MAMAKA – Requiem egy öreg koldusasszonyért (Szőke Mária Magdolna embermeséje)
Eredeti cím:
Requiem, egy öreg koldusasszonyért – Tanítómese a GREAT RESET inváziója alatt
Esős, borús decemberi nap van, 2022. december 10., dúl a Great Reset sátáni háborúja és ki-ki meg kell harcolja most ezt a csatát… Márpedig ezt csak lélekkel, emberséggel és Istennel fogjuk megnyerni… Tartsunk hát ma egy esőnapot az oknyomozásban, rémhírekben: íme megosztom olvasóimmal ezt a kis tanítómesét, Mamaka igaz történetét.
Szerk. megj.: Mamaka egy öreg nagyváradi koldusasszony. Volt? Van? Nem tudom. Mert nem tudom, hogy él-e még egyáltalán. Most karácsonykor lenne 80 éves, ugyanis pont szentestén van a születése napja… Sok mindenre megtanított engem ez a történet, Mamaka története: a gyász elviselésére, az emberségre, a közösség erejére, a jóságra, és arra, hogy Isten fénye valóban ott van mindenhol ezen a világon, akárhogy is tomboljon Gonosz. Így karácsony közeledtével eszembe jutott Mamaka, s úgy gondoltam, a róla szóló írásaimból lementek ide is, megosztom itteni Olvasóimmal is. Csak úgy… emberségből, tanulságból…
Több éve nem tudok semmit Mamakáról, a kis öreg koldusnéniről, talán sok ismerősöm emlékszik rá, ő az, akit anno "örökbefogadtam"... Most, világjáró vándorlásaim alatt is gyakran eszembe jut... Mamaka eltűnt Váradról, s bár megmozgattunk barátaimmal, amit lehetett, az ügyben, nem találtuk meg. A csóró család, akinél lakott albérletben, miután a “kopasz sintér” becenevű Ilie Bolojan, a váradi főmufti kiebrudalta a szociális lakásokból a szegényembereket Váradon, elköltözött onnan, így aztán nem sikerült a néni nyomára bukkannom...
Pedig el szerettem volna mondani neki, mennyire hálás vagyok neki nagyon sok mindenért... Hogy az az embermese, melyet általa kaptam Istentől, sok gonosztól megóvott, és végül a legszebb ajándékkal jutalmazott meg... ami aztán megmentett engem is... Meg akartam köszönni, hogy mindig imádkozott értem, mikor akkori szegénységemből neki is adtam, vagy jó emberek segítségével enni vittem neki... Szerettem volna segíteni megint neki, megnézni, él-e még, akár egy otthonba is elhelyezni, vagy akármi... mert fontos volt nekem... de nem találtam meg... se élve, se halva...
És sokszor eszembe jut ez az öreg koldusasszony, a ragaszkodó szeretetével, alázatos emberségével... Ha valaki mostanában látta, vagy tud róla, kérem jelezze itt nekem... Ha pedig megtért volna abba a másik Országba, ahol állitólag nem fáj már a világ, az éhség, a hideg és még embertelenség sincs... hát imádkozom Istenhez, hogy az öreg angyalok sorában szorítsanak helyet neki a szent színelátásban...
Mamaka személyije...
„Az engedelmességhez kevés szabályra van igazán szükség. Én egyetlenegyet választottam: a könyörületet.” Néri Szent Fülöp
(Ezt a történetet koszorú helyett teszem anyám fejfájára) Mamakát már lassan mindenki ismeri itt a közösségi portálon is, meg ismerőseim körében. Ő az az öreg koldusnéni, akit akkoriban ismertem meg, mikor anya elment a Sohatöbbébe, s én egy elgázolt kölyökkutya fájdalmával üvöltöttem gyászomat a semmibe. Akkor ismertem meg Mamakát, aki állt a sarkon, a Decebal piac előtt, némán, szomorúan tartotta markát a rohanó világ elé... és a szeméből, igen a szeméből egyszer csak rám nézett anya... Mert a néni zavaros szembogarának végtelenje belenyílott a Sohatöbbébe, s anya bizonyára így tudta megtalálni ezt az élő lélekablakot, hogy rám nézzen és bátorítson, hogy kibírjam a gyász sötétjét és szorítását.
