Orbán Viktor ereje és világkép-ketreceink veszélye – Bogár Lászlóval beszélget Tallián Hedvig
- dombi52
- 00false17 GMT+0000 (Coordinated Universal Time)
- 6 perc olvasás
Eredeti cikk:
2025. december 25. - parhuzamosmagyarok
Egyre kaotikusabban forr körülöttünk a világ, így nem csoda, ha igazodási pontként erőteljes történelmi példák, hasonlatok után nyúl az ember kérdéseire válaszokat várva. Én is így tettem DR. BOGÁR LÁSZLÓ közgazdásszal, a Tanár úrral folytatott beszélgetésemben, mely A „NEM LÉTEZŐ” ÉS ÉDESTESTVÉREI, AVAGY MONDD, AMI A SZÍVEDET NYOMJA! című 2025 júniusában ugyanitt megjelent interjúnk folytatása. Ezúttal világértelmezésről, az önmagunkba tekintés és a szellemi kapcsolódás jelentőségéről, világrendszerváltásról és mindezen folyamatokban Orbán Viktor cselekvési lehetőségeiről is faggattam a világ mélyszerkezetében bonyolódó események érzékeny letapogatásáról és stratégiai gondolkodásáról ismert gondolkodónkat.
(Itt szeretném szolgálati közleményként jelezni, hogy Bogár László Magyar Hírlapban és Magyar Nemzetben megjelent nemzetközi vonatkozású publicisztikái ez év márciusa óta angolul és olykor kínaiul is olvashatók, terjeszthetők a nemletezo.substack.com felületről, amennyiben szeretnék a hangját felerősíteni.)
‒ Az elmúlt időszakban veled készült interjúkból úgy érzékeltem, hogy a magyar kollégák, mintha nem érzékelnék valójában azt a fogalmi keretet, amit elénk társz. Vagy, a magyar médiatérben a téged megszólaltatók értenek ugyan téged, vagy „valaki nem hagyja”, hogy értsenek?
‒ Oswald Spengler a Nyugat alkonya bevezetőjében írja „annyi világ van, ahány lény a világban.” Két lény beszélgetésénél nincs is izgalmasabb, kommunikációjukból bomlik ki a dráma. Tehát biztosak lehetünk abban, hogy unikálisak vagyunk a világegyetemben, mert sem előttünk nem látta egyetlen lény sem úgy a világot, és biztosak lehetünk abban is, hogy utánunk sem fogja úgy látni, mint mi. Abszolút egyediek vagyunk. Ez felemelő, másrészt meg lesújtó is. Múltkor is érintettük ezt a kérdést, mert ez azt jelenti, hogy be vagyunk zárva bizonyos értelemben a saját világértelmezési logikánk börtönébe. Más kép él mindkettőnk fejében arról, hogy mi a világ. Kommunikáció közben átéljük, hogy együttműködés nélkül maga az ember értelmezhetetlen. Brighton-ban a Toryk éves közgyűlésén Margaret Thatcher vastaps közepette mondta, hogy „There is no such thing as society”, azaz csak individuumok vannak, nincs olyan, hogy társadalom. Ez is egy lehetséges megközelítés. Mi itt ketten, azonban hiszünk abban, hogy individuumok vagyunk és unikálisak a történelemben, mert csak a mi fejünkben él úgy a világ, ahogy. Az emberi társadalom értelmezhetetlen együttműködés nélkül. De még nyersebben fogalmazva együttműködésre vagyunk ítélve. Ezért izgalmas közelíteni egymáshoz, és kölcsönösen kérdéseket feltenni, érthetőbbé téve, hogy a másik fejében miért van eltérő világegyetem. Esetünkben persze ez azért nem annyira komplikált, mert viszonylag közel áll egymáshoz a kétféle kép.
De nagyon bele tudjuk magunkat élni ‒ és sokszor át is éljük ezt, te is, meg én is ‒ ha olyan lénnyel kell kommunikálni, akivel a halmazelmélet megfogalmazása szerint semmilyen közös részhalmaz nincs. De izgalmas az is, amikor az ember próbálja megérteni, hogy miért nincs egyetlen közös pont sem. Miért van az, hogy abszolút semmiben nem értünk egyet? Ez az esetek nagy részében sajnos iszonyú romboló indulatokat szokott kiváltani. Mert aki nem pontosan úgy és azt gondolja a világról, amit én, az vagy hülye, vagy gazember, mert tudja ő, hogy nekem van igazam, csak direkt valami sötét, alantas szándékból hangoztatja az eltérő véleményét. Szerintem nincs izgalmasabb dolog, mint megérteni a mikéntjét, hogy ugyanazt a valóságot ennyire eltérő módon látjuk. Tehát ez mindig egy unfinished business (befejezetlen ügy).
