Mattias Desmet: Beszédem a román parlamentben
Eredeti cikk:
My Speech in the Parliament of Romania, Mattias Desmet, December 9, 2023
Schiller Mária küldeménye
Kedves barátaim!
Néhány héttel ezelőtt beszédet mondtam a negyedik Nemzetközi Válságcsúcson a román parlamentben. Az alábbiakban az általam előkészített beszéd szövegét és a ténylegesen elhangzott beszédem videofelvételét találjátok. Általában nem szoktam beszédet készíteni, egyszerűen azért, mert valamiért sosem tartom magam a tervhez. Végső soron mindig úgy fejezem ki a szavakat, ahogyan azok a helyszínen és abban a pillanatban jönnek. Ezúttal sem volt ez másképp – az alábbi szöveg és a tényleges beszéd eltér egymástól. Ettől függetlenül remélem, hogy elolvasod. Az elején megismétlek néhány dolgot a totalitarizmusról, amit már ismerhettek, ha hallgattátok az interjúimat. A szöveg többi része azonban a politikai diskurzus perverziójáról szól a társadalmunkban, és arról, hogy szükség van egy új típusú politikusra, aki elhagyja a propagandát és a retorikát, és újra értékeli az igazság beszédét.
Szívélyes jókívánságokat,
Mattias
Tisztelt román parlamenti képviselők!
Kedves közönség!
Tisztelt hölgyeim és uraim!
Mint azt néhányan talán tudják, írtam egy könyvet A totalitarizmus pszichológiája címmel.
A könyv egy újfajta totalitarizmusról szól, amely most van kialakulóban, egy olyan totalitarizmusról, amely nem annyira kommunista vagy fasiszta totalitarizmus, hanem inkább technokrata totalitarizmus.
A totalitarizmusról szóló elméletemet már sokszor kifejtettem. Itt most csak a lényegét ismertetem, és rátérek egy olyan problémára, amely különösen fontos egy olyan politikai intézményben, mint ez a parlament, az itteni felszólalás szempontjából:
a politikai diskurzus perverziója a felvilágosodás hagyományában.
Dióhéjban összefoglalom, amit a totalitarizmusról az elmúlt évek során végig hangoztattam: a totalitarizmus nem véletlen. Az emberről és a világról alkotott materialista-racionalista nézetünk logikus következménye. Amikor ez az emberről és a világról alkotott nézet uralkodóvá vált, spontán következményeként egy új elit és egy új népesség alakult ki. Egy új elit, amely a propagandát túlzott mértékben használta a lakosság ellenőrzésére és irányítására; és egy olyan lakosság, amely egyre inkább magányba és elszigeteltségbe zuhant, mind a társadalmi, mind a természeti környezetétől.
Ez a két "fejlődés", a propagandát használó elit és a magányos lakosság kialakulása egymást erősítette. A magányos állapot pontosan az az állapot, amelyben a lakosság kiszolgáltatott a propagandának. Ily módon az elmúlt két évszázad során egy újfajta tömeg alakult ki: az úgynevezett magányos tömegek.
Az emberek azért esnek áldozatul a tömegformációnak, hogy elmeneküljenek a magányosság és az elszakítottság mindent átható érzése elől, amelyet a világ racionalizálása, az ebből következő iparosodás és a technológia túlzott használata idézett elő.
Fanatikus tömegviselkedésben egyesülnek, mert úgy tűnik, ez megszabadítja őket magányos, atomizált állapotuktól.
És éppen ez a tömegalakulás nagy illúziója: a tömeghez tartozás nem szabadítja fel az embert magányos állapotából.
Egyáltalán nem. A tömeg egy olyan csoport, amely nem azért alakul ki, mert az egyének kapcsolódnak egymáshoz, hanem azért, mert minden egyes egyén külön-külön kapcsolódik egy kollektív eszményhez.
Minél tovább létezik egy tömegalakulat, annál nagyobb szolidaritást éreznek a kollektíva iránt, és annál kevesebb szolidaritást és szeretetet éreznek más egyének iránt. Éppen ezért a tömegalakulás és a totalitarizmus végső szakaszában minden egyén feljelent minden más egyént a kollektívának, vagy az államnak, ha úgy gondolja, hogy a másik egyén nem elég lojális az államhoz. És a végén megtörténik az elképzelhetetlen: az anyák jelentik a gyerekeiket az államnak, a gyerekek pedig a szüleiket.
A magányos tömegek több szempontból is különböznek a korábbi korok fizikai tömegeitől: sokkal jobban irányíthatóak, kevésbé kiszámíthatatlanok, mint a fizikai tömegek, és tovább tartanak, különösen, ha a tömegmédián keresztül folyamatosan propagandával táplálják őket.
A hosszú ideig tartó magányos tömegek propaganda általi létrehozása volt a huszadik század nagy totalitárius rendszereinek kialakulásának pszichológiai alapja. Csak ha egy tömegalakulat évtizedekig fennáll, akkor lehet egy államrendszer alapjává tenni.
A magányos tömegek kialakulása a huszadik század elején a sztálinizmushoz és a nácizmushoz vezetett, most pedig a technokrata totalitarizmushoz vezethet.
A magányos tömegek kialakulásával járó pszichológiai folyamatokat már többször leírtam, és itt nem ismétlem meg.
Ma itt, a román parlamentben, egy politikai intézményben, politikusokhoz szólok. Azt akarom mondani, hogy a politikusoknak különleges felelősségük van a kialakulóban lévő totalitarizmus idején. A totalitarizmus, ahogy Hannah Arendt mondta, egy ördögi paktum a tömegek és a politikai elit között. A politikai elitnek el kell gondolkodnia – vizsgálnia kell beszédének etikai minőségét.
Valami baj van a politikai diskurzussal. Ezt akarom mondani: a politikai diskurzus elferdült.
Megszoktuk például, hogy a politikusok, ha egyszer megválasztják őket, soha nem teszik meg azt, amit a választási beszédükben ígértek. Milyen messze vagyunk az Arisztotelész által leírt politikai erénytől. Arisztotelész számára a politikai erény lényege az Igazság kimondásának bátorsága volt, vagy a görög kifejezéssel élve a parrhesia, a merész beszéd, amelyben valaki pontosan azt mondja ki, amit a társadalom nem akar hallani, de ami szükséges ahhoz, hogy lelkileg egészséges maradjon.
Itt nem annyira egyes politikusokat vádolok, hanem a politikai kultúrát általában véve. Sőt, egy olyan perverzióról beszélek, amely a felvilágosodás egész hagyományának velejárója.
Társadalmunk a hazugság egy sajátos fajtájának fogságában van, egy olyan hazugságnak, amely történelmileg viszonylag új, és amely először a francia forradalom után jelent meg, amikor az emberről és a világról alkotott vallásos nézetet felváltotta a mai, racionalista-materialista világképünk.
Miről beszélek, amikor erre az "újfajta hazugságra" utalok? A "propaganda" jelenségéről beszélek.
A propaganda mindenütt jelen van körülöttünk. A közterek telítve vannak vele. Az elmúlt évek bőségesen illusztrálták ezt a Corona-válság, az ukrajnai válság, és most még világosabban az izraeli-palesztin konfliktus közvetítése során, mind a főáramú, mind a közösségi médiában.
Nem arról van szó, hogy nem értem azoknak a motivációját, akik a propagandát választják. Gyakran jó szándékból indulnak ki. Vagy legalábbis: valahol tényleg hisznek a jó szándékukban. Olvassa el a propaganda alapító atyáinak, például Lippmannak, Trotternek és Bernaysnek a munkásságát. Szerintük a propaganda az egyetlen módja annak, hogy a vezetők megőrizzék az irányítást a társadalomban, és megakadályozzák, hogy a társadalom káoszba süllyedjen. A vezetők nem tudják többé nyíltan rákényszeríteni akaratukat a lakosságra. Egy materialista-racionalista társadalomban ezt senki sem fogadná el. Ezért az egyetlen módja annak, hogy a lakosságot rávegyék arra, amit a vezetők akarnak, az, hogy rávegyék őket arra, amit a vezetők akarnak, anélkül, hogy tudnák, hogy azt teszik, amit a vezetők akarnak.
Más szavakkal: a lakosság irányításának egyetlen módja a manipuláció.
A propaganda hívei azzal fognak érvelni, hogy az éghajlatváltozás és a vírusfertőzések kihívásait demokratikus eszközökkel soha nem tudjuk kezelni. Azt fogják kérdezni: "Gondolja, hogy az emberek önként lemondanának az autóikról és a repülős nyaralásokról? A katasztrófa elkerülése érdekében technokráciára van szükségünk, egy olyan társadalomra, amelyet műszaki szakértők vezetnek, és a technokrácia bevezetéséhez félre kell vezetnünk a lakosságot, manipulálnunk kell őket a technokráciába".
