Neo-geocentrizmus (Gyimóthy Gábor költeménye a Föld és a Hold különlegességéről)

Néhány napja elhatároztam, hogy előveszem a régi verseimet, amelyeknek nagy többsége még csak papíron létezik, írógéppel írottan. Ha találok köztük olyat, amelyet arra érdemesnek tartok, bepötyögöm a számítógépembe. Többek között rábukkantam erre a költeményre, amelyet több mint negyed évszázaddal ezelőtt írtam. Közvetlenül előtte, 1995-ben fedezték föl az első exobolygókat, amelyek nem a mi Napunk, hanem távoli csillagok körül keringenek. Nem tudom, hogy arról tudtam-e már a vers megírásakor. Viszont egy dolog mindenképpen magyarázatra szorul. A szakembereket már régóta foglalkoztatja a kérdés, hogy miért van Holdunk, és ha már van, miért ilyen óriási? A Naprendszer ötödik legnagyobb holdja és ezzel egyike a hat, valóban nagy holdnak, amelyek közül kettő nagyobb kicsit a Merkúrnál! A Nap közelében nem nagyon tud hold keletkezni egy bolygó körül, ezért nincs is holdja a Merkúrnak és a Vénusznak. A Marsnak van ugyan két picurka holdja, de azok csak nagyobbfajta kőkrumplik, valószínűleg „befogott” kisbolygók. Meg aztán a Mars már messzebb is van a Naptól, és így az nem kobozta el tőle a két kis holdacskát. A kérdés azért volt fontos, mert a Föld nem „érdemel meg” ekkora holdat. Volt akkor egy olyan elmélet, hogy a mi esetünkben is „befogott” égitestről van szó. Vagyis, hogy a Föld elcsípte a Naprendszerben tanácstalanul kószáló holdat, amely túl közel haladt volna el a Föld mellett, Így lett a Holdunk – amelyet most már nagy kezdőbetűvel tisztelek meg. Persze kiszámították, hogy ehhez milyen iszonyatosan közel kellett volna kerülnie a Földhöz, és azt is, hogy – a feltételezett sebessége mellett – a Földnek milyen elképesztően nagy fékező munkát kellett volna elvégeznie ahhoz, hogy magához láncolja. Ettől a Földnek gyakorlatilag teljesen föl kellett volna olvadnia. Erre van utalás a versben. Ez ma egyike a túlhaladott holdkeletkezés-elméleteknek. Ma a „menő elmélet”, hogy a Földbe belecsapódott egy marsméretű égitest, amitől törmelék robbant a Föld köré, és abból lett a Hold. Ugyanis, a Holdról hazahozott anyag összetétele megegyezik a Föld anyagának nagy részével. Ez az elmélet sem fog túl soká élni – legalábbis, ez sem lehet a teljes igazság –, mert a Hold innenső oldala egészen más, mint a hátsó oldal, ami meglehetősen megmagyarázhatatlan, ha a Hold a Földből kirobbant, egységes eloszlású törmelékéből keletkezett volna.

NEO-GEOCENTRIZMUS

Azt mondják, egy csillag körül aligha van bolygó, De ha van is, szinte biztos, hogy élettelen. Azt mondják, a Naprendszerünk tán egyedülálló, S kizárt dolog, hogy valahol még egy Föld legyen. Azt mondják, egy másik Földnek épp ilyen Nap kéne, Mert ha nagyobb, gyorsabban ég és nem „él” soká. Ha meg kisebb, nagyon gyenge, alig lenne fénye, És így „Földet” köré tenni, nem lenne hová. Azt mondják, ha lenne is még ilyen csillagrendszer, A Nap-Föld táv betartása lényeges dolog: A mi helyünk nagy véletlen – nincs ilyen még egyszer! Másutt örök a jég, avagy örök tűz lobog. Ha csak kicsit kíjebb lennénk, megfagyna a tenger, Ici-picit beljebb viszont gőz lenne csupán. Tény, hogy amint ezt belátja, megdöbben az ember, Soká kutathatunk majdan ily bolygók után. Ám azt mondják, ez sem elég a gyönyörűséghez, Mert hát Holdat is kell fogni, méghozzá nagyot, Mely a bolygót fölizzítja – amely Holdat fékez – S óriási ár-apállyal szűr meg anyagot. Így a vas a mélybe süllyed – és más fém is talán – Idézve a bolygó köré mágneses teret. Megtörik a halálsugár, nem jön át a falán, És a felszín kotyvaléka szülhet életet… Azt is mondják, nem születik egykönnyen az élet. Véletlenek véletlene kell hozzá, s csakis Hogyha minden körülmény az optimumra lépett, Keletkezik oly fehérje, amely nem „hamis”! Aztán – igaz – a fejlődés lassú bár, de halad: Évmiliárdok után lesz tengeri puhány. Ám a felsőbbrendűséghez az út még nem szabad: Üstökös zúdul a Földre, s pusztít mind ahány! Az élet hát újra kezdi, szívósan és sután. Nem tudja, hogy mi hiányzik, mért oly zord a hely, S hogy a rendszer áhítozik egy nagy bolygó után, Amelynek az üstökös csak könnyű por, pehely. Minket – hála Jupiternek – ritkán ér találat. Nagy testével jótékonyan véd ki kő-vihart. Szinte porszívóként tisztítja e tájat, önmagához rántva mindazt, ami erre tart. Azt állítják azonban, hogy mindez mindhiába! Bárhol is és bármennyire burjánzik a lét, Hogy egy szerszámkészítő lény jöjjön a világra, Arra soha sehol sincsen, semmilyen letét. Ám, ha mégis létrejönne – s elér magas fokot – Ki mondja meg, hány év, amíg ily fokon marad? Ha öngyilkos fegyvereket föltalálni szokott, S egy kirobbant önpusztítás győzelmet arat? Vagyis itt állunk már megint a világ közepén: Véletlenek hatványaként jött létre fajunk. És a Tejút sokmiliárd csillagának „egén” Remény nélkül keresgélünk: egyedül vagyunk! Namármost, én ezt nem hiszem! – Mert nem hinni szabad. Kishitű a latolgatás. – Kiderül hamar. Az anyaghoz ma még titkos tulajdonság tapad, Amely életre riasztja, mert élni akar! Ne firtassuk, hány tejút van – úgysem jutunk oda – S százmiliárd csillag körül, hány bolygó nyüzsög? Véletlenek láncolata: sokkal kisebb csoda, Az élethez elég tán egy holdon egy csücsök. De, ha nem lenne igazam, féltsük ezt a bolygót, Mert akkor az, ami itt van, mind merő varázs! Ha romboljuk az egyetlent, az életet hordót, Az az életrekelt anyag ellen árulás! Bár, ha a Föld, mint élettér, csak egy a sok közül, Pusztításán serénykedni akkor sincs jogunk! Hány lény él még a felszínén s a létnek itt örül? Nem csak a mi játékunk ez s a mi otthonunk! Hägglingen, 1996 VI. 28.-VII. 2.