KÍSÉRTÉSEK (Deli Mihály elbeszélése)

Éjjel, két óra múlt

Épp megfordultam

amikor egy foszforeszkáló kék „folt” jelent meg a szobában

Rezgett, úszott, lassan megnyugodott

Nem volt emberformája, mégis éreztem, hogy „valaki”

Várakoztam, nem álmodom-e?

Aztán önkéntelenül megszólítottam:

– Ki vagy?

A hangját nem hallottam, mert belőlem beszélt

bennem beszélgettünk

– Ne félj – mondta

– Nem félek. Mit akarsz tőlem?

– Te foglalkozol velem örökké

– Mert érzem, hogy itt vagy körülöttem

   itt vagytok körülöttünk

– Persze

– Ki vagy te?

– Egy senki

– De honnan jöttél?

– Sehonnan, mindenhol vagyok

– Mindig a közelemben?

– Igen, de nem mindig vonzol ilyen erősen

– Most miért?

– Csak ha valami változás van, ha történik valami

– Most mi?

– Sokat gondolsz rám, beteg vagy, öreg…

– Angyal vagy? Vagy valami „földönkívüli”?

– Angyalokat is látok itt, de ők nem akarnak megjelenni neked

– Miért?

– Nem tudom. Sugároznak rád, de nem mindig érzed

   Ők nem mutathatják magukat csak nagyon ritkán

– És te miért?

– Én más vagyok

– Miért? Miben?

– Látom őket, de mások vagyunk

– Hogy vagy velük?

– Békében

– Ember voltál?

– Nem, egy másik világban élek

– Messze?

– Mondom, nincs konkrét helye

– És csak néztek minket? Engem?

– Figyelünk

– Mit?

– Hogy mit csináltok a földön és mi lesz veletek

– Nincs sok variáció, évmilliók óta ugyanaz megy:

   születünk, meghalunk, építünk, rombolunk, álmodozunk

   Néha tönkremegy minden, aztán mégis újjáéled

– Amikor meghalsz, a testednek vége

   A lelked és a tudatod kiröppen belőled

   veszik-viszik az angyalok, követik egy darabig

   Mi test nélküli lelkek és tudatok vagyunk

   Nincs szükségünk testre

   Nem az angyalok útján járunk

   Ott elveszted magad

   Velünk a lelked és a tudatod egy test nélküli „alak” lesz

   mint amilyen „én” vagyok

– Ez az ördög útja?!

– Azt mondják, azt mondod, mert vallásos vagy

   Az angyalokban hiszel, meg egy álomi Istenben

   Sokféle túlvilág van

   Képzeld el, hogy van egy patakocska, ami egyre szélesedik

   hatalmas, hömpölygő folyó lesz

   ezer és ezer ágra, erecskére szakad

   de végül mégis az óceánba fut

   Ez most a te nyelveden van

   Nagyon bonyolultan gondolkodik és fogalmaz az ember

   A Mindenség sokkal egyszerűbb

– Meg fogok halni

– Meg. Kétféle daganat is van benned, látom

– Ki dönt, hogy melyik úton tovább?

– Te

– Téged nem ismerlek, az angyalokban inkább bízom

– Valóban

– Akkor hogy választhatnálak, ez nem egy vidám kirándulás

– Szó sincs erőszakról

– Nem teszed vonzóvá magad

– Az angyalok a halálod pillanatában erősebbek

   Hozzájuk kötődsz, az a protokoll

   Hozzánk a lázadó kalandorok csatlakoznak

   Akik még „élni” akarnak, csak máshogy

– Milyen élet az, amit te kínálsz?

– Érdekes, bár reménytelennek tűnik

– Mi a vége?

– Mindig ugyanaz

   Veszt és nyer a lélek és a tudat

– De megéri a kitérő?

– Gondold meg

   A ’megbánás’ helyett lehetőség, hogy más tettekkel pótold

   amit esetleg elmulasztottál

   A cél ugyanaz

   Az angyalok útján is kell majd dolgoznod

   nehogy azt hidd!

