Ó, estharang, bong e hang! (Gyimóthy Gábor hangutánzós verse – csicsörkével)

Ó – estharang,   

ó – estharang,

sok emlék zsong,

ha bong e hang...

(egy kis hangutánzás)

Hegyi patakocska vize      

csörgedezik, csobog.

Ló robog át a fahídon,

hát az bizony dobog.

A frissen sült kenyér héja

fogam alatt ropog.

Étkét védő kutya néha

féltékenyen morog,

mert lehet ám, olyan éhes,

hogy a gyomra korog.

Forró zsírba tesszük a húst,        

sisteregve serceg.

És, mint tudjuk, szú a fában

hallhatóan perceg.

Hörghurutos ember néha  

nem csak köhög – hörög.

Égzengéskor az ég viszont

jó hangosan dörög.

Jó érzés, hogyha zsebünkben

az aprópénz csörög.

Szekér megy a rázós úton?

Nem csak kicsit: zörög.

Csizmád cuppog az iszapban;    

a dadogó hebeg.

Füledbe a szerelmesed

ős titkokat rebeg.

A juh béget, kutya ugat,

a kecske meg mekeg.

A kisgyerek néha bömböl,     

nyekereg, vagy visít;

rosszul záró ablak résén

a szél néha süvít.

Badarságokat szónokolsz?      

A nép le is hurrog.

Háborúról nem szoktunk le:

az ágyú még durrog.

A partra dobott hal nem szól,         

hanem sűrűn tátog;

liba gágog, varjú károg,

a kacsa meg hápog,

Hogyha cölöpöt versz földbe,     

hangja messze csattog;

némelyik gép, ha járatják,

zakatol, vagy kattog,

kukoricafajta pedig

serpenyőben pattog.

Szilaj csikó kinn a mezőn    

örömében nyihog,

az egynapos kiscsibe meg

szorgalmasan csipog.

Üres hordót megkongatunk,     

attól a dongája kong.

(Pedig, hamár donga akkor

hihetnénk, hogy talán dong...)

És a Kongó – ha fiatal –

talán harsog, de nem kong.

Méhek serénykedésétől

a méhkas meg csak úgy zsong.

Érdekes, a dongó zümmög,

de nem döngicsél s nem dong... 

Ha a kis harang megszólal,

régen tudjuk, hogy az bong.

(Az asztalitenisz-labda

meg hát pinghet, avagy pong...)

„Buda várán – ha szél fújja –,   

az érckakas csikorog”,

a kenetlen kocsikerék

fülbántóan nyikorog.

A csicsergő madár a fán   

szemlélődve ücsörög,

lovaskocsi a fahídon

kimondottan dübörög.

Mechanikus óra régen    

hallhatóan ketyegett,

a rossz rádió-vétel meg

bosszantóan recsegett.

Légcsavaros repülőgép    

messziről hallhatón búg,

nagy viharban, az erős szél

épületet rázva zúg.

A pengető hangszer húrja,            

hogyha megpendítjük: zeng.

A csöngő meg csönghet, avagy

szépen csengő hangon cseng.

A kardpenge (s a pénzérem)

néha napján tényleg peng.

Enyhe szellő a tó partján   

nádszálak között zizeg.

Ezzel szemben a kabóca

fülsértő hangon zsizseg.

Írás közben hallom éppen,     

a csicsörke* csivitel,

A nyári, esti melegben,

a tücsök meg ciripel.

Neveletlen gyerek bizony   

nem túl ritkán felesel;

fehér gólya fészkén állva

igen gyakran kelepel.

Víjog, cincog, huhog, surrog,     

kárál, hüppög, duruzsol,

berreg, kurrog, kaffog, suttog,

sikít, üvölt, dorombol...

Nyerít, nyávog, bőg s így tovább    

– nem sorolom végig –

nem akarom, hogy a versem

fölérjen az égig...

Zollikerberg, 2025 VII. 11.

* Az erkélyemre eszegetni járó

csicsörke tényleg „csicsörkélt”

egy közeli fán, amikor írtam

ezt a verset.

És, ha már szó esett e madárkáról:

Csicsörke  

Erkélyemre, még a télen

kiszórtam néhány magot,

és az oda – alig hittem –

széncinkét csalogatott.

Nem hittem, mert ott az ablak

a magokhoz túl közel,

s így oda, széncinkén kívül,

más madár nem is jön el.

Bár a cinke merész madár,

de jönni csak egy szokott,

s szorgalmasan eszegette

a napraforgó magot.

Aztán besurrant a tavasz,

minden apró mag elkélt.

A kis cinkém hiába és

szemrehányón keresgélt.

Nosza, gondoltam magamban,

hűségért jár jutalom,

e kis kedves madaramat

így csalódni nem hagyom.

Később hozta feleségét

(vagy a férjét? Nem tudom).

És csak fogyott, fogyogatott

a napraforgó magom...

Egyszercsak már hárman voltak.

Egyikük felnőtt gyerek?

Nem vagyok madár szakértő,

állítani nem merek.

De más madár nem jött ide,

mind nagy ívben elkerült.

Rozsdafarkú a korlátra

csak egy másodpercig ült...

Ámde aztán váratlanul,

tán június közepén,

ismeretlen kis madárra

lehettem figyelmes én.

Bár nagyon közelről láttam,

de függönyön keresztül,

ahogy ott tanácstalanul

a kiszórt magok közt ül.

(Elfelejtettem mondani,

mert szórakozott vagyok,

hogy amit oda kiszórtam,

mind már héjatlan magok.)

Aztán fölcsípett egy magot

s kipottyantotta megint.

Újra fölcsípte s kiköpte,

előbbi módszer szerint...

Ezt ötször is ismételte,

le nem nyelte a magot,

azon vajon mily rettentő

bökkenőt találhatott?

Később már a párja is jött

és tette mind ugyanezt!

Azt se láttam, e két madár

egyáltalán mit evett?

Mégis jöttek, szorgalmasan

a cinkéktől rettegőn.

Aztán elszemtelenedtek

eme közös etetőn.

Nem tudtam, hogy milyen madár,

bár kutattam itt és ott,

könyveimnek fényképein

ez a madár kifogott.

Igaz, csak fölülről láttam

s keresztül a függönyön.

Könyveimben hasonlóból

lapul egész képözön...

Aztán egyszer – pillanatig –

a magas korlátra szállt,

s így hirtelen alulról is

megmutathatta magát.

Ettől aztán öreg fejem

tovább magát nem törte,

a sárga begy arra utalt,

hogy ő bizony csicsörke.

Így, a magkiszórásommal,

mely mint szokás megmaradt,

megismerhettem egy kedves

kis, költöző madarat...

Ma is itt volt a párjával,

magok közt nézegetett,

és mint szokta, láthatóan,

tényleg semmit nem evett!

Zollikerberg, 2025 VII. 3.