Először is szeretném elmondani, hogy nem hiszem, hogy a technokrácia megoldás lenne a problémára. De nem ez a legfontosabb. Hadd mondjak valamit: az, hogy manipulációval próbálunk jó társadalmat teremteni az ember számára, contradictio in terminis.
A jó társadalom lényege és magja éppen a közbeszéd etikai minősége. Az ember végső soron alapvetően etikus lény, és az ember beszédét elferdíteni annyi, mint magát az embert elferdíteni; a politikai beszéd elferdítése annyi, mint magát a társadalmat elferdíteni.
Az őszinteségről lemondani egy jó társadalom megteremtése érdekében azt jelenti, hogy úgy próbálunk jó társadalmat építeni, hogy rögtön, a kezdetektől fogva lemondunk a jó társadalom lényegéről (!).
Az őszinte beszéd nem eszköz egy cél felé, hanem maga a cél; az őszinte beszéd az, ami emberré és emberségessé tesz bennünket.
Ezt döntő fontosságú megérteni: a propaganda nem történelmi véletlen, hanem a racionalizmus strukturális következménye. Ha figyelembe vesszük a jelenlegi társadalmunk pszichológiai szerkezetét, joggal mondhatjuk, hogy a propaganda a legfőbb vezérlő elv.
Figyelemre méltó módon a felvilágosodás hagyománya során a racionalitásra való törekvés nem vezetett az Igazságosabb beszédhez, ahogyan azt e hagyomány alapító atyái hitték.
A tudomány felváltaná a megkérdőjelezhető vallási és egyéb mítoszokat; a társadalom végre megbízható információk alapján szerveződne szubjektív feltételezések helyett. Most, néhány évszázaddal később, ez illúziónak bizonyult.
Soha nem volt még annyi megbízhatatlan információ, mint most a köztudatban.
Az emberről és a világról alkotott materialista-racionalista nézet furcsa módon inkább az ellenkezőjéhez vezetett, mint amit várt. Amint elkezdtük az embert mechanisztikus, biológiai lényként felfogni, akinek a legfőbb elérhető célja a túlélés, meglehetősen divattalanná vált az Igazság kimondásának kísérlete.
Az Igazság kimondása – ezt az ókori görögök is nagyon jól tudták – nem maximalizálja a túlélés esélyeit. Az Igazság mindig kockázatos. 'Senkit sem gyűlölnek jobban, mint azt, aki kimondja az igazságot' – mondta Platón. Ezért a materialista-racionalista hagyományon belül az Igazság kimondása ostoba dolog. Csak az idióták teszik. Így vezetett minket a racionalitás fanatikus hajszolása tévútra, egyenesen Dante sötét erdejébe, "ahol a helyes út teljesen elveszett és eltűnt".
Az emberről és a világról alkotott materialista-racionalista nézet – miért ragaszkodunk hozzá? Mert szereti magát az emberről és a világról alkotott tudományos nézetként feltüntetni. Hadd mondjam el, hogy ez badarság. Minden jelentős tudós pontosan az ellenkezőjére jutott:
az élet lényege végül is mindig kikerül a racionalitás alól, túllép a racionális gondolkodás kategóriáin.
Hogy csak egyetlen jelentős tudóst említsek: Max Planck egyik könyvének előszavában Einstein azt állította, hogy tévedés azt hinni, hogy a tudomány a legfelsőbb logikai-racionális gondolkodásból ered; abból ered, amit ő az "einfühlung" képességének nevezett a tárgyban, amelyet az ember vizsgál, ami annyit jelent, mint "az empatikus rezonancia képessége a tárgyra, amelyet vizsgál".
A racionalitás jó dolog, és amennyire csak lehet, a racionalitás útját kell járnunk, de nem ez a végcél.
A racionális tudás nem öncélú; ez egy lépcsőfok egy olyan tudás felé, amely meghaladja a racionalitást, egy rezonáló tudás,
egy olyan fajta legfelsőbb intuíció, amelyre a szamurájkultúra harcművészete a technikai képzés során törekedett. Ezen a szinten helyezhetjük el az Igazság jelenségét.
Ez közelebb visz minket a válaszhoz a kérdésre: mi a gyógyír a totalitarizmus betegségére?
Tudunk-e tenni valamit a totalitarizmus ellen? A válaszom egyszerű és egyértelmű: igen. A tehetetleneknek igenis van hatalmuk.
A propaganda által kiváltott tömegalakítás a magányosság hamis, tüneti megoldása.
A valódi megoldás pedig az őszinte beszéd művészetében rejlik. Következő könyvem, amelyet most írok, az Igazság pszichológiájáról szól.
Az Igazság, definíció szerint, pszichológiai szempontból, rezonáló beszéd, olyan beszéd, amely összeköti az embereket, magtól magig, lélektől lélekig, olyan beszéd, amely áthatol a látszat fátyolán, az ideális képeken, amelyek mögé rejtőzünk, a képzeletbeli burkokon, amelyekben menedéket keresünk, és újra összekapcsolja az egyik ember reszkető és elszakadt lelkét a másik emberével.
Itt valami döntő fontosságú dolgot figyelhetünk meg: az őszinte beszéd az igazi gyógyír a magányra – újra összekapcsolja az embereket.
Mint ilyen, megszünteti racionalista kultúránk legfőbb tünetének – a tömegképződésnek és a totalitarizmusnak – a gyökerét. És ugyanakkor az őszinte beszéd ezt a tünetet is gátolja, mégpedig egyszerűbb módon. Köztudott, hogy ha vannak olyan emberek, akik továbbra is őszintén beszélnek, amikor tömeges formálódás van kialakulóban, akkor a tömegek nem jutnak el abba a végső stádiumba, amikor elkezdik azt gondolni, hogy kötelességük elpusztítani mindenkit, aki nem követi a totalitárius ideológiát.
Minden egyes pillanatban, amikor úgy döntünk, hogy őszintén szólalunk meg, függetlenül attól, hogy ez hol történik, egy újságban vagy egy televíziós interjúban, de ugyanilyen jól megtehetjük ezt egyetlen másik ember jelenlétében is a konyhaasztalnál vagy a szupermarketben, segítünk meggyógyítani a társadalmat a totalitarizmus betegségéből.
Ezt szó szerint kell érteni. A társadalom, mint pszichológiai rendszer, egy komplex dinamikus rendszer. A komplex dinamikus rendszereknek pedig az a lenyűgöző tulajdonságuk, hogy úgynevezett érzékenyek a kezdeti feltételekre. Egyszerűen fogalmazva: a rendszer egyetlen apró részletének legkisebb változása is hatással van az egész rendszerre. Például a forrásban lévő vízben lévő vízmolekula rezgésmintázatának legkisebb változása is megváltoztatja a forrásban lévő víz teljes konvekciós mintázatát.
Senki sem erőtlen. És ennélfogva mindegyikünk felelős. Mindenki, aki őszinte szót szól, és sikerül valóban emberként kapcsolódnia egy másik emberhez, különösen egy más véleményen lévő emberhez, sokkal inkább megérdemli, hogy a történelem könyvében említést tegyen róla, mint egy elnök vagy egy miniszter, aki propagandát folytat, és nem mutat bátorságot az őszinte beszédhez.
Minél többet tanulmányozom a beszédnek az emberre és az együtt élő emberekre gyakorolt hatását, annál reményteljesebb leszek, és annál inkább látom, hogy le fogjuk győzni a totalitarizmust.
Nem szabad naivnak lennünk, amikor az Igazságról beszélünk. Végtelenek a történelemben azok az atrocitások, amelyeket olyan emberek követtek el, akik azt hitték, hogy birtokában vannak az Igazságnak. Az Igazság megfoghatatlan jelenség; időről időre élvezhetjük a jelenlétét, de soha nem állíthatjuk, vagy birtokolhatjuk.
Az őszinte beszéd művészet. Olyan művészet, amelyet lépésről lépésre kell megtanulnunk. Olyan művészet, amelyet fokozatosan sajátíthatunk el. Pontosan ezért indítottam workshopokat a Beszéd művészetéről – workshopokat, amelyeken ugyanolyan kitartóan és fegyelmezetten gyakoroljuk ezt a művészetet, mint bármely más művészetet.
E művészet gyakorlása azt feltételezi, hogy legyőzzük saját fanatikus meggyőződésünket, sőt, még inkább saját nárcizmusunkat és egónkat.
Az igaz beszéd az a fajta beszéd, amely áthatol azon, amit én "a látszat fátylának" nevezek. Ahhoz, hogy gyakorolhassuk, hajlandónak kell lennünk feláldozni az ideális imázsunkat; a nyilvános hírnevünket. Az ókori görög kultúrában a parrhesia pontosan ezt jelentette: megszólalni, még akkor is, ha tudod, hogy azok, akik a látszatok világában találják meg erősségüket, célba vesznek téged.
Az igazmondás miatt elveszíthetsz valamit. Ez biztos. De ad is valamit. Hogy lélektanilag pontosabb legyek: Az igazmondás hatására elveszítesz valamit az Ego szintjén, és nyersz valamit a lélek szintjén. Egészen lenyűgöz az a mód, ahogyan az őszinte beszéd pszichológiai erőhöz vezet.
Azt hiszem, Mahatma Gandhi egy nagyszerű történelmi példát szolgáltat nekünk. Néhány évvel ezelőtt elkezdtem olvasni az önéletrajzát. Abban a pillanatban tettem ezt, amikor elkezdtem felismerni, hogy a totalitarizmussal szembeni egyetlen hatékony ellenállás az erőszakmentes ellenállás. Természetesen ez csak a belső ellenállásra vonatkozik, a totalitárius rendszeren belüli ellenállásra. A külső ellenségek kívülről tudják elpusztítani a totalitárius rendszereket. Ez biztos.
De a belső ellenállás, mint említettem, csak akkor lehet sikeres, ha erőszakmentes jellegű. Minden erőszakos ellenállás inkább felgyorsítja a totalitarizálódás folyamatát, éppen azért, mert a totalitárius vezetők mindig arra használják, hogy a tömegekben támogatást teremtsenek a rendszerrel szembeszegülő minden egyes ember elpusztításához. Amint erre rájöttem, elkezdett érdekelni, amit Gandhi mondott önéletrajzában.
Boldogan lepődtem meg a cím láttán: Kísérletek az igazságról. És már az első oldalakon megtudtam, hogy
Gandhi számára az erőszakmentes ellenállás lényege és veleje az őszinte beszéd. Gandhi egész életében arra törekedett, hogy beszédének őszinteségét fejlessze.
Tette ezt egyszerű, szinte gyermeki és naiv módon, minden este azon töprengve, hogy aznap mennyire őszintén beszélt, hol hazudott, vagy mikor beszélhetett volna pontosabban vagy őszintébben.
És itt van valami fontos: önéletrajza elején Gandhi valami nagyszerűt említ. Azt mondja: Valójában nem voltak nagy tehetségeim. Férfiként nem voltam jóképű, fizikai erőm sem volt, az iskolában nem voltam intelligens, nem voltam jó író, és szónokként sem voltam tehetséges.
De megvolt benne az őszinteség és az Igazság iránti szenvedély. És ez az ember, aki híján volt minden nagyobb tehetségnek, de szenvedélyesen őszintén beszélt, ez az ember olyat tett, amire még a világ legerősebb hadserege sem volt képes: kirúgta az angolokat Indiából.
Minél jobban kezded látni a beszéd által kínált lehetőségek szinte végtelen horizontját, annál inkább rájössz, hogy a szavak uralják a világot. Az ember a szavakat manipulatív módon, puszta retorikaként, befolyásolásként, propagandaként vagy agymosásként használhatja, megpróbálva meggyőzni a Másikat valamiről, amiben az önmagától nem hisz. Vagy használhatja a szavakat őszinte módon, megpróbálva közvetíteni valamit az embertársának, amit saját magában érez.
Ez a legalapvetőbb és leglényegesebb választás, amellyel az embernek szembe kell néznie: hogy a szavakat így vagy úgy használja.
Kedves romániai és külföldi politikusok, ezt szeretném ma elmondani Önöknek:
itt az ideje egy metafizikai forradalomnak.
És ebben önöknek fontos szerepet kellene játszaniuk. A válságok sorozata, amelyeken társadalmunk keresztülmegy, nem más, mint egy metafizikai forradalom, amely lényegében erre fut ki: a propaganda elve szerint működő társadalomról az Igazság felé orientálódó társadalomra való átállás. Új politikai kultúrára van szükségünk, olyan kultúrára, amely újra értékeli az Igazmondás értékét. Új politikai diskurzusra van szükségünk, olyan politikai diskurzusra, amely maga mögött hagyja a sekélyes, üres retorikát és a propagandát, és a lélekből, a szívből beszél; szükségünk van arra, hogy a politikusok ismét valódi vezetőkké váljanak, olyan vezetőkké, akik vezetnek, nem pedig félrevezetik a lakosságot.