Mamakát azóta többen segítjük, ahogy tudjuk. Története dióhéjban annyi, hogy egy családi tragédia után megzakkant kissé az elméje, idegösszeroppanással kórházba került, s közben rokonai kisemmizték a lakásából.
Fotó: Jó pár éve történt ez a személyi-igazolványos sztori, akkor ott várt a Szent László templomnál. És örült, hogy volt “valakije” aki segített neki….
Mamaka dolgozott amúgy, van kis nyugdíja is, és cseppet sem tolakodó, kellemetlen koldus. Egy szegénysorsú család fogadta be kvártélyba, akik enni is adnak neki. Halottak Napjának reggelén arra gondoltam, most menni kell, s koszorút, virágot venni anya és apa sírjára, ahogy illik... És akkor éreztem, anya szól, üzen onnan a Sohatöbbéből, és azt mondja, ne emlékezzek halott virágokkal rá, hanem élő emberséggel... Mert anya ilyen volt. És akkor megszólalt a telefonom. Egy szegényasszony ismerősöm hívott fel abból az udvarból, ahol a Mamaka is lakik. Pár hónappal ezelőtt odaadtam egy cédulán Mamakának a telefonszámom, mondtam, ha baj van, ha bántják, beteg, hívasson fel. A nénit pár hétig nem láttam, többen figyeltük, de nem volt ott a koldushelyein. Aztán ma reggel szegényembereim felhívtak egy ismeretlen számról, s mondták, segítsek okmányokat újítani a Mamakának, mert nincs érvényes személyije, s az udvarban lakó "gazdagember" szomszéd most azzal fenyegetőzik, hogy kidobatja az albérletéből télvíz idejére az öreg mamát.
Eltanakodtam ezen a "gazdazgemberen"... vajon valami hatalmi mámort ad neki, hogy nyomorult sorsú szomszédait zargassa? Ez a néni nem zajong, nem árt a légynek sem... csak élni szeretne még kicsit, úgy, ahogy van, nyomorultul, koldulgatva... nem lop, nem randalíroz, egy vétke van, az a Sorsa...
Itt nézve az adatait, látom, 1944. karácsony szentestéjén született... a háború végén... de a háborúk még dúlnak... lelki és társadalmi síkon egyfolytában... És éreztem, ha most megpróbálok segíteni a néninek, ez a cselekedet talán illőbb koszorú lesz anya fejfájára, mint egy elszáradó virágkreáció...
Útközben, mikor mentem találkozni vele, eltanakodtam még több dolgon, így azon is, milyen ingatag az emberi sors, elég egy rossz lépés, és belezuhanhat bárki a társadalom iszapjába, ami elnyel, lehúz, ahonnan legtöbbször nincs kiút... Az is eszembe jutott, hogy vajon hány ilyen szegény, éhes öreg botorkál manapság modernnek mondott civilizációnk útjain...? Mikor nem érik fel sokan ésszel, miért kell óvni és megbecsülni az öregeket, múltunk tanúságtevőit... Meg az is eszembe jutott, hogy a szegényemberek rettegett „gazdagember” szomszédja vajon milyen lelki kényszer hatására basáskodik az élet elesettjein s riogat egy öregasszonyt azzal, hogy kilöketi télvíz idejére az utcára...?
Ott állt, soványan, ráncos arcán valami szemérmes beletörődés, de valami ragaszkodás is, hiszen tudta, én nem bántom. A Szent László templom előtt találkoztunk, s bizony láttam, évek óta le van járva a személyije, a többi iratait meg elhagyta koldusélete állomásain. Barátaim a városházán és a személyi-nyilvántartóban mondták, segítenek, s elindultunk a hivatalba. A koldusnéni iparkodott mellettem, s mesélt a városról. Ledöbbentem, ahogy ismerte a régi Váradot, a zegzugos kisutcák egykori nevét... Hamar láttam, nem csak ismeri ez a megfáradt öreg lélek a várost, de szereti is, nagyon szereti...
