RETRÓ TŰZFAL (Deli Mihály emlékezése)

Ezerkilencszázhatvannyolc nyarán történt. Tizennégy évesek voltunk. Elindultunk a Moszkva térről. Először a Május 1. moziba ültünk be. Diákbérlettel egy forint vagy egy ötven volt a jegy. A film végén rohantunk a Tanács moziba, onnan a Szikrába. Amint vége volt, tovább, a Művészbe. Már késő délután estünk be az ötödik filmre, a Bástyába. A Corvint nem mertük megkockáztatni, féltünk, hogy kikapunk, meg az már tizennyolc éven felüli lehetett… – Nem emlékszem, miket láttunk. Össze-vissza mindent megnéztünk. De ez egy rendkívüli nap volt. Direkt így jött ki a lépés: ahogy vége lett az egyiknek, kezdődött a másik; rohantunk, röhögtünk, álmodoztunk. – Szerettük még a Diadalt, a Puskint, az Urániát, a Bartókot, a Toldit, a Vörös Csillagot, a Filmmúzeumot; főleg ezeket, itt játszották mindig az „új” (a kelet-európaiaknak új) filmeket. – Micsoda izgalmas és mámorító érzés volt, amikor a könyvespolcon helyet kellett szorítani a könyvméretű VHS kazettáknak! Bármikor belenézhettünk a kedvenceinkbe; a mieink voltak, mint a könyvek. Szindbád, Sztalker, Tűz van, babám!, Casablanca, Húsz óra, Körhinta, A hét szamuráj, Amarcord, Kisvárosi ünnep, Sörgyári capriccio… – S ezzel kicsit elveszett a régi „mozizás”. A sor a pénztár előtt, egy elkerített folyóson, az előző vetítésről kitódulok sustorgó-forró-ábrándos tekintete, a széknyikorgás, a közös lélegzetvétel, a fel-felfénylő tér, a filmvászon alatt a sötét fejek sziluettje, a hülye benyögések. Szóval együtt-egyszerre úgy, hogy mégis külön, és úgy külön, hogy mégis együtt-egyszerre. – A kazettákkal a befogadás technikája lett személyesebb; mint a könyveké. – Kitartóan gyűjtögettük a régieket, az újdonságokat, egyre színesedett a polc, de már ritkábban vettük elő őket, a tudat, hogy ott vannak kézközelben, megnyugtatott. Aztán lassan mindegyiket lecserélgettük DVD-re, és kezdtük kidobálni a vaskos-nehézkes fekete dobozokat. – Akkora csoda volt ez a házi mozizás, mint annak idején a színes TV. Ma már fintorogva mosolyognak ezen a gyerekek. Rohanunk utánuk, de nem érjük utol őket, úgyis lemaradunk. Lihegve-loholva nyomkodjuk a legújabb műszaki bigyókat, úgyis hiába. Ez a bukfenc: moziból a szobába, átadhatatlan. Itt ragadtunk melengető emlékeink ölében; retró tűzfalunk alatt kuporogva. A múlt és a jövő meséi közé szorulva. Se vissza, se előre. Meg kell örökítenünk a magunk képeit, történeteit, meséit; árva emlékeinket. Ötvenöt év ide-oda, ez itt most a mi pillanatunk: furtunk-tipliztünk, falra akasztottunk egy másfél négyzetméteres LED monitort, hátrébