Naplóbölcsességeim – 101.

101.

Az élemedett jó szavunk arra,

akiről látszik, hogy elégedett

a sorssal, mi vitte erre-arra,

s nem hajszolta a szikár lényeget.

Nem életunt és nem életművész,

inkább élelmes, nyugalmat élő,

jobban érdekli közkeletű rész,

mint a kockázatos, bár sokat érő.

Ellentéte a lángoló elme,

aki kortalanul sziporkázik,

mindenben szépet, kihívást lelve,

amit emberként tehet a másik.

Lobog a lelke, de meg van lőve,

mihelyt gonoszsággal találkozik,

olyankor a tehetsége pőre,

bénán nézi a valóság-mozit.

Lehet-e ezt kiegyenlíteni,

hogy a tehetség termővé váljon,

kacskaringót egyenesíteni,

s mindenki saját lábára álljon?

Ahelyett, hogy nemzedékek harca:

tapasztalatátadás történjen,

legyen tüzes, majd hű emberarca,

kinek-kinek, hogy sokáig éljen.