Ismerőseim mesélték, hogy tavasszal a néni a Körös parti sétány frissen ültetett facsemetéit kötözgette, hogy azokat ki ne törje a szélvihar... Március 15-én meg a mama koszlott kokárdát tűzött ócska kolduskabátjára, s elmesélte nekem, milyen nagy hős volt Petőfi, akit ő ilyenkor mindig megsirat.
A hivatalban meg volt szeppenve. Az ajtóban rendőr, komoly hivatalnokok. Pedig elmondhatom, hogy mindenki, a hivatalnok hölgyek, a rendőr az ajtóból, mind nagyon emberi és segítőkész volt, városházi barátaim ugyanis elmondták a néni történetét. Mamaka kissé megszeppenve figyelte a rendőrt, aztán mikor látta, hogy a hölgyek kedvesek és jót akarnak neki, megnyugodott... A hivatalnok hölgy mondta, menjünk fényképet csináltatni az ideiglenes személyilapjához. Mentünk. A Fő utcán zavartan botorkált mellettem.
– Nem voltam én mindig ilyen – nézett rám. – Csak miután beteg lettem... lettem ilyen... – Tudom – feleltem. – Nyugi! Megyünk fényképet csináltatni. A Fő utcai kis maszek stúdióban a gyorsfényképész, egy kedves, meglett korú férfi, ahogy beléptem, azzal fogadott, hogy ugye ez valami jótékony akció? Mondtam, olyasmi, de kell hozzá pár személyibe való kép is. A fényképész is igazi váradi iparosnak tűnt, míg a képek készültek, elbeszélgettünk. Mesélte, hogy elég döcögős ma a fényképészet, mióta sokaknak van saját digitális gépük. De hálistennek még elvan a mesterségével, esküvők, keresztelők, szülinapok dobnak az üzleten. Csinált pár képet pluszba a Mamakának, s az öreg koldusasszony úgy örült ezeknek a kis színes képeknek, mint egy gyerek. – Ezt maga fizeti? – kérdezte a fényképész az igazolványképeket elém téve. – Igen – bólintottam. – Én. – Segítek valamit, ha egy kicsit olcsóbban számítom? – Adja a néninek a különbözetet – mosolyogtam rá. – Szerencsét hoz az ilyesmi... Úgy is lett. És a néni örült, hogy a szép képek mellé kis pénzecskét is kapott a fényképész úrtól. A kapuból még visszaszaladt, és megköszönte még egyszer. Köszöntek egymásnak a régi polgári várad kőlelkei, a maradó és megmaradó öreg váradiak... A hivatalban elintéztük a hivatalos dolgokat. Annyira jó volt látni, ahogy valami megérinti a hivatali embereket, valami emberség, valami istenszikra, valami szent és szép félelem, ami erőt ad a sárba hullott ember után nyúlni... Mondták, másnapra meglesz a kért személyi, aztán be is lehet jelenteni albérletébe a Mamakát. Úgyhogy az udvarbeli „gazdagember” akár kereshet is magának más cseszegetnivalót. Mentünk a Fő utcán, kérdeztem, nem éhes, nem szomjas? Zavarba jött, ó, Istenem, a szemérmes koldus... néztem rá... mint egy iskolásgyerek, úgy mondta, „köszönöm szépen, nem vagyok éhes”... – És egy kávét iszunk, mint két régi barátnő? – Felcsillant a szeme. “Jaj, az jó lenne! Igazi szép helyen?” Mondtam ott, ahova én is szeretek járni. S bementünk kávézni a Cyranóba. Csípem ezt a helyet, barátaimmal, Váradra utazó ismerőseimmel általában ide ülök be. Voltam itt már miniszterrel, kutatóval és olimpiai bajnoknővel, szépségirálynővel is, de öreg koldus mamával most voltam először. És annyira jó volt látni, hogy a pincérek egy másodperc alatt felfogták, megértették a néni ottani jelenlétét, egy rezzenésnyi elutasítás nem látszott rajtuk. És Mamaka szeme lassan fényleni kezdett, ahogy ült a vendéglő „szép asztalánál”. Kifogástalanul viselkedett, polgári emlékei előmásztak a nyomor tompaságából, ahogy kavarta a kávét és körbenézett. "Okos ember csinálta ezt a vendéglőt így meg!" – mondta egyszer, ahogy felbámult az emeletre. – Ez jó itt az embereknek. A pincérsrác le is fotózott bennünket.