   De nem „térítelek”, nem csábítalak

   Az ördög már levett volna a lábadról

– Mégis inkább hű maradok a hitemhez

– Tiszteletben tartom a döntésedet

Lassan ocsúdtam

A foszforeszkáló kék fény eloszlott

Erősen dobogott a szívem

Bízhatok ezek után az angyalokban?

Ha a sátán volt itt, miért nem léptek közbe?

Rám hagyták?

Vagy azért nem léptek közbe

mert valóban egy jóravaló

lázadó kalandor próbálkozott el- vagy megtéríteni?

Ennyire magam vagyok?

Ilyen erősnek hisznek?

Csak ajtónálló angyalok vesznek körül?

Kigöngyölik előttem a szőnyeget a halálon át

és sorfalat állnak?

Micsoda gyermeteg történet!

Jobb, ha csak álmodom

Hanem másnap, ugyanekkor

heves szívdobogásomra ébredtem

Felültem az ágyban, reszkettem

Hirtelen nem tudtam, a betegségem jelez

vagy újra valami szellem jelenik-e meg?

Nem gyújtottam villanyt, mégis élesen láttam mindent

Angyal volt!

Se szárnya, se arca

egy pasztell fehér folt állt a szoba közepén

Halkan beszélt, nem „belőlem”, de nem is e „foltból”

Valahogy én beszéltem helyette

– Ki volt itt tegnap? Egy sátáni figura? – kérdeztem

– Nem, nem, máshonnan jött, másféle teremtmény

– Egy fejlettebb ember?

– Nem ember, sosem volt az, más

– Rossz szándékú?

– Neked idegen

– Mit akart?

– Kalandozik a világban

– Mire jut?

– Félúton, mint te

– Meghalni tud?

– Már túl van rajta

– De akkor velem mit akar?

– A lelketek és a tudatotok hasonló

– Vagyis én segíthetnék neki valamiben?

– Talán eltévedt, próbálkozik…

– Azt mondta, te sosem jelenhetsz meg nekem

   csak rendkívüli esetben

– Igen

– Akkor most…?! Viszel magaddal?

   Vagy valami nagyobb veszély leselkedik rám?

– Elég, hogy itt vagyok

   Már ezzel is megzavartalak

   Ne engedj neki, ha újra megjelenne

– S ha erősebb nálam?!

– Tart tőlem, de rajtad múlik

   Én nem, te tudod megvédeni magad

– Igyekszem

– Többet nem mondhatok, megértheted

– Igen

– Mennem kell

– Szervusz

Csendben elillant

Nem bírtam elaludni, vártam a hajnalt

Reggel kimentem a rétre

Elnyúltam a füvön, belehemperegtem a gazba

Nem akartam semmit, csak elveszni

Voltam már eleget

A szabadság a nyugalom álarca

Ha harcolni kell, harcolok, amíg erőm van

amíg a zsigereim rángatnak

aztán meg feladom, vihetnek

Érzékeim húrjai, mint egy sokdimenziós hálózat

gabalyodásukban megfeszültek

és lassan, varázsütésre elrendeződtek

Emlékeim értelmetlenné fakultak

A racionalitás hamuvá vált lábaim előtt

Kinevetjük egymást ellenségeimmel

és elválnak útjaink (ezután meg sem ismernek)

Új barátaim várnak

Bekapnak (tán fontos vagyok nekik)

Én meg hagyom (így akarom)

Ez történt a minap

És a napok csak telnek, telnek

Már nem jelenik meg senki éjjel a szobában

Rám hagyják az ölelő reggeleket

hogy a mélybehúzó, mégis reményteli napokon

magamra hagyva, magammal szembesítve

csak úgy egyszerűen, ’valóságosan’ én, én jelenjek meg…

Franz Rogler: Nachtgespenst / Night ghost, 1945