ORDAS TESTVÉRISÉG – A gubbiói farkas (Dienes Jenő Attila elbeszélése)

Már nem volt érdekes a vallás, a templom, az ország, beleuntak a család mindennapjaiba, valami újnak kellett következnie: Csatlakozzunk az innovációhoz! Ez lesz az új Európa, az idegenek, feketék, sárgák, vörhenyesek, lúdtalpasok kontinense, a mozgalmas sokszínűség, az egzotikum bölcsője. Lelkesedtek az újért, a modernizációért, a posztmodern utáni valamiért.

Egy óriási ordas állt a verandán, gyakran és egyre hosszabban időzött a nyomukban, lassacskán megszelídült. Úgy viselkedett, mint az emberfi.  Tanulta az illemet, vágyta a társaságot, megszolgált az ételért, meleg vacokért. Ferenc hangja félreérthetetlen szigorral csengett:

– Ülsz, fekszik!

Így könnyű, a Szenteknek nincs félnivalójuk. Az ordas vad tekintete kisimult, az állat kényelembe helyezte magát, farkát csóválva tenyérből habzsolt, gondosan megrágta az elé vetett falatokat, nem kereste többé a pillanatot a lomhább, húsosabb emberpéldányok elragadására. Ez már valami, együtt lakik a farkas a báránnyal, az eredeti tervrajzoknak még itt kell lenniük valahol, beletúrt emlékezetébe, rá is akadt a lényegre, munkához látott. Nem idegenkedett a kardforgatástól, irány a kereszteshadjárat, kurjantotta, de már a kapunál megfogyatkoztak a fegyverhordozói – Így kemény küzdelemnek nézünk elébe…

A tömegközlekedés magába szippantotta a népet, mert helyben nem volt semmi, az Istenért sem adta volna át a helyét, ott ült a hajnali buszon, behúzott lábakkal, becuccolt az ölébe mindenféle kézipoggyászt, próbált elszunyókálni, de a rühös, bélférges tetvek éberen tartották. Nehéz lehetett így kilógni a sorból, dohos lehelete körbesétálta a hajnali buszmegállót, óvatos kérdésekkel puhatolózott, fürkész tekintettel, tettetett szórakozottsággal vetette magát a kibontakozó bizalomra, rendkívüli érdeklődéssel figyelte a képzelet távoli, soron következő utazását, minden szót gondosan becsomagolt, csak ő ismerte a kacskaringós folyosókat, a titkok katakombáit. Lehet, hogy jóember volt, nehéz megítélni ebben a széthulló világban. Nincs már az a rendezőelv, ami értelmet ajándékozna a létezésének.

Sokhónapnyi szent élet, ártatlan sodródás után ismét megszólalt ugyanaz a hang. Nemlétező emberekkel beszélgetett már megint. Próbálta meggyőzni őket, hogy addig vannak ezek a lehetőségek, amíg elhadarja őket, varázsige-szerűen mantrázott. Körbepillantott a berendezésen, valami vidámat szeretett volna kinyögni, de sajnos megint csak az a kínos öklendezés kezdődött, nem volt nedvesség a levegőben. Nézzék és hallják, lássák és értsék!  Abszolúte jóminőségű üzenetek ezek, odatette még, hogy ismét győztünk, mindent megoldottunk. Milyen csodás szavak, reménykeltő távlatok, meghatódtunk, eltapsoltuk.

Gyerekek, legyünk őszinték!

Senki nem szeretne vészjósló jeleket látni, de ez itt, bizony, egy újabb jégkorszak, az energiaválság közepén, mindannyian meg fogunk dögleni! Nem mondhatnám ezt el nektek, mert nem publikus, de most már tudjátok, széttárt kézzel fordult el tőlük. Az illuzionista lehet őszinte, de lámpalázas soha, most mégis nyirkos a homloka-tenyere, úgy tűnik, az ablakban integet egy időzített bomba, egy nagyon durva termonukleáris katasztrófa. A nap kihűlt, a szívek megfagytak, a fogadást elbuktuk, hamar vége szakadt a szép időknek, délután kisvasúttal menekültünk árkon-bokron át.

