Madárviselkedés (Gyimóthy Gábor megfigyelése)

Valamikor, réges-régen, több mint 40 éve Zürichben éltem egy bérház ötödik emeletén. A ház annyira a város szélén állt, hogy a Kelet felé néző ablakokból és az erkélyről már nem házakra láttam, hanem fákra. Néhány fenyőfa állt ott és kicsit messzebb jegenyék. A talajhoz közel nem volt ugyan bozót, de voltak bokrok és alacsony cserjék. Szerették a madarak. Kemény teleken az erkélyemen álló asztalka lapjára magokat szórtam ki a madaraknak. Az erkély nem nagyon volt alkalmas madáretetésre, de gondoltam, ha egy madár nagyon éhes, akkor nem fektet súlyt a madáretető hivatalos megjelenésére. Ugyanis nem a ház falából kiálló "tisztességes" erkély volt, hanem a lakás felé befele nyúló, zárt erkély. A korlátja sem rács volt, hanem átláthatatlan fal, tehát a lentről jövő madarak sem az asztalt nem látták, sem azt, amit rászórtam. Így aztán, az eledel iránt érdeklődő madarak először az erkély korlátjára szálltak, de nem mindegyik. A korlát teteje nem egészen arasznyi szélességű bádog lemez volt, amely egyenesen futott végig a ház falán és ott, ahol nem erkélykorlát volt, ablakpárkányként szerepelt. Ezért aztán néha előfordult, hogy szomszéd ablakokon át kisétált macskák besétáltak hozzám az erkélyen keresztül.

Nem sokat törődtem a madarakkal – abban az időben nem is nagyon értem rá –, de lehetetlen volt nem észrevenni a viselkedésük kűlönbözőségét. Milyen madarak jártak akkor oda? Már nem nagyon emlékszem. Volt köztük széncinke, kékcinke, erdeipinty, zöldike. Talán vörösbegy is, azonban arra nem emlékszem határozottan. Néha-néha odalátogatott egy-egy feketerigó is, de „savanyú pofát vágva”, el is repült (akkor még nem tudtam, hogy a feketerigó nem magevő) Egyszer-kétszer járt ott egy szegény kis tarka harkály, amelynek az egyik lába sérült volt. Nem is tudom, hogy tudott-e vele függőleges fatörzsekre kapaszkodni. És persze verebek is jöttek. De jött néha egy madár is, amelyet nem ismertem. Barátcinke lehetett. Ennek a madárkának a viselkedése okozta, hogy egyáltalán kíváncsi lettem ezekre a viselkedési  változatokra. Lentről jött – ahonnan, mint mondom, nem láthatta az asztalt – mint egy rakéta, egyenesen az asztalra „csapódott”, fölkapott egy magot és mint a villám repült vissza. Azaz,  nem törődött azzal, mi várja az asztalon, esetleg egy macska, bízott a saját gyorsaságában és meglepetésszerű „támadásaiban”. Hogy az asztalon eledel hever, azt talán már korábban megfigyelhette valamelyik jegenyéről, vagy talán az erkélykorláton toporgó és tanakodó madarak láttán sejtette. De érdekes, hogy ezeket a villám-lecsapásait nem közeli fenyőkről vagy jegenyékről intézte, pedig megtehette volna. Ez a fajta táplálékszerzés a ragadozó madaraknál a karvalyra jellemző.

A legpimaszabbak, vagy fimonabban kifejezve, a leggátlástalanabbak mindig a széncinkék voltak. Úgy viselkedtek, mintha az asztal az ő birodalmuk lenne, és hogy az teljesen természetes, hogy azon ők „uralkodnak”. Érdekes volt a pinyek tartózkodó viselkedése. Néha percekig ültek a korláton és habozva nézték a cinkék falánk „legelését”, míg végül rászánták magukat, hogy átröpüljenek az asztalra. De számomra a legérdekesebb az volt, hogy a különben szemtelen és nagyon szemtelennek tartott verebek pontosan olyan félénken viselkedtek, mint a pintyek. Talán, ha több időm lett volna, elkezdtem volna pontosan megfigyelni, tanulmányozni és főleg leírni ezeket a viselkedési, jellembeli mintákat. De sajnos nem tettem meg, mint ahogy ezer mást sem tettem meg, amit pedig meg kellett volna. De hát ehhez a világhoz egy élet nem elegendő...

