Oroszországban új, láthatatlan forradalom zajlik (Dmitrij Trenin elemzése)

Eredeti cikk:

Dmitri Trenin: Russia is undergoing a new, invisible revolution, April 3, 2024

Schiller Mária küldeménye

A cikk rövid változata. A teljes változat itt olvasható.

Amikor Vlagyimir Putyin elnök 2022 februárjában elindította Oroszország katonai műveletét Ukrajnában, konkrét, de korlátozott célokat tűzött ki maga elé. Lényegében Oroszország biztonságának a NATO-val szembeni szavatolásáról volt szó.

A Moszkva lépéseire adott drasztikus, expanzív és jól összehangolt nyugati reakció – az orosz-ukrán békemegállapodás megtorpedózása és az USA vezette blokk egyre fokozódó szerepvállalása a konfliktusban, beleértve az Oroszországon belüli halálos támadásokban játszott szerepét is – azonban alapvetően megváltoztatta hazánk hozzáállását egykori partnereinkhez.

Már nem hallunk többé "sérelmekről" és "a megértés kudarcáról" szóló panaszokat.

Az elmúlt két év nem kevesebbet eredményezett, mint egy forradalmat Moszkva külpolitikájában, amely radikálisabb és messzebbre mutató, mint amit az ukrajnai beavatkozás előestéjén bárki is előre látott.

Az elmúlt 25 hónapban gyorsan erősödött és mélyült el. Oroszország nemzetközi szerepe, a világban elfoglalt helye, céljai és azok elérésének módszerei, alapvető világnézete – mind-mind változik.

A Putyin által alig egy éve aláírt nemzeti külpolitikai koncepció nagymértékben eltér elődeitől.

Az ország identitását úgy határozza meg, hogy az ország egy különálló civilizáció. Valójában ez az első hivatalos orosz dokumentum, amely ezt teszi.

Gyökeresen átalakítja a moszkvai diplomácia prioritásait is: az első helyen a posztszovjet "közeli külföld" országai állnak, majd Kína és India, Ázsia és a Közel-Kelet, valamint Afrika és Latin-Amerika következik.

Nyugat-Európa és az Egyesült Államok az utolsó előtti helyen állnak, közvetlenül az Antarktisz felett.

Az előző évtizeddel ellentétben, amikor Oroszország "keleti fordulását" először hirdették meg, ezek nem csak szavak. Kereskedelmi partnereink, nem csak politikai tárgyalópartnereink is helyet cseréltek.

Mindössze két év alatt az Európai Unió, amely nemrég még a külkereskedelem 48%-át adta, 20%-ra csökkent, míg Ázsia részesedése 26%-ról 71%-ra emelkedett.

Az amerikai dollár oroszországi használata szintén visszaesett, és egyre több tranzakciót bonyolítanak kínai jüanban és más nem nyugati valutákban, mint például az indiai rúpia, az Egyesült Arab Emírségek dirhamja, valamint az Eurázsiai Gazdasági Unióbeli partnereink eszközei és maga a rubel.

Oroszország is befejezte hosszú és fárasztó erőfeszítéseit, hogy alkalmazkodjon az USA vezette világrendhez – amit az 1990-es évek elején lelkesen felkarolt, majd a következő évtizedben kiábrándult belőle, és a 2010-es években sikertelenül próbált modus vivendit kialakítani vele.

Ahelyett, hogy megadta volna magát a hidegháború utáni berendezkedésnek, amelyben nem volt beleszólása, Oroszország egyre inkább visszavágott a hegemón, USA-központú rendszernek.

A bolsevik forradalom óta először – bár az akkoriaktól nagyon eltérő módon – az ország de facto forradalmi hatalommá vált. Míg Kína továbbra is igyekszik javítani a fennálló világrendben elfoglalt pozícióján, addig Oroszország úgy látja, hogy ez a helyzet már nem javítható, és ehelyett egy új, alternatív berendezkedés előkészítésére törekszik.

Egyelőre az "egy világ" koncepció helyett, amelyet a Szovjetunió még 1986-ban, Gorbacsov idején is elfogadott, Moszkva mai külpolitikája mára kettészakadt. Az orosz politikusok számára a 2022 utáni Nyugat az "ellenfelek házává" vált,

míg Oroszország számára partnereket csak a nem-nyugati országokban találhat, akikre új megnevezést találtunk ki: "a világtöbbség". A csoportba való bekerülés kritériuma egyszerű: nem vesznek részt a Washington és Brüsszel által bevezetett oroszellenes szankciórendszerben.

Ez a több mint 100 nemzetből álló többség nem tekinthető szövetségesek csoportjának: az Oroszországgal való kapcsolataik mélysége és melegsége nagyon eltérő, de ezek azok az országok, amelyekkel Moszkva üzletet tud kötni.

Hazánk hosszú évtizedeken át rendkívül támogatta a különböző nemzetközi szervezeteket; igyekezett minél több klubhoz csatlakozni. Most Moszkvának be kell látnia, hogy még az Egyesült Nemzetek Szervezete, beleértve annak Biztonsági Tanácsát is (amelyet Oroszország, mint vétójoggal rendelkező állandó tag, hagyományosan a világrendszer központi elemeként üdvözölt), a polémia diszfunkcionális színterévé vált. Az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezetet (EBESZ), amelyet Moszkva régóta Európa első számú biztonsági eszközeként szeretett volna látni, a NATO/EU többségű tagság oroszellenes álláspontja miatt ma már szinte teljesen elutasítják. Moszkva kilépett az Európa Tanácsból, és részvételét számos, az Északi-sarkvidékkel, a Balti-tengerrel, a Barents-tengerrel és a Fekete-tengerrel foglalkozó regionális csoportosulásban felfüggesztették.

Igaz, hogy ennek nagy része a Nyugat azon politikájának eredménye, amely megpróbálta elszigetelni hazánkat, de az oroszok nem érzik úgy, hogy megfosztották volna őket valami értékes dologtól, hanem inkább kevéssé bánják, hogy ki kellett lépniük vagy fel kellett függeszteniük a tagságot. Nagyon sokatmondó, hogy miután Moszkva visszaállította a nemzeti jogszabályok elsőbbségét a nemzetközi szerződésekkel szemben, most már nem sokat törődik azzal, hogy ellenfelei mit mondhatnak vagy tehetnek politikájáról vagy tetteiről.

Oroszország szempontjából nemcsak a Nyugatban nem lehet többé megbízni; az általa ellenőrzött nemzetközi testületek elvesztették minden legitimitásukat.

A nyugati irányítású nemzetközi intézmények hozzáállása ellentétes a nem nyugatiak véleményével. A nemrégiben kibővített BRICS-csoport orosz elnökségét idén a vendéglátás előkészületeinek hiperaktivitása jellemzi. Oroszország szintén leginkább támogatja a Sanghaji Együttműködési Szervezetet, amelyhez közeli szövetségese, Fehéroroszország hamarosan csatlakozik. Ázsia, a Közel-Kelet, Afrika és Latin-Amerika országaival együtt szorosan együttműködik az új nemzetközi rendszerek kiépítésén számos területen: pénzügy és kereskedelem, szabványok és technológia, információ és egészségügy.

Ezeket kifejezetten úgy tervezik, hogy mentesüljenek a nyugati dominanciától és beavatkozástól. Ha sikerrel járnak, a Moszkva által szorgalmazott jövőbeli inkluzív világrend elemeiként szolgálhatnak.

Az orosz külpolitika változásai tehát valóban nagyon mélyrehatóak. Van azonban egy kérdés: mennyire fenntarthatóak?

Mindenekelőtt meg kell jegyezni, hogy a külpolitikai változások fontos, de viszonylag kis elemét képezik annak a szélesebb körű átalakulásnak, amely Oroszország gazdaságában, politikájában, társadalmában, kultúrájában, értékeiben, szellemi és intellektuális életében zajlik. E változások általános iránya és jelentősége egyértelmű.

Az országot a nyugati világ peremén lévő távoli peremvidékből önellátóvá és úttörővé alakítják át. Ezek a tektonikus elmozdulások nem lettek volna lehetségesek az ukrán válság nélkül. Miután erőteljes és fájdalmas lökést kaptak, mostanra saját dinamikát nyertek.

Igaz, hogy maga 2022 februárja több olyan tendencia végeredménye volt, amelyek már körülbelül egy évtizede gyűltek össze. A teljesebb szuverenitást kívánó érzések végül Putyin 2012-es visszatérése a Kremlbe és a Krím 2014-es újraegyesítése után váltak uralkodóvá.

A nemzeti értékek és ideológia tekintetében valóban alapvető változásokra került sor az orosz alkotmány 2020-ban elfogadott módosításai formájában.

2024 márciusában Putyin elsöprő győzelmet aratott az elnökválasztáson, és újabb hatéves mandátumot szerzett. Ezt úgy kell tekinteni, mint egy bizalmi szavazatot a Nyugat elleni egzisztenciális harc (ahogyan Putyin maga jellemzi) legfőbb főparancsnokaként.

Ezzel a támogatással az elnök még mélyebb változásokat hajthat végre – és gondoskodnia kell arról, hogy a Kremlben az utódai megőrizzék és tovább építsék azokat, amelyeket már véghezvitt.

Fontos megjegyezni, hogy az orosz elitnek, amely az 1990-es évek óta szorosan kötődik a Nyugathoz, az utóbbi időben nehéz döntést kellett hoznia országa és vagyona között. Azoknak, akik a maradás mellett döntöttek, "nemzetibbé" kellett válniuk szemléletükben és cselekvésükben. Eközben Putyin kampányt indított, hogy az ukrajnai háborús veteránok köré új elitet formáljon. Az orosz elit várható cserélődése, és az öncélú egyének kozmopolita csoportjából az állam és vezetője kiváltságos kiszolgálóinak hagyományosabb klikkjévé való átalakulása gondoskodna arról, hogy a külpolitikai forradalom teljes legyen.

Végül pedig Oroszország talán nem tudott volna ilyen gyorsan elindulni a szuverenitás irányába, ha az elmúlt két évtized nyugati politikája – az ország és vezetésének egyre fokozódó démonizálása – nem történt volna meg. Ezeknek a döntéseknek köszönhetően

sikerült a modern Oroszország talán kezdetben legnyugatibb, leginkább Európa-párti vezetését – beleértve nevezetesen magát Putyint és Dmitrij Medvegyevet is – önvallomásos Nyugat-ellenessé és az USA/EU-politika elszánt ellenzőjévé tenni.

Így ahelyett, hogy Oroszországot arra kényszerítették volna, hogy a nyugati mintához igazodva változtasson, ez a nyomás inkább segített az országnak újra önmagára találni.