Magyar Hősök napja – Rákosi Viktor: Korhadt fakeresztek

Postánkból

Május utolsó vasárnapja, ma már biztos ez jut eszünkbe elsőre: gyermeknap. Pedig egy másik ünnep is erre a vasárnapra esik, ez az ünnep, közkeletű nevén: Hősök napja, a Magyar Hősök napja.

„....S mikor fölugrottam és szétnéztem, szemem előtt, jobbra és balra, előttem és mögöttem a névtelen halottak keresztjeinek százai, ezrei sorakoztak egymás mellé... mintha tekintetem előtt megnyult volna a határ... a végtelenségbe láttam... az egész ország megnyílt előttem... s a meredek bércekről, a csöndes völgyekből erdők alól, patakok és zuhatagok mellől névtelen fakeresztek tárták felém száraz, fekete karjukat...

És ekkor megértettem, hogy mit mondanak ezek a fakeresztek.

Az ismeretlen hősök, a névtelen vértanuk, a kicsinyek, az elfeledettek emelik felém száraz csontkarjukat.

Azok, akik ezrével hullottak el a mezőn s jeltelen sírokban alusszák örök álmukat.

Azok, akik kimentek, a hír, a dicsőség legkisebb reménye nélkül... csak szenvedés, csak halál várt rájuk... de a nemzet becsületét megmentették.

Azok, akiknek csontjaikból emelkedtek a hadvezérek és államférfiak nagyságát hirdető emlékoszlopok s akiknek a dicsőségéről talán csak az esti szellő tud, mikor a sírjukon fakadt virágokkal suttogva játszadozik.

És akkor fölemelkedtem, levettem a kalapomat és két ujjamat a sápadt holdvilág felé emelve megfogadtam, hogy ami tehetséget Isten belém adott, azt a tehetségemet arra fogom használni, hogy az utolsó nemzeti éposz kicsiny alakjainak egy szerény monumentumot fogok állítani.

Így született meg ez a könyv.

Vannak benne való történetek, poros aktákból, egykoru levelek megsárgult betűiből, még élő kortársak szóbeli előadásaiból kihámozva. Vannak benne fantasztikus históriák, melyekkel az akkori emberek szilaj lelkét óhajtottam jellemezni... Némelyik történetben a magam merész álmait regélem el... Itt-ott vidámabb húrok pendülnek meg a mindennapi tábori életnek, a jókedvű, egyszerű katonafiúk, nemzetőrök gondolkodásmódjának ecsetelésére...

Szivemből jött. Fogadják a szivükbe.”

Budapest, 1899, február 17.