Most, 40-50 évvel az akkori megfigyeléseim után, újra az orrom elé került (a szó szoros értelmében) a madarak különböző viselkedése, de ennek a megfigyelésnek a leírására elég egy  rövid vers: 

Madárjellemtan

Erkélyemre kisunokám

hozott száraz botokat,

amelyek közül az egyik

mai napig ott maradt.

tíz centivel a magasban

rögzítettem e botot,

sík felület fölött, melyre

kiszórtam néhány magot.

Kétféle énekesmadár

jár rá eme magokra,

a széncinke s a csicsörke,

félénken és habozva.

Túl közel van ablakomhoz

e rögtönzött etető

és, hogy oda merészkednek,

bizony alig hihető.

A széncinke magot csíp föl

s azonnal a botra száll.

Aztán csőrével a magon

megveszetten kalapál.

A csicsörke meg ácsorog

a szórt magok között, lent,

s a bot-ülőkére eddig

véletlenül se röppent!

Zollikerberg, 2025 VIII. 25.

Utólag jegyzem meg, hogy azt az egy botot azért rögzítettem oda, mert amikor ott még egy csomó bot hanyagul hevert, láttam, hogy a cinkék az egyiket szívesen használják ülőkének és egyúttal üllőnek is, amin aztán az egyébként már héjatlan napraforgómagot vadul kopácsolják. Amikor rendet csináltam az erkélyen, nem akartam e madárkákat megfosztani ettől a faág-gyanánt használt kényelemtől. Akkor még tél volt és nem tudtam, hogy egyszer csak majd csicsörkék is fognak járni ide. A csicsörkéket itt ismertem meg és eszembe jutott róluk egy régebbi versem:

Madárnevek

Madárkönyvet lapozgatván

néha bizony megmeredek.

Honnan jönnek a nyelvünkbe

furcsa, alig hallott nevek?

Különösen, ha a szerző

– mint éppen – a lapra rótta,

hogy e madár nem járt nálunk

kemény évtizedek óta.

Sőt, a legjobb, ha a könyvben

az a mondat lapul orvul,

hogy a madár nálunk bizony

elő soha nem is fordul...

Fölsorolok itt néhányat:

bakcsó, batla, cankógoda,

csukár, csüllő, guvat, kuhi...

Ha látsz ilyet, lenne csoda!

És talán a kedvenc „nevem”  

– ilyen is van, ez se mese –

nem gulipán, nem is póling,

nem csicsörke, hanem zsezse!

Csak így lehet: a madárnév

oly kalandos, olyan betyár,

ott is repül ahol még a

vele jelölt madár se jár...

Zollikerberg, 2001 III. 17.-18.

Néhány napja megkaptam egy kedves ismerősömtől az alábbi újságcikk címsorát, amely a versemben előforduló batlát mutatja be:

https://ng.24.hu/termeszet/2025/08/11/batla-hortobagy-ritka-madar-megfigyelese/

Sajnos nem csak az amúgyis ritka madarakból van egyre kevesebb, hanem a kis énekesmadarakból is. A fél évszázaddal ezelőtti Zürichben – igaz, hogy a város szélén – még  sok volt belőlük. Itt, most öt kilométerre Zürichtől, gyakorlatilag az erdő szélén élek, és itt  mégis alig van már énekesmadár. Hangjukat sem hallom, és az egykor rengeteg feketerigó közül is már csak ritkán bukkan föl egy-egy. Bebeszélem magamnak, hogy ez nem az általános madárpusztulás jele, hanem attól van, hogy itt sok a fészekrabló szarka és kormosvarjú…