Fotó: Igazi örömet okoztam az öreg koldusnéninek, mikor a személyi elintézése után elvittem a felkapott vendéglőbe egy kávéra. Mint mondta, megint embernek érezte magát…
Sőt a borravalót is Mamaka kapta meg. És eszembe jutott a régi tanítás: ha segítünk valakin, az a legfontosabb, hogy az ember személyi méltóságát ne bántsuk, inkább élesszük fel, mert úgy az emberben elkezd munkálkodni Isten... A kávé mellett lassan feloldódott. Talán kicsit elfelejtette, hogy ő igaziból egy szegény Mamaka, egy ijedt kis koldusasszony. És jó volt látni, hogy ezt elfeledte. Mesélt egykori iskolájáról, elsorolta volt osztálytársak nevét, sorsát. Én meg megígértem, egyszer elhozom s megmutatom hol lakom. Ennek nagyon megörült. Pierre cicáról is meséltem neki, s láttam, a zavaros szembogár mélyéről rám mosolyog a Sohatöbbéből anyám lelke. Aztán odaadtam neki a kis ajándékot, amit vittem, egy meleg pulcsit és egy nadrágot, meg kis kávét, hogy legyen otthon is neki, mert van, amikor a főbérlők, ha nem jut, neki nem adnak kávét... és aztán eljöttünk. Holnapra kész lesz a személyije, s remélhetőleg nem fogja bántani ilyen okok miatt egy úrhatnám, bevándorolt bunkó sem. – Köszönöm... – nézett rám a Garasos hídon. – Olyan szép nap volt ez a mai... – Az – bólintottam. Elbúcsúztunk. Ő ment az albérletébe én vártam a villamost. És arra gondoltam, olyan jó lenne, ha lenne egy nagy-nagy asztal valami nagy istenkávéházban, ahol meleg van és lélek van, és a sors szerencsétlenjeinek egy percre megmutathatnánk azt, hogy mindenki lelkében ott él Jézus... Én ennyit tudtam most tenni, egy kis dolog, egy kis csepp csak a nyomor és embertelenség tengerében. Szeretnék sokkal többet tenni, de igaziból hálát adok Istennek, hogy ennyi keveset is tehetek olykor. Ha ezen a világon minden ember, akinek van valami kis feleslege, csak egy falatot adna az éhes rászorulóknak, emberibb és lakhatóbb lenne ez a globalizált modern káosz...
Mondtam a néninek, ha a zsaruk ma felhívnak, holnap bemegyek a vadiúj buletinjéért s elviszem. – Sokat imádkozom majd Máriáért! – ígérte, mert érezte, ő ezt tudja most adni nekem. Imát.
És bólintottam, mert eszembe jutott anya mondása, aki a kemény politikai balhéim közepette mindig azzal bátorított: „Te maradj, amennyire tudsz, jóember! Mindig adj a szegényeknek, s akkor neked is ád mindig Isten! Mert ameddig koldusok és árvák imádkoznak érted, addig egyetlen setét, gonosz alak sem fog tudni bántani...” Anya, nem vettem koszorút az idén a fejfádra Halottak Napjára, de látod a koszorúk árából tellett buletinre, fényképre, kávéházra... Hát ezt a történetet, az öreg koldusnéni könnyes mosolyát aggatom fejfádra emlékedül. Szeretlek anya, vigyázz rám onnan is, a Sohatöbbéből, ahonnan néha kilógsz, és egy-egy öreg koldus szeméből rám mosolygod Istent.
Szőke Mária, 2015. november 4. Nagyvárad.
Comments