MEGÁLLTAK / ÉS TOVÁBB (Deli Mihály verse)

Ritkán állnak meg ismeretlen emberek az utcán, egymással szemben

Ha megállnak is, lehet, nem mondanak semmit / vagy bármit

(ez a ’bármi’ lehet fontos, érdekes, érdektelen, lényegbevágó

mindnek lehet súlya, titka, huncutkodása, rejtélyes utalása)

Tarthat az álldogálásuk egy pillanatig, vagy tovább

Aztán folytathatják útjukat a sajátjaik felé/közé

Mellékesnek hat, ahogy ezt rögzítem (talán az is)

Sok mellékes dolog történik velünk reggeltől-estig

Átlépünk rajtuk, pedig ha összegyűjtenénk

a meghatározó valóság állna mellettünk (színesen/szürkén)

nemcsak az okoskodó, mértékadó, méltányolt tanulságok

(bár azzal sincs bajom) – gazdag szövedékben élünk

Hogy ne a levegőbe beszéljek…

…Tehát egy forró nyári napon a forgalmas járdaszélen

megállt két ismeretlen ember, egymással szemben

(mintegy kiszakadva a lelket pofozó-daráló valóságból)

Halovány mosollyal bólintottak

Előzékenyen bevárták, hogy a másik szólaljon meg előbb

(ez eltartott néhány pillanatig

majd spontán megtörve a szinkronitást, az Egyik azt mondta:)

„Ismerős”

„Nekem is. Gimnázium? Sopron?”

„Nem, Szeged. Még csak egy éve élek Budapesten”

„Akkor nem tudom”

„Mindegy. Ismerős”

„Igen, van ez így”

„De nem akarom behatárolni a lehetőségeket, ha érti…”

(szakma, politika, egyéb ütközések/egyezések)

„Értem, persze hogy értem” (röviden nevet)

„Mintha két hasonló fajta fa állna egymás mellett az erdőben”

„Szemléletes hasonlat, egyetértek”

(Kezet fognak)

„Ennél több pillanatnyilag nem is kell”

„Sőt, éppen ennyi kell”

„Nem vagyok megdöbbenve…

„Én sem, egyáltalán”

„Mondhatnánk, elvont pillanat, életszerűtlen”

„Leírva, talán, ha nincs körítés”

„Akkor ne is erőltessük, búcsúzom”

„Nagyon örültem”

„Szintén”

Fejet hajtottak és mentek volna tovább (sajátjaik felé/közé)…

„…No, de azért, legalább önmagunknak…!” (szólt a Másik)

„Igen!”

„Persze nem csak a dramaturgia kedvéért”

„Egyáltalán”

„…Szóval tizenhét éves unokám tegnap azt mondja:

a húsz-harminc-negyvenezer évvel ezelőtt élt emberekről

(és arról a világról), szinte nem tudunk semmit

Csak bizonygatott-cáfolt feltételezések vannak

homályos következtetések, meg fantazmagóriák

És a húsz-harminc-negyvenezer év múlva élő emberekről

illetve arról a világról, szintén nem tudunk semmit…

E két, időben eltolódó tudatlanságunk

absztrakt és abszurd módon összecseng, mintegy analóg

Rendben, mondom neki, de mi most itt élünk

ha úgy tetszik, egy elég szűk intervallumban

két ’nem tudom’ között, egy valamennyire ’tudott’ világban

Szóval lehet filozofálni, elmélkedni, fantáziálni, sőt kutakodni

de a belátható élet(ter)ünk kézzelfoghatóbb

azaz pillanatnyilag csak ezzel tudunk bánni

Mire ő azt mondta, vak materialista vagyok

Ez kissé megütött

Pedig dehogy, inkább türelmesen kíváncsi vagyok

Egy kreatív aktor és isteni médium is

Szellemi-lelki távlataim belőlem fakadnak, bennem tükröződnek

Jól megöleltem

és mintha valahogy egyszerre parázslott volna bennünk

a múlt, a jelen és a jövő

Mondtam is neki, érzed-e:

fontosabb a köztünk bonyolódó hatvan esztendő

mint az előre/vissza nyúló, homályos negyvenezer év

Ezen elgondolkodott

Hozzátettem: itt állok előtted, vagy nézz tükörbe, ne légy vak”

„Szép, igen

Érett gondolatok egy tizenhét éves gyerektől

meg a nagyapjától” (bólintott nevetve az Egyik)

„Hát csak ennyi…”

„…No, ha már így feldobta a labdát

és unokája által az időbe állítódtunk

adódik a kérdés: nem mi rejtőzködünk-e a ’nem tudásunk’ által?

Vagyis az idő teljességében nem veszítettük-e el látásunkat

érzékeinket, mintegy önmagunkat?

Legalábbis önmagunk misztikus kiterjedését?!

S ennek fényében nem adódik-e a lehetőség

kívülről rátekinteni, s némileg kilépni a racionalitásból

szembesülve a racionalitással eltakart teljességgel?!

Mindig ide jut az ember, ha létezése ’miért’-jébe botlik

Spirituális, irreális mezők, játék, álmodozás

De lehet éppen fordítva is: ott a Valóság / emitt az árnyéka

Unokája jó helyen kapiskál

Mégis értem Önt:

meglehetős szellemi kondíció kell ahhoz

hogy a két dimenziót egységként lássuk

és ezen egység fölé emelkedjünk”

„Úgy, úgy!”

„Nos, nem mintha megváltottuk volna a világot

de valamennyire mégis rápillantottunk”

„Igen. Öregedvén az ember érzékenyebb a misztikumokra…”

„Szabatosabban: a Valóság misztériumára, azaz a Misztérium valóságára!”

„Bocsánat, igen, így pontosabb!”

„Mondhatnánk, hogy se füle, se farka az ilyen találkozásnak

mégis egy lényeges kérdést érintettünk, nevezetesen:

a megfoghatatlanságok között húzódó remény bizonyosságát

ami nem más, mint helyzetünk felismerése, megélése, kiterjesztése és beteljesítése

vagyis az Éber Tudat jelenléte, a megérett önátadás

Mindez tán elvontnak hat

holott prózai, hétköznapi, húsba- és lélekbevágó”

 „Erre már nem is replikáznék

Örültem a találkozásnak!”

„Ugyancsak”

„Viszontlátásra”

„Viszontlátásra”

Elváltak

Otthon mindketten beszámoltak a találkozásról

„És ki volt az?! Csak úgy leálltatok?!” – kérdezték mindkettőjüktől

„Igen, ilyen furcsaságok történnek néha!”

„Nem életszagú”

„Dehogynem!”

„Művi”

„A frászt!”

„Mintha a Deli Mihály írta volna”

„Ugyan már!”

Napokig csengtek bennük a szavak

Azóta sem találkoztak senkivel az utcán

akik előtt ’csak úgy’ megállhattak volna

Mégis azt érezték, számtalan ilyen ember jár-kel a városban

Nem készültek további találkozásokra

de a készség megvolt bennük

Mindketten a húsz-harminc-negyvenezer évvel ezelőtti

és a húsz-harminc-negyvenezer évvel ez utáni

világ között feszülő húrt érzékelték magukban

Elvont, teoretikus, tudományoskodó elemzések kísértették őket

Összehajtották az időt, mint egy könyvet

és derűs mosollyal tovább szőtték, járdaszéli beszélgetésük fonalát

(2024. június 16–…, Budapest)

A kép forrása: itt