Megdőlt a „boszniai háború” mítosza – az történt a valóságban, ami most Ukrajnával
Vukics Ferenc jegyzete
A szomszédban megint háború dúl. Nem nagyon van rálátásunk arra, hogy mi is történik valójában a harctéren, de azt tudjuk, hogy bizonyos mintázatok megismétlődnek a történelemben. Ha igazán kíváncsiak vagyunk arra, hogy milyen kapcsolatok lehetnek a harcoló felek és az őket támogató külföldi erők között, akkor érdemes a múlt eseményeit is alaposan megvizsgálnunk. Lejárt a harminc éves titkosítási időszak a boszniai háborúval kapcsolatban. Ahogy korábban már sejtettük a nyilvánosság elé került hírszerzési akták a CIA által szervezett „fekete akciókról”, illegális fegyverszállítmányokról, importált dzsihadista harcosokról, potenciális „hamis zászlós” műveletekről és hideg, számító, a sajtó számára megrendezett atrocitásokról szólnak.
Így ír erről Kit Klarenberg és Tom Secker a „Declassified intelligence files expose inconvenient truths of Bosnian war” c. írásában:
„A boszniai háború bevett mítosza szerint a szerb szeparatisták, akiket Slobodan Milošević és belgrádi csatlósai bátorítottak és irányítottak, erőszakkal akartak horvát és bosnyák területeket elfoglalni egy irredentista "Nagy-Szerbia" létrehozása érdekében. Az út minden egyes lépésénél összehangolt, szándékos népirtás keretében megtisztították a területeket az őshonos muszlimoktól, miközben elutasították a konstruktív béketárgyalásokat. Ezt a narratívát a mainstream média akkoriban agresszívan terjesztette, és a konfliktus befejezése után az ENSZ által létrehozott, a volt Jugoszláviával foglalkozó Nemzetközi Törvényszék (ICTY) szabályosan legitimálta. A tétel azóta axiómává és megkérdőjelezhetetlenné vált a nyugati tudatban, és azt az érzést erősítette, hogy a tárgyalások mindig megbékélést jelentenek. Ez a mentalitás lehetővé tette a NATO háborús sólymai számára, hogy a következő években több katonai beavatkozást igazoljanak.”
A Canada Declassified 2022 elején nyilvánosságra hozta a Boszniában állomásozó kanadai békefenntartó erőknek az ottawai Nemzeti Védelmi Főparancsnokságnak küldött hírszerzési táviratait. Ezek az anyagok cinikus bohózatként leplezik le az előbb említett elbeszélési módot. A dokumentumok valós idejű képet nyújtanak a háború alakulásáról.
A kanadai katonák 1992 után az ENSZ védelmi erőinek (UNPROFOR) részeiként szolgáltak. Abban a hiú reményben érkeztek, hogy a feszültségek nem fajulnak totális háborúvá, és minden fél számára békés rendezés érhető el. A kanadaiak a végsőkig maradtak, jóval túl azon a ponton, amikor már tisztán látszott, hogy küldetésük nyomorúságos, életveszélyes kudarcba fulladt.
A kanadai erők által készített UNPROFOR-jelentéseket itt olvashatja el a tisztelt olvasó!
Kevéssé ismert, de nyíltan elismert tény, hogy az USA alapozta meg a boszniai háborút azzal, hogy szabotálta az Európai Közösség által 1992 elején kialkudott békemegállapodást.
Ennek égisze alatt az ország egy konföderációvá alakult volna, amely az etnikai vonalak mentén három félautonóm régióból állt volna. Bár messze nem volt tökéletes elképzelés, de általánosságban elmondható, hogy mindegyik fél megkapta, amit akart. A felek elsősorban önkormányzatiságra törekedtek, és ez a vágyuk alkalmas volt arra, hogy egy kiteljesedő konfliktust meg lehessen vele akadályozni.
1992. március 28-án azonban Warren Zimmerman, az Egyesült Államok jugoszláviai nagykövete találkozott Alija Izetbegović bosnyák elnökkel, hogy felajánlja Washington számára az ország független államként való elismerését.
Zimmermann arra kérte a muszlim vezetőt, hogy utasítsa el a közösségi javaslatot. A nagykövet feltétel nélküli támogatást ígért az elkerülhetetlenül bekövetkező háborúban a bosnyákok számára. Órákkal később Izetbegović a háborús megoldást választotta, és szinte azonnal harcok törtek ki.
A közhiedelem szerint az amerikaiak attól tartottak, hogy Brüsszel vezető szerepe a tárgyalásokon gyengíti Washington nemzetközi tekintélyét, és segíti a kommunizmus összeomlása után hamarosan önálló hatalmi tömbként létrejövő Európai Unió megszületését.
Az UNPROFOR ennél azonban sokkal sötétebb szándékokat tárnak fel.
Washington azt akarta, hogy Jugoszlávia romhalmazzá váljon, és azt tervezte, hogy a háború minél hosszabb elhúzódásával erőszakkal háborúba sodorja a szerbeket. Az USA szerint a szerbek voltak az az etnikai csoport, amely a leghatározottabban meg akarta őrizni a köztársaság függetlenségét.
A Jugoszláv Népköztársaság egykori fővárosában, Belgrádban alakult meg az el nem kötelezett országok mozgalma, amelynek nagyon nagy szerepe volt a hidegháború éveiben, és a Föld lakosságának közel felét képviselte. Azokat az országokat tömörítette, amelyek nem csatlakoztak egyik nagyhatalmi katonai (USA vagy Szovjetunió vezette) tömörüléshez sem. Jugoszlávia elnöke, Josip Broz Tito, Indonézia első elnöke, Sukarno, India első miniszterelnöke, Dzsaváharlál Nehru, valamint Egyiptom második elnöke, Gamal Abden-Nasszer tekinthető a mozgalom megalapítójának. Ők négyen abban az időben ismert szószólói voltak a középutasságnak, a tömbön kívüliségnek. A függetlenségük megőrzésére törekvő országokat meg akarták kímélni a nyugati és a keleti tömb között folyó hidegháborútól. A sors fintora, hogy éppen a hidegháború vége jelentette Jugoszlávia vesztét.
A jugoszláv állam felszámolása és szerbek nemzetközi szerepének gyengítésével kapcsolatos célokat nagyon hatékonyan szolgálta Washington abszolutista segítségnyújtása a bosnyákoknak.
Akkoriban és ma is az a nyugati főáram hitvallása, hogy a szerbek hajthatatlanok voltak és elzárkóztak a tárgyalások elől. Az UNPROFOR dokumentumai azonban mindenki számára bizonyítják, hogy ez nem így volt.
Az 1993 júliusától szeptemberéig, a tűzszünet megszületése és az ország békés felosztására tett újabb kísérlet idején küldött táviratokban a kanadai békefenntartók többször is a bosnyákoknak, nem pedig a szerbeknek tulajdonították a makacs jelleget. Mint az egyik kivonatban olvasható, hogy a békefolyamatot leginkább "az irreális muszlim követelések kielégítése lesz az elsődleges akadálya bármilyen béketárgyalásnak". Különböző részek arra is utalnak, hogy "a békefolyamatba történő külső beavatkozás" "nem segítette a helyzetet", és "nem lehet békét" elérni, "ha a külső felek továbbra is arra bátorítják a muszlimokat, hogy követelőző és rugalmatlan tárgyalásokat folytassanak".
A "külső" beavatkozás alatt az UNPROFOR természetesen Washingtont értette. A kanadai iratokból értjük csak meg igazán a jelenleg a szomszédban zajló háború „érthetetlen” ukrán vezetői nyilatkozatait. Az amerikaiak bosnyákoknak nyújtott feltétel nélküli támogatása arra ösztönözte a vezetőiket, hogy "[úgy tárgyaljanak], mintha megnyerték volna a háborút", amelyet mindaddig "elvesztettek".
"Izetbegović bátorítása, hogy további engedmények kivívása érdekében tartson ki", és "az USA egyértelmű kívánsága, hogy feloldják a muszlimokkal szembeni fegyverembargót és bombázzák a szerbeket, komoly akadályai a volt Jugoszláviában folyó harcok befejezésének" – jegyezték fel a békefenntartók 1993. szeptember 7-én.
Másnap arról számoltak be a főhadiszállásnak, hogy "a szerbek tartották be leginkább a tűzszünet feltételeit".
Izetbegovic eközben tárgyalási pozícióját "a boszniai szerbekről, mint rosszfiúkról kialakult közkeletű képre" alapozta. Ennek az illúziónak az érvényesítésének volt egy járulékos haszna is – nevezetesen a NATO légicsapásainak előidézése a szerb területek ellen. Ez a békefenntartók számára sem maradt észrevétlen:
"Komoly genfi tárgyalásokra nem kerül sor mindaddig, amíg Izetbegović azt hiszi, hogy légicsapásokat fognak végrehajtani a szerbek ellen. Ezek a légicsapások nagyban megerősítik a pozícióját, és valószínűleg kevésbé lesz együttműködő a tárgyalásokon".
Ezzel párhuzamosan a bosnyák harcosok "nem adnak esélyt a béketárgyalásoknak, csak a pokolba mennek", és nagyon is hajlandóak és képesek segíteni Izetbegović célját.
1993 utolsó hónapjaiban a tűzszünetet megszegve számtalan támadást indítottak szerb területek ellen Bosznia-szerte.
Decemberben, amikor a szerb erők "nagyobb támadást" indítottak, az abban a hónapban elküldött hivatalos táviratok még azt írták, hogy a nyár eleje óta "a szerb tevékenység nagy része vagy védekezés, vagy válasz volt a muszlim provokációra".
Egy szeptember 13-i UNPROFOR távirat megjegyezte, hogy Szarajevóban "a muszlim erők továbbra is beszivárognak az Igman-hegy területére, és naponta lövik a BSA [boszniai szerb hadsereg] állásait a város körül", a "becsült cél" pedig "a nyugati szimpátia növelése egy incidens kiprovokálásával és a szerbek hibáztatásával".
Két nappal később a boszniai szerb hadsereg (BSA) "provokációja" folytatódott. A bosnyák incidensek ellenére "a BSA visszafogottan viselkedett". Ez a terület ezután még egy ideig kulcsfontosságú bosnyák célpont maradt. A július-szeptemberi akta egy baljóslatú távirattal zárul:
"Az Igman-hegy BSA általi megszállása nem befolyásolja hátrányosan a szarajevói helyzetet. Ez csupán ürügy Izetbegović számára a tárgyalások késleltetésére. Saját csapatai voltak a [július 30-i] tűzszüneti megállapodás legsúlyosabb megsértői [kiemelés hozzáadva]".
A konfliktus során a boszniai mudzsahedek szüntelenül az erőszak fokozásán dolgoztak. A világ minden tájáról érkeztek muszlimok.
1992 második felétől kezdve már szabályosan özönlöttek az országba a keleti harcosok, és dzsihádot indítottak a horvátok és a szerbek ellen. Sokan már az 1980-as években és a 90-es évek elején tapasztalatot szereztek az afgán harcmezőn.
A dzsihadisták a CIA és az MI6 által beszivárgott brit és amerikai fundamentalista csoportoktól érkeztek. Számukra Jugoszlávia volt a következő toborzási terep.
Ugyanerről számolt be Michael Parenti a „To Kill a Nation” (Egy nemzet megölése) című könyvében.
A mudzsahedek gyakran az ENSZ embargóját megszegve, végtelen mennyiségű fegyverrel együtt "fekete járatokon" érkeztek. Ez először egy közös iráni és török műveletnek indult, Szaúd-Arábia pénzügyi támogatásával. Később a fegyverek mennyiségének növekedésével az USA vette át az irányítást, és C-130-as Hercules repülőgépek segítségével szállította a halálos szállítmányait egy tuzlai repülőtérre.
A boszniai mudzsahedek létszámára vonatkozó becslések nagymértékben eltérnek, de a polgárháborúhoz való kulcsfontosságú hozzájárulásuk egyértelműnek tűnik. Richard Holbrooke, az Egyesült Államok balkáni tárgyalója 2001-ben kijelentette, hogy a bosnyákok "nem élték volna túl" a háborút a segítségük nélkül, és a konfliktusban játszott szerepüket "az ördöggel kötött paktumnak" nevezte, amellyel egyszer még Szarajevónak el kell számolnia.
Az UNPROFOR távirataiban a mudzsahedin harcosokat soha nem említik kifejezetten, ahogy a bosnyákokat sem, egyszerűen csak a "muszlimok" kifejezést használják. Mégis, az előbbiekre vonatkozó burkolt utalások eléggé bőségesek.
Egy 1993. téli hírszerzési jelentés megállapította, hogy "a három szembenálló fél gyenge és decentralizált parancsnoki és ellenőrzési rendszere" "a fegyverek széles körű elterjedését és a különböző hivatalos és nem hivatalos félkatonai csoportok létezését eredményezte, amelyeknek gyakran egyéni és helyi céljaik vannak".
E "nem hivatalos" csoportok között természetesen ott volt a mudzsahedek is.
Még világosabban: ugyanezen év decemberében a békefenntartók feljegyezték, hogy David Owent, egy volt brit politikust, aki az Európai Közösség vezető tárgyalójaként szolgált a volt Jugoszláviában, Boszniában a „muszlimok becsületbírósága” távollétében „halálra ítélte”, mert felelősnek tartották 130 000 muszlim haláláért. A kanadai katonák figyelmeztették az európai országokat, hogy "45 ember van Európa-szerte elhelyezve, hogy végrehajtsa az ítéletet".
Ezt az incidenst követően, arról érkeztek jelentések, hogy "a muszlimok" hamis zászlós provokációkat készítenek elő.
1994 januárjában az egyik távirat szerint:
"A muszlimok nem restek saját népükre vagy ENSZ területekre lőni, majd azt állítani, hogy a szerbek a bűnösök, hogy további nyugati szimpátiát szerezzenek. A muszlimok gyakran helyezik tüzérségüket rendkívül közel az ENSZ épületeihez és az olyan érzékeny területekhez, mint a kórházak, abban a reményben, hogy a szerb ellentűz a nemzetközi média felfigyel arra, amikor eltalálják ezeket a helyszíneket".
Egy másik távirat feljegyzi, hogy "ENSZ-erőknek álcázott muszlim csapatokat" láttak, akik az UNPROFOR kék sisakját és "norvég és brit harci ruházat kombinációját" viselték, fehérre festett és ENSZ feliratú járműveket vezettek. A békefenntartók főigazgatója attól tartott, hogy ha az ilyen összejátszás "széles körben elterjedne", vagy "a horvát vonalakba való beszivárgásra használnák", az "nagymértékben növelné annak esélyét, hogy a horvátok a legitim ENSZ-erőket is célponttá tennék".
"Lehet, hogy a muszlimok pontosan ezt tervezik, valószínűleg azért, hogy további nyomást gyakoroljanak és a horvátok elleni légicsapásokat erőszakoljanak ki" – teszi hozzá a távirat.
Ugyanebben a hónapban az UNPROFOR táviratai azt feltételezték, hogy "a muszlimok" hamis zászlós támadással a szarajevói repülőteret, a bosnyákoknak szánt humanitárius segélyek célállomását vennék célba. Mivel "a szerbek lennének a nyilvánvaló bűnösök" egy ilyen forgatókönyvben, "a muszlimok nagy propagandaértéket nyernének egy ilyen szerb tevékenységből", és "ezért nagyon csábító volt a muszlimok számára, hogy a bombázást a szerbekre kenjék".
Ennek fényében a Markale mészárlással kapcsolatos táviratok különösen markáns jelleget öltenek. 1994. február 5-én egy civilekkel teli piacot rázott meg egy robbanás, 68 halálos áldozatot és 144 sebesültet követelve.
A támadás felelősségét – és az elkövetés módját – azóta is hevesen vitatják, és a különböző hivatalos vizsgálatok nem hoztak egyértelmű eredményt. Az ENSZ akkoriban nem tudta megállapítani a felelősséget, bár az UNPROFOR tisztjei azt vallották, hogy gyanújuk szerint a bosnyákok lehettek a felelősök.
A táviratok az esemény "nyugtalanító aspektusaira" is utalnak. A kanadai katonák szerint a muszlimok a külföldi újságírókat "nagyon gyorsan a helyszínre irányították", és "a muszlim hadsereg nagyon jól látható jelenléte volt tapasztalható a területen".
"Tudjuk, hogy a muszlimok a múltban a saját civiljeikre és a repülőtérre lőttek, hogy a média figyelmét felhívják magukra" – zárul az egyik.
Egy későbbi feljegyzés megjegyzi:
"A Szarajevón kívüli muszlim erők a múltban nagy erejű robbanóanyagokat helyeztek el saját állásaikban, majd a média szeme láttára felrobbantották azokat, szerb bombázásra hivatkozva. Ezt aztán ürügyként használták a muszlim 'ellentűzre' és a szerbek elleni támadásokra".
Ennek ellenére a Szarajevó ostromában játszott szerepe miatt Stanislav Galić szerb tábornokot 2003-ban elítélő ítéletében az ICTY megállapította, hogy a mészárlást szándékosan követték el a szerb erők, és ezt az ítéletet a fellebbezés során is fenntartották!
Az ukrajnai proxyháború február 24-i kezdete óta a szándékos háborús bűnök, a félrevezető módon háborús bűntettnek minősített valós események és a potenciálisan megrendezett események gyakorlatilag mindennaposak.
Aligha lehet kétséges, hogy mind a kijevi, mind a moszkvai erők követtek el atrocitásokat ebben a konfliktusban, ahogyan az is vitathatatlan, hogy a boszniai háborúban mindhárom fél bűnös volt szörnyű tettekben és ártatlan és/vagy védtelen emberek lemészárlásában.
Joggal feltételezhetjük, hogy a kegyetlenség egyre kegyetlenebb lesz, ahogy az ukrajnai háború folytatódik, pontosan úgy, mint Jugoszlávia felbomlásakor. Azt, hogy a harcok meddig tartanak még, az nem tudjuk. Az EU és a NATO tisztviselői szerint akár évekig is eltarthatnak, és a nyugati hatalmak egyértelműen a lehető legtovább akarják fenntartani a proxy-háborút.
Október 11-én a The Washington Post arról számolt be, hogy az Egyesült Államok elismerte, hogy Kijev képtelen "teljes mértékben megnyerni a háborút", de azt is "kizárta, hogy Ukrajnát a tárgyalóasztalhoz kényszerítsék".
Amint azt a kanadai UNPROFOR-táviratok bizonyítják,
az USA és szövetségesei úgy szereztek támogatást háborúikhoz, hogy elrejtették ezt a valóságot az emberek elől. Az igazságot a kanadai katonák ismerték és klinikai részletességgel dokumentálták. Az igazság azonban még a hágai bíróságon sem ért semmit.