Azon az éjszakán pengével a földbe döfték kardjaikat, idilli béke szállta meg Gubbió hegyét. Komótos visszavonulás kezdődött, a várak, templomok feladása, elkótyavetyélése, a szent dolgok áruba bocsátása hizlalta a tragédiát. Mire föleszméltek, kiszorultak a saját imáikból is. Rá kellett döbbenniük, hogy katolikusnak lenni a legmodernebb és legforradalmibb álláspont, de sajnos túl késői ábránd. Kimondhatatlan lenézést éreztek a felvilágosodás, szabadgondolkozás, a természettudományos világnézet, a történelmi materializmus, a fejlődésgondolat és a technokratizmus ócskaságai iránt. Nehéz lett volna ezekkel a poggyászokkal fölemelkedni, így hát rebellis szentek maradtak fogyatkozó jogokkal.

Fiatalon öltötte magára a szenvedés testét, Hugo Boss öltönyét rapperek cibálták a peronon, megjelenését határozottabbá tette az agresszív retorikája, a megvásárolható időtlen elegancia. Már a konteók előtt szórta a tüskefehérjéket, ördögien stigmatizálódott, megnyerően gonosz volt, mocskosul jóképű, az utolsó itthon maradt szakember, aki ott ácsorgott a küszöbön, remegett a gatyaszára, meg tudjuk csinálni, mondogatta, de nem nézett már a szemébe senkinek. Gyerünk, még egy lépés, legyen ez az utolsó meló, aztán húzás innét! Elhanyagolható méretűre zsugorodott sportszeletet rágcsált, nem köszönt.

Ez itt egy kórterem, a folyosó végén a kezelő, jobbra a második ajtó a női-, itt meg a férfiak bűzös mellékhelyisége, hámló vakolat, kígyózó sorok, várakozó nyavalyások, akik sorszámokat gyűrögetnek, táblákat bámulnak, miközben nyikorgó kerekű szellemhordágyak lopakodnak közöttük, lecsüngő kezű nyálfolyósokkal. 

„Jönnek majd napok, amikor abból, amit most itt láttok, kő kövön nem marad, mindent lerombolnak.”

Ha nincs másunk, marad a mesterséges intelligencia, az egyetemes boldogság-technológia, a gyári portéka meg a prémium-istenek.

Voltak azért szép pillanatok is:

1982-ben elfáradni indultunk egy hegycsúcsra, a Nazareth a Dream on-t játszotta, Toni Schumacher elgázolta Battistont. A francia elnök, és a német kancellár túl tudtak lépni az érzésen. Mindkét ország gazdasági nehézségekkel küzdött, magas munkanélküliséggel, inflációval és költségvetési hiánnyal. François Mitterrand kezdetben állami beruházásokkal és nemzeti vállalatokkal próbált valamin élénkíteni, de a német partnerek, Helmut Schmidt, majd Helmut Kohl természetesen igyekezték ebben megakadályozni. A monetáris stabilitást és a piacgazdaságot helyezték előtérbe. A lírai rockballada refrénjében büntetőrúgásokkal dőlt el a mérkőzés. A végén mindenki hazament, csak az a fogszilánk maradt ott a gyepen.

Most újra együtt, és milyen szépek vagyunk, tört elő ajkai közül, és akkor mindenkihez szólt ‒ ez rendszerint bevált, senki nem merte kijavítani. Régen jobb volt. Dehogy volt jobb, most a legjobb, suttogták az első sorban állók. Ugyan, honnan tudnátok ezt pont ti?!