‒ Egyébként valóban dührohamot kapok, hogy mások miért nem értik, amit a Tanár úr mond?
‒ Inkább ez a probléma, amikor úgy élem át én is, meg te is, hogy nem értik. Nehéz megtalálni a pontos fogalmat ennek a leírására, de most munkahipotézisként fogadjuk el, hogy nem értik. De ha azt mondjuk, hogy nem értik, akkor vissza kell térjünk oda, hogy az ember és minden élőlény mindig a jelenségekkel találkozik. Tehát a világ minden élőlény számára jelenségekből áll, arra kell közvetlenül reagálni. Az életünk nagy része valójában a minket érő jelenségszinten megfogalmazódó kavargó világra adott vegetatív reakciók sorozata.
‒ Bocsánat, lefordítom. Tehát amikor bezárjuk az ajtót, sokszor elfelejtjük mikor kilépünk a kapun, hogy vajon bezártuk-e az ajtót, mert annyira automatikus. Egyébként az egymással való viszonyainkba is körülbelül ezzel az automatizmussal lépünk be, illetve ki.
‒ Tökéletes, szemléletes ez a példa. Persze. Tehát életünk nagy részében automaták vagyunk, és ennek az egyszerű oka, hogy energiatakarékos. Csak a sok automatizmusban időnként az ember átmegy neurotikusba. Tényleg jól működő automata vagyok? Vagy épp most rontottam el valamit? Mert a sztereotip ismétlődéseket tekintve a gép tökéletesebb, mint az ember. Az ember ugyanis nem erre van kitalálva.
Ez lényeges, az ember nem gép! Ennek ellenére, sajnos nemcsak a természettudományok, de a társadalomtudományok is hajlamosak gépként, mechanikaként tekinteni az emberre. Én most sokat köszönhetek az orvostudománynak. (Zárójeles megjegyzés, hogy az orvostudomány uralkodó narratívája is alapvetően mégiscsak rendkívül bonyolult mechanikai szerkezetként tekint az emberre, amit a rend megbomlása esetén különböző szerekkel reagáltatnak, és ha technikailag újra működik, akkor azt mondják, ön meg van gyógyulva. Holott az ember ennél kicsit komplikáltabb.) Az ember a mindig mássá levés. Ha van megrendítő konkrét megnyilvánulása a mindig mássá levésnek, akkor az az ember. Az, hogy a fizikai valóságunkban mindig más vagyunk, az abból adódik, hogy amíg egy ilyen mondatot kimondunk, addig minimum több százezer elemi kémiai reakció játszódik le a sejtjeinkben. E mondat végén már igenis mások vagyunk. Szerencsére ezzel nem kell foglalkoznunk, mivel teljesen automatikus. De az ember szellemi értelemben véve is a mindig mássá levés. A fizikai teste nem választható el ettől a lelki, erkölcsi, szellemi mássá levéstől. A holisztikus megközelítést, hogy az ember több, a lét teljesebb, azt az orvosok nagy része legalábbis szavakban persze elfogadja, de maga a konkrét orvosi gyakorlat mégsem erre épül.
‒ Bocsánat, a BigPharmának alárendelt protokollok alapján tekintik szerelendő gépnek, akik irányában nem kell felelősséget vállalni, mert kizárólag csak a számítógép képernyőjén részükre megadott lépések alapján kezelhetnek. Mert a gyógyítást lelkiismeretes gyógyítók végzik. Ez a szilárd meggyőződésem, és elérkeztünk a BigPharma profitjához és a Velencei Kalmárhoz, a hús szó szerinti kiszakításához a testből, a természetből és annak működéséből. Minderre választ ad új könyved is, a Globális Parazita.
‒ Ha most bohóckodni támadna kedvem, akkor mondhatnám, hogy azonnal elhatárolódom az ön feltevésétől, mert ez a lehető legelfogadhatatlanabb, már-már az összeesküvés elmélettel határos feltételezés-együttes, aminek a megvitatásától ezennel elhatárolom magam. Jó, ez a bohóckodás része. A valóságos válaszom azonban, hogy mindig a jelenségekkel találkozunk. Ez a látszólag szinte kibogozhatatlanul bonyolult örvénylés, ami a világ, és nyilván azért vagyunk automaták életünk nagy részében, hogy erre ne fordítsunk energiát, de a Jóisten azért adta számunkra a szellemi energiát ‒ és épp ez teszi az embert emberré ‒, hogy nem tud ellenállni a végtelen vágynak, hogy a jelenségek mögött megpróbálja megérteni a lényeget. Nyilván ez a beszélgetés is, mert úgy tetted fel a kérdést, hogy akik velem beszélgetnek, azok ‒ talán legalábbis így látod kívülről ‒ nem feltétlenül értik, hogy miről beszélek.
‒ Bocsánat, lehet nagyképű vagyok.
‒ Nem. Egyébként mindenkinek joga van így gondolni. Nem érdemes minősíteni. Mert, és ez a dolog legkényesebb része, a lelke mélyén mindenki tudja, hogy erről van szó. A dolog mégis rendkívül konfúz. Az emberi létezés, amióta az ember egyáltalán létezik, mindig a szellemi hierarchiára épül. Ez a szellemi hierarchia határozott meg eddig is mindent, és ezután is így lesz. Ez nem lehet másféleképpen. Ennek szimbóluma a piramis hatezer éve, és jellemző módon egyetlen épületként ma is áll. Itt, ahol beszélgetünk a budapesti belvárosban, a Reviczky utcában, nem tudom hatezer év múlva ezen épületekből mi lesz? Nagy valószínűséggel nincs olyan maradandó benne, mint amilyen a piramis ‒ a legkülönbözőbb civilizációk, nagykultúrák jöttek-mentek a hatezer év alatt ‒, de senki nem mert hozzányúlni. Lerombolhatta, vagy egyszerűen csak bontott anyagként felhasználhatta volna mindazt, ami a piramis, de szerencsére nem esett nagyobb bántódásuk. A piramis gúlája pedig pontosan ezt a hierarchiát írja le. Ráadásul a csúcsa már az éggel érintkezik, legalábbis az akkor élők számára a 146 méteres magasság már az eget jelentette. Szimbolikusan az éggel érintkezik, egyetlen pontba összesűrítve, ahol az Istenkirály van, aki félig Isten. A koronacsakra a hindu létértelmezésben a testünk része, de mégsem a test, mert a testünk fölött, azon kívül lebeg. Vagyis az emberi szellemi hierarchia csúcsán mindig azok állnak, akik valamilyen értelemben közvetlen kapcsolatban vannak az emberen túli transzcendens világgal.
E hierarchiában mindenkinek az a feladata ‒ amit Hamvas Béla a lehető legegyszerűbben fogalmaz meg ‒, hogy aki magasabban van, annak atyai jóindulattal és segítőkészséggel kell tekintenie az alacsonyabban lévőkre, mert ő rájuk lát. Aki viszont alacsonyabban van, az inkább csak érzi, hogy állnak felette szellemi erők, bár ő nem lát rájuk, de érzelmileg, és szellemileg is átélheti, hogy nála valami sokkal magasabb van, így neki gyermeki alázattal kell tekinteni a magasabb szellemi szintre.
(...)
A Hunyadiakra egy pillanatra visszatérve, abszolút ugyanez a helyzet sejlik fel. Itt is valami ilyesféle készül az 500. évfordulón 2026-ban, ugyanúgy parasztlázadást akarnak az elégedetlenséget kihasználva. Kétségtelen, a Tisza párt nem tudott volna létrejönni anélkül, hogy ne lenne valóban legalább kétmillió joggal elégedetlen. Abban az értelemben joggal, hogy ezen a legfontosabb területen ‒ nagyon fájdalmas ezt nekem kimondani ‒, de Ángyán József tragédiáját szemlélve, pont ott nem zajlott le a legfontosabb változás az elmúlt 16 évben ‒ mert jövő tavaszig aligha fog ez végbemenni ‒, ahol a legnagyobb történelmi szükség lett volna erre.
Amikor megtörtént a látványos szakítás ‒ és nem mondom ki a nevét ‒ a legfőbb oligarcha és Orbán Viktor között ‒ azon oligarcha, aki kivégezte Ángyán Józsefet ‒, akkor én még gyermeteg módon reménykedtem, hogy ez jelentheti a békés egyezség létrejöttét Ángyán József és Orbán Viktor között. De ez egyáltalán nem történt meg.
A földalapú támogatás eredetileg ‒ abszolút nem értek ehhez természetesen ‒, kifejezetten a családi gazdaságokra lett kitalálva. Nem tudom az eredeti koncepcióhoz képest, hogy került bele, hogy felső korlát nélkül lehet földalapú támogatást adni, mikor ezt kizárólag csak harminc hektártól ezer hektárig ‒ csak mondok valamit ‒, tehát körülbelül arra lett kitalálva, ami még valóban az, ami, nem csak egyszerűen biznisz. Sőt, éppen ez ami, nem csak biznisz.
(...)
A teljes beszélgetés itt olvasható:
