Kedves barátom, Fernando! (Deli Mihály szabadverse)
- szilajcsiko
- júl. 6.
- 2 perc olvasás
Múltkori levelében félszavakkal pedzegette
a szubjektum és a kollektívum sokszínű összetartozását
esetenként labilis „széttartását”
néha görcsös és vívódó, feloldhatatlan feszültségét
Fundamentális adottság ez / betokozódott
Hacsak nem okoz krízist, vakon él vele az ember
Kár is beszélni róla
Hanem…
…e vészjóslóan csendes napokban
amikor visszafojtott lélegzettel
(máskülönben szinte cinikus és közönyös nemtörődömséggel)
szemléljük a körülöttünk zajló eseményeket
adott az alkalom, hogy elgondolkodjunk
felkent, s ugyanakkor önös helyzetünkön a világban
És íme, máris felvetése sűrűjében állunk!
Tobzódunk életterünk hangyabolyában, mint ’Meghívott Szent’
Saját halállal a hullámzóan csapongó kollektív pusztulásban
Most persze kacsinthat rám, hogy így volt ez mindig
mégis, térdeljünk le a lét önmagában hordozott tragédiája előtt
és emeljük tekintetünket az ég felé
(Bocsánat, ha túl patétikus vagyok)
Nem az esetlegesen közelgő atomkatasztrófa piszkál
Az (szavazatainkat kijátszva/beteljesítve) sors, – jön, ha jönni kell
Inkább említett levele szúrt belém
Bár lehet, hogy Uraságod egy látnok, költői mezben
Amikor évmilliárdokkal ezelőtt
a Teremtés elhelyezte a ’Magocskát a Terepen’
a Komplett Program már szinte bevégeztetett
A Teremtő nyilván előre tudott mindent
a ’szabad akarat’ meg nonstop ugrálhat-rendezkedhet ketrecében
A Történet(ünk) ugyan lehet egy Nobel-díjas regény
de számomra legalább olyan izgalmas a háttéranyag:
vagyis amikor az Egy (molekula/akarat) energiát kap
és bomlani, variálódni, fejlődni kezd
majd gazdag, és egyre gazdagabb sokaságába fulladva
„személyre” szabottan ’kicsiny időkkel’ vissza-visszahajlik
s akárminő szubjektumként „magába zsugorítja” a Teremtettség kollektivitását
Születünk, hullunk, újjászületünk, pusztulunk, és megint, és megint…
Pillanatok vagy évmilliárdok: egyre megy
Az isteni lelkességen túl, van ebben némi mesés mechanikusság is
azaz fantáziadús működés (ösztön, zsiger, magasrendű terv)
Számunkra a lényeg: az evolúciós haladvány szellemi attrakciója
mint például az egyiptomi piramisok, Johann Sebastian Bach János passiója
Mozart, Rembrandt, a holdra szállás, noch da zu az Ön költészete
(vagyis A-tól Z-ig nemes a lista) –
de ezzel párhuzamosan minden „civil” emberi megnyilvánulásban is
ott virít-mocorog-gubbaszt a törvényszerű belátás
hogy egyszerre vagyok én / és vagyunk mi
Azaz a kettő: egy
Vesztünk ebben, vagy nyerünk?
Nem könnyű, belátom
Noha Beethoven Örömódája
ízelítőként átemel e ’szubjektív/kollektív’ buktatón
és… és…
…egy csapásra mindenen túl találjuk magunkat
S ez az a pillanat, sőt pillanat utáni miliő, amivel nem illik foglalkozni
mert úgy tűnik, az életen túl van
Holott egy francokat!
Nyakig benne vagyunk
Költészetének magánya tán nem az Emberről/életünkről
s az embereknek szól?!
Bárki élete, bármi léte: nem a teremtettség oka
s annak önbeteljesülése?!
Végső soron (ez maradjon kettőnk közt)
nem oldódunk-e fel mindannyian egymásban
s azon túl az Isteni Mindenségben?!
Ó, Barátom, épp Önnek magyarázzam ezt?!
Íme, itt gomolyog spirituális megfoghatatlanságával a szoba sarkában:
gondjainkat rendezgetjük, miközben mégis merre jár már…?!
És merre járok én én?!
Lehet, egyszerűbb dolgokról kéne beszélgetnünk
nehogy túl arisztokratikusnak, vagy köldöknézőnek tartsanak
A nehezebbje, a sűrűbbje úgyis mindig leül a mélyére
Kevergesse/kavarja föl azt az Isten
Gazdag álmaink, csontjaink, papirkáink ha elpárolognak
Visszatérhet a Mindenség nyugalma
Netán ez simogatja, már most, felbolydult lelkünket?
Közelgő találkozásunk reményében üdvözli hű barátja –
Deli Mihály