Jó üzletet köthetünk, pedzegették az elemzők, tejbetök-képpel várakozott a stáb, amikor végre rábökött a fogatlan kancára. Szilárd meggyőződéssel állította: „mindent tudok a lovakról, csak a lóöszvéreket ismerem behatóbban.” No, ezt visszük, ez a legstabilabb a gebék között, kacsintott betyárosan. Kérem, csomagolják ki nekünk a terméket, hogy megnézhessük működés közben is! A tolmácsok kínlódtak a mongollal:

– Chi üüniig ünekheer khiam bolgon avakhyg khüsej baina uu?

Hibátlan volt a járása, egy nő jutott eszükbe róla, akit vissza kellett volna toloncolni a politikába. Szép piros térde fölött a horizonton egy velőscsontból faragott barokk hangszert szólaltatott meg. Úgy tűnt, hogy mindez kelendő, alkalmi portéka, reggeli naplemente… A jelenlévők közül senki sem sejtette, hogy tökéletesen süket, ráadásul a fél szemére vak is. Szépen vitte a vonalkódolvasó, a kasszánál azonban valami becsipogott, rém kellemetlen pillanatok következtek, kisebb diplomáciai kalamajka. A vendéglátók udvariasan retusálták a kódokat, mintha csak segíteni szeretnének, nullákat tuszkoltak az összeg mögé. Ő még mindig ismételgette, hogy mennyire szeretnek bennünket. Ez a legújabb rögeszménk, mármint a technológiáé, előfordulhat néha, amikor első használatnál túltöltöttségi állapotot jelez a készülék és a jelenlévők közül éppen senki nem ért hozzá, a rendszer ilyenkor nem képes kilépni a ciklusból. Sikerült megzabolázniuk a kehest, végül már hajtószáron húzták, cibálták a konnektorból, hogy fölférjen a gépre.

Becsekkoltak a Trollfarm tenyészállatai, aztán megkapták a felszállási engedélyt. Lándzsavirágba szökött a siserehad: a pályájuk elején sétafikáló influenszerek, a közös fürdőkádban lubickoló, lábkörmeiket lakkozó celebek, a Pálfordultak, dublőrök, kaszkadőrök, zseb-dezertőrök. Zsúfolt volt a dubaji járat, nekirohant a kifutópályának, majd’ leszakadt az égről, ahogy üvöltve vonszolta a kondenzcsík-toxinjait. Éppen a hamispróféták evangéliumát lapozgattuk,

(Fárasztó napokon voltak túl, memoárja kissé összekuszálódott, próbálta kibogozni a tengereken, havas hegycsúcsokon átívelő szárnyalás közben, így helyezte emlékei közé az elmélázó, melankolikus pillanatot)

sokfelé forgatják újabban ezeket az irományokat, ez lett az eretnekség bibliája, az urizálás tízparancsolata, a tudatlan nagyképűség szertartáskönyve.

A kopasz szilvafán két vadgerle gubbasztott. Borzolt tollazatú álomba mártotta a welcome drink. Ernyedten hessegette magától az óceánba zuhanás vízióit, az őseit látta viszont ezekben a szeretetreméltó madárkákban. Gubbasztásukra alig volt már alkalmasabb fa, bokor, mindent kivágtak körülöttük. Bozontos terebélyük a végsőket recsegte, mindenféle állatkák bújkáltak a száraz gallyak útvesztőiben. Patkányok, nyestek, kóbor macskák tanyáztak erre, minden tavasszal lecsaptak a fiókákra, így végleg utód nélkül maradt a gerlepár. Kölcsönös függőség és együttműködés jellemezte az elöregedő populációt. Mire hosszú szunyókálásából felriadt, a békegalambok is elrebbentek. 

Az élet árnyalatai megfakultak, itt maradt a ragaszkodás, a megszokott élménytelen nyűglődés. A vénségek a harmadik csáprágójukkal egy teásbögrényi proteint karcolásztak, már nem ez hiányzott az anyagcseréjükhöz, mégis bebábozódtak, kokonoztak, lelassult gyönyörű mozdulataikkal csaknem átjutottak abba a másik világba... Megöregedtünk, fiam, halkult el a búgó gerlehang. A szívószálat próbálta beleköpni a dobozos narancslébe, ahogy amőbába húzta az ikszet. Nyavalyás fájdalom, csak ez ne lüktetne ennyire! Az infúzió csöpög-e még, kérdezik a kórtermi csendet. Most én leszek a kereszttel.  A házat kellett volna felszenteltetni a plébánossal, de mára minden lépcsőfok ellenünk fordult, túl messze van az a templom. Régen jobb volt? Dehogy volt jobb. Jobb volt, de most a legjobb! Hiába vicsorogsz, honnan is tudnád, hogy mikor mi volt jó. Szerettek volna elbúcsúzni egymástól, de nem ment. Lassan alig zavarta, hogy már minden zavarja…

– Most még nem szabad meghalni, jó meccsek lesznek a TV-ben! 

Aztán jött a telefon, vasárnap elment… aznap volt a meccs…

Kimentünk, nem jutottunk ki, hazajöttünk, eljött a nagy bejelentés, a sajtótájékoztató. A nép már hónapok óta várta a csodát. A vörös tehén hamva ismét összeállt. Különös látvány volt, ahogy a farkát maga alá vonta, fogait csikorgatva eszetlenül bömbölt a hátsójára nehezedve, ütemes tapsolásba kezdett, mégsem mondott le, a fekete tükör néma maradt.

Íme, a bűnért való áldozat tárgya, ami nem szabadít meg a szenvedéstől, de segít vele együtt élni. Ne feledjük, boldogult üsző korában szerelembe esett egy agg bikával, valószínűleg ez lehet a probléma, a szeplőtelenség híja...  

Tétován fordultak vissza a spájzból, egyik kezükben egy zacskó mazsolával, borosüveggel a hónuk alatt, közben odakint egy garázsvallás született mindenféle baromsággal, nyakukban csüngött a faragott tök és a gatyakorc apoteózisa. Élt, aki megmaradt, a híg leves alja, fattya, ’s ivadéka. A násznép szárazon könnyezett, pedig csak egy hétmilliós kis valamiről beszélünk, nagyon távoliról. Benn’ állt az ember (egyszerű parasztasszony fia) pontosan a kellős közepén, onnan vezényelte a nemzetközi folyamatokat, befektetőket. Bár az életünk romokba hullott, kapcsolataink egyre holtabbak, mi, farkasok, az ordasokat féltjük, a mieinket, ahogy pásztor a göböly magyar szürkéket, betyár a pusztát. Ebben a szikkadt földben semmi nem marad meg, minden tüskés, fojtogató indákat növeszt, mérgező bogyókat fakaszt, egyre dühödtebben nő a gaz.

Békésen üldögélt a kandalló előtt, a lobogó tűzbe bámult, végigaludta a téli éjszakákat. Idős korára azonban visszatért bele a vadak ösztöne, álmából megébredvén rámordult a család egyik-másik tagjára. Félni kezdtek tőle. Amikor megvillant a szeme szikrája, olyankor a tekintetében megjelent valami furcsa farkasság, a természet életösztöne, a nemtetszés parányi jele.  A gazdája már tudta, hogy utoljára viszi el sétálni. Koromsötét éjszaka volt, puskát akasztott a vállára, a combjára csapott, pisszegett egyet: Na, gyere már!

Így tűntek el a kárpátaljai házak pislákoló fényei között, nesztelenül haladtak a friss porhóban. A régmúlt közös emlékeivel kergetőzött az idő, egy búcsúpillantásig jutott, aztán lelassultak a lépteik, lövés dörrent. A farkasvér azóta ott gőzölög a hóban.

A domesztikálás (háziasítás) a vadon élő állat- vagy növényfajok emberi környezethez való hozzászoktatása mesterséges szelekcióval, vagyis tudatos tenyésztéssel, gondozással. Az elvadult társadalom kallódó lelkeinek összegyűjtése is része a teremtésnek, ezért az ordasaitokat örökké hordozzátok imáitokban!

A szerző alkotása