VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

Naplóbölcsességeim – 20.







20.


Patakparton tapasztott sárkonyha, földig

hajló fűzfaágon hintázó gyerekek,

dombtetőn kiserdő titokzatos zaja,

réti virágok, zsongás, ökörnyálas ősz.


Udvarunkon tyúkok káricálnak, szekér

elé fogok két tehenet, egyik nyakát

húzom járomba egyedül, s küzdve a

másikkal, fejét ágaskodva felérve.


Trágyadombillat, forróság, pincehideg.

Emlékek serege, ha behunyom szemem,

s milliárdos mezőnyből az jön közelebb,

éles képpel, ami fontosabb volt akkor.


Nem alvási álom, nem is álmodozás,

egy-egy szüntelenül felvillanó múltkép,

sőt az élet alig áll másból, kivéve,

amikor csinálsz épp valamit, vagy beszélsz.


De még beszéd közben is, mert minden mondat

mögött ott mosolyog valami esemény,

tárgy, személy vagy történés a természetben.

Szinte el kell hessegetni őket: jusson


erő s kedv a saját mostani időnkben

a képzelőerő működtetésére

cselekvés és gondolkodás közben, ámde

újra villódzni kezd képi múlt s jelen.


A jövő ritkábban lép be, lottóötöst

nyerten meg tilos képzelődni, vágyódón

megidézni kívánt eseményt: hívó

szóra, tettre hamarabb bekövetkezik.


Nincs erre recept vagy tanács, bátortalan

s bátran minősítve, megtévesztjük magunk,

mert múltképek nélkül még jelen sincs, nemhogy

beteljesülő sors előkészítése.