaján – mindezekkel az emberellenes ideológiákkal: a család, a haza, a történelem, a férfi és a nő közötti szeretet, a hit, a magasabb eszmék szolgálatának megtagadása, vagyis minden megtagadása, ami az ember lényegét alkotja. Gyomláld ki azokat, akik ellenállnak! A cél az emberek mankurtizálása /folyamatos elrettentése/ annak érdekében, hogy csökkentsék ellenállási képességüket az egyre igazságtalanabb, az emberre és az emberiségre egyre károsabb, modern "globalista" kapitalizmussal szemben.

A meggyengült Egyesült Államok közben tönkreteszi Európát és a tőle függő országokat, és megpróbálja Ukrajna után a konfrontáció kemencéjébe dobni őket. Az elitek ezen államok többségében elvesztették a tájékozottságukat, és pánikba esve saját pozícióik mind belső, mind pedig külső kudarcai miatt, engedelmesen mészárlásba vezetik országaikat.

Ugyanakkor egy nagyobb kudarc – a tehetetlenség érzése, az évszázados russzofóbia, az intellektuális szint leépülése és a stratégiai kultúra elvesztése – miatt, gyűlöletük szinte hevesebb, mint az Egyesült Államoké.

A legtöbb nyugati ország fejlődési vektora egyértelműen egy új fasizmus és (eddig) „liberális” totalitarizmus irányába mutat.

Továbbá, és ez a legfontosabb dolog – ott csak rosszabb lesz. A fegyverszünet lehetséges, de a megbékélés nem. A düh és a kétségbeesés hullámokban és manőverekben továbbra is nőni fog.

A Nyugat e mozgásvektora a harmadik világháború kitörése felé való sodródás egyértelmű jele.

Már elkezdődött, és egy véletlen, vagy a Nyugat uralkodó köreinek növekvő alkalmatlansága és felelőtlensége miatt, teljes tűzbe lobbanhat.

A mesterséges intelligencia bevezetése és a háború robotizálása növeli a nem szándékos eszkaláció veszélyét. A gépek kikerülhetnek a zavarodott elit irányítása alól.

A helyzetet súlyosbítja a „stratégiai parazitizmus”, – a relatív béke 75 éve alatt az emberek elfelejtették a háború borzalmait, már az atomfegyverektől sem félnek. Mindenütt, de főleg Nyugaton meggyengült az önfenntartás ösztöne.

Évek óta tanulmányozom a nukleáris stratégia történetét, és egy egyértelmű, bár nem egészen tudományosnak hangzó következtetésre jutottam.

Az atomfegyverek megjelenése a Mindenható beavatkozásának az eredménye,

aki – elborzadva látva, hogy az emberek, az európaiak és a hozzájuk csatlakozott japánok, egy generáció leforgása alatt két világháborút robbantottak ki, amelyek több tízmillió ember életét követelték –,

átadta az emberiségnek Armageddon fegyverét.

Megmutatta azoknak, akik elvesztették a pokoltól való félelmet, hogy a pokol létezik. Ezen a félelmen nyugodott az elmúlt háromnegyed évszázad viszonylagos békéje. Mára ez a félelem elmúlt. A nukleáris elrettentéssel kapcsolatos korábbi elképzelések szemszögéből elképzelhetetlen dolog történik –

egy országcsoport uralkodó körei kétségbeesett dührohamban teljes körű háborút robbantottak ki egy nukleáris nagyhatalom mélyén.

A nukleáris eszkalációtól való félelmet helyre kell állítani. Különben az emberiség pusztulásra van ítélve.

Ukrajna peremén most nem csak és nem is annyira az dől el, hogy mi lesz Oroszországgal és milyen lesz a jövőbeli világrend. De az is, hogy egyáltalán megmarad-e a számunkra ismerős világ, vagy csak radioaktív romok maradnak a bolygón, megmérgezve az emberiség maradványait.

A Nyugat agressziós akaratának megtörésével nemcsak magunkat mentjük meg, felszabadítva végre a világot az öt évszázada tartó nyugati igából, hanem az egész emberiséget is.

Azzal, hogy a Nyugatot a katarzis és az elit hegemóniájának feladása felé taszítjuk, visszavonulásra kényszerítjük, mielőtt egy világméretű katasztrófa bekövetkezne. S az emberiség új esélyt kaphat a fejlődésre.

JAVASOLT MEGOLDÁS

Természetesen kemény küzdelem áll előttünk. Meg kell oldani a belső problémákat is – végre megszabadulni a nyugat-centrikusságtól az elmében és a nyugatiaktól a menedzseri rétegben, a komprádoroktól és a rájuk jellemző gondolkodástól. (A Nyugat azonban itt akaratlanul is erővel segít bennünket). A háromszáz éves európai utazás sok hasznos dolgot adott nekünk, segítette nagyszerű kultúránk formálódását. Természetesen gondosan megőrizzük benne az európai örökséget. De ideje hazamenni magunkhoz. Kezdje el a felhalmozott poggyász felhasználásával, éljen az eszével! Külügyminisztériumi barátaink a közelmúltban igazi áttörést értek el azzal, hogy a külpolitikai koncepcióban Oroszországot államcivilizációnak nevezték. Hozzáteszem – civilizációk civilizációja, amely nyitott északra és délre, nyugatra és keletre. Most a fejlődés fő iránya a dél, az észak és mindenekelőtt a kelet.

A Nyugattal történő szembenézés Ukrajnában, bárhogyan végződik is, nem vonhatja el figyelmünket az Urál, Szibéria és a Csendes-óceán felé irányuló – szellemi, kulturális, gazdasági, politikai, katonai és stratégiai – belső mozgásról. Új urál-szibériai stratégiára van szükségünk, amely több erőteljes, spirituálisan felemelő projektet tartalmaz, beleértve természetesen egy harmadik főváros létrehozását Szibériában.

Ennek a mozgalomnak végre részévé kell válnia az „orosz álom” égetően szükséges megfogalmazásának – annak az Oroszországnak és világképnek, amelyre törekedni akarunk.

Sokszor írtam, és ezzel nem vagyok egyedül, hogy a nagy államok nagy ötlet nélkül megszűnnek azok lenni, vagy egyszerűen eltűnnek az ürességben. A történelem tele van árnyékukat vesztett hatalmak sírjaival. Ezt az ötletet felülről kell megalkotni, és nem arra hagyatkozni, ami alulról jön, ahogy a bolondok vagy a lusták teszik. Meg kell felelnie az emberek legmélyebb értékeinek és törekvéseinek, és mindenekelőtt mindannyiunkat előre kell vinnie. Ennek megfogalmazása az elit és az ország vezetésének a feladata. Elfogadhatatlanul hosszú a késedelem egy ilyen elképzelés előterjesztésében.

De ahhoz, hogy a jövő megvalósulhasson, le kell győzni a múlt – a Nyugat – erőinek ellenállását. Ha ez nem történik meg, egy teljes körű és valószínűleg az utolsó világháború kezdődik az emberiség számára.

És itt elérkezem a cikk legnehezebb részéhez. Harcolhatunk még egy-két-három évig, legjobb embereink ezreit és ezreit áldozva fel, és felőrölve tíz és százezreket, akik elég szerencsétlenek ahhoz, hogy a mai Ukrajnának nevezett terület tragikus történelmi csapdájába essenek.

De ez a hadművelet nem érhet véget döntő győzelemmel anélkül, hogy a Nyugat stratégiai visszavonulását vagy akár kapitulációját ki ne kényszerítse. Kényszerítenünk kell a Nyugatot, hogy hagyjon fel a történelem visszafordítására, a globális dominanciára tett kísérleteivel. Rá kell kényszerítenünk arra, hogy gondoskodjon önmagáról, megemésztve jelenlegi többszintű válságát. Nyersen fogalmazva, a Nyugatnak egyszerűen „el kell esnie”! Nem akadályozhatja meg Oroszországot és a világot abban, hogy előrehaladjon.

Ahhoz azonban, hogy ez megtörténjen, a nyugati eliteknek újra fel kell fedezniük saját elvesztett önfenntartási érzésüket annak megértésével, hogy az Oroszországot megkoptató kísérletek az ukránok ellene uszításával számára is kontraproduktívak. A nukleáris elrettentés hitelességét az atomfegyver-használat elfogadhatatlanul magas küszöbének csökkentésével és az elrettentés-eszkaláció létráján megfontolt, de gyors felfelé haladással kell helyreállítani. Az első lépések már megtörténtek az elnök és más vezetők erre vonatkozó nyilatkozataival, a nukleáris fegyverek és hordozóik betelepítésének megkezdésével Fehéroroszországban, valamint a stratégiai elrettentő erők harci hatékonyságának növelésével. Ezen a létrán jó néhány lépcsőfok van. Körülbelül két tucattal számolok. A dolgok egészen odáig fajulhatnak, hogy figyelmeztetik a honfitársakat és minden jóakaratú embert, hogy el kell hagyniuk lakóhelyüket olyan objektumok közeléből, amelyek nukleáris csapások célpontjává válhatnak azon országokban, amelyek közvetlen támogatást nyújtanak a kijevi rezsimnek. Az ellenségnek tudnia kell, hogy készek vagyunk megelőző megtorló csapást mérni minden jelenlegi és múltbeli agressziójára, hogy megakadályozzuk a globális termonukleáris háborúba történő átcsúszást.

Gyakran mondtam és írtam, hogy megfelelő elrettentő stratégiával és egyenletes felhasználással minimálisra csökkenthető a területünkre irányuló „megtorló” nukleáris vagy egyéb csapás kockázata. Ám ha egy őrült ül a Fehér Házban, aki gyűlöli saját hazáját, akkor az Egyesült Államok úgy dönt, hogy az európaiak „védelmében” támad, és megtorlásra hív fel egy feltételezett Boston feláldozásával egy képzeletbeli Poznanért. Az amerikaiak és a nyugat-európaiak jól tudják ezt, de inkább nem gondolnak rá. Békeszerető megnyilatkozásainkkal mi is hozzájárultunk ehhez a meggondolatlansághoz. Az Egyesült Államok nukleáris stratégiájának történetét tanulmányozva tudom, hogy miután a Szovjetunió hiteles nukleáris megtorló képességre tett szert, Washington soha nem vette komolyan a nukleáris fegyverek szovjet területen történő alkalmazását, bár nyilvánosan blöffölte azt. Amikor az atomfegyverek bevetését fontolgatták, ez csak a nyugat-európai „előrenyomuló” szovjet erők ellen irányult. Tudom, hogy a néhai Helmut Kohl és Helmut Schmidt kancellár azonnal bunkereikbe menekültek, amint egy gyakorlaton felmerült az ilyen felhasználás kérdése.

Elég gyorsan fel kell menni az elrettentés-eszkalációs létrán! Tekintettel a Nyugat jelenlegi irányvonalára – és elitje többségének leépülésére – minden egymást követő döntése inkompetensebb és ideológiailag szemellenzősebb, mint az előző. Jelenleg nem számíthatunk rá, hogy ezeket az eliteket felelősségteljesebbek és ésszerűbbek váltsák fel. Ez csak egy katarzis után történhet meg, sok ambíció feladásával.

Nem ismételhetjük meg az „ukrán forgatókönyvet”! Negyed évszázadon át nem hallgattunk azokra, akik arra figyelmeztettek, hogy a NATO-bővítés háborúhoz vezet; próbáltunk halogatni, „megegyezni”. Ennek eredményeként komoly fegyveres konfliktusba kerültünk. Most egy nagyságrenddel magasabb a határozatlanság ára.

De mi van, ha nem hátrálnak meg? Ha teljesen elvesztették minden önfenntartási ösztönüket? Akkor számos országban célpontokat kell eltalálnunk, hogy észre térítsük az eszüket vesztetteket!

Ez erkölcsileg szörnyű döntés. – Isten fegyvereit használjuk, súlyos lelki veszteségekre kárhoztatva magunkat. De ha ez nem történik meg, nemcsak Oroszország pusztulhat el, hanem nagy valószínűséggel az egész emberi civilizáció is.

Ezt a döntést magunknak kell meghoznunk! Eleinte még a barátok és szimpatizánsok sem fogják támogatni. Ha kínai lennék, nem akarnám a konfliktus hirtelen és határozott befejezését, mert az kivonja az amerikai erőket, és lehetővé teszi a döntő csatához szükséges erők felépítését – közvetlenül, vagy Szun-ce legjobb előírásainak megfelelően arra kényszerítve az ellenséget, hogy harc nélkül visszavonuljon. Az atomfegyverek használatát is ellenezném, mert a konfrontáció nukleáris szintre emelkedése elmozdulást jelent egy olyan terület felé, ahol országom (Kína) még mindig gyenge.

A határozott fellépés sincs összhangban a kínai külpolitikai filozófiával, amely a gazdasági tényezőket hangsúlyozza (a katonai erő felhalmozásával), és kerüli a közvetlen konfrontációt. Egy szövetségest támogatnék azzal, hogy hátsó fedezéket biztosítok neki, de a háta mögé mennék, és nem lépnék be a küzdelembe. (Ebben az esetben talán nem értem eléggé ezt a filozófiát, és olyan indítékokat tulajdonítok kínai barátaimnak, amelyek nem az övék.) Ha Oroszország atomfegyvert használ, Peking elítélné. De a lelkem mélyén örülnék annak, hogy hatalmas csapást mértek az Egyesült Államok hírnevére és pozícióira.

Hogyan reagálnánk, ha – ne adj Isten! – Pakisztán megtámadná Indiát, vagy fordítva? Megrémülnénk. Felháborodnánk, hogy megtörték a nukleáris tabut. Akkor segítsünk az áldozatokon, és ennek megfelelően változtassuk meg nukleáris doktrínánkat!

India és a világ többi országa, köztük az atomfegyverrel rendelkező államok (Pakisztán, Izrael) számára elfogadhatatlan az atomfegyverek használata, mind erkölcsi, mind geostratégiai okokból. Ha „sikeresen” alkalmazzák őket, a nukleáris tabu – az a felfogás, hogy az ilyen fegyvereket soha nem szabad használni, és ezek használata közvetlen út a nukleáris Armageddonhoz – leértékelődik. Nem valószínű, hogy gyorsan elnyerjük a támogatást, még akkor sem, ha a globális délen sokan elégedettek lennének korábbi elnyomóik veresége miatt, akik kifosztották őket, népirtásokat hajtottak végre és idegen kultúrát kényszerítettek rájuk.

De végül a győzteseket nem ítélik meg. És köszönet a megmentőknek! Az európai politikai kultúra nem emlékszik a jóra. De a világ többi részén hálával emlékeznek arra, hogyan segítettünk a kínaiaknak megszabadulni a brutális japán megszállástól, a gyarmatoknak levetni a gyarmati igát. Ha először nem értenek meg bennünket, akkor még több ösztönzés lesz az önfejlesztésre.

Ennek ellenére nagy a valószínűsége, hogy szélsőséges intézkedések nélkül is sikerül nyerni, érvelni az ellenséggel és visszavonulásra kényszeríteni. Néhány év elteltével pedig felvehetjük a pozíciót Kína hátvédjeként, ahogy most ő áll mögöttünk, támogatva őt az Egyesült Államokkal vívott harcában. Akkor ez a harc nem fajulhat egy nagy háborúvá. Együtt győzni fogunk mindenki javára, beleértve a nyugati országok népét is.

És akkor Oroszország és az emberiség minden tövisen és traumán keresztül egy olyan jövő felé halad, amelyet fényesnek látok – többpólusú, multikulturális, sokszínű –, amely lehetővé teszi az országok és népek számára, hogy saját és közös sorsukat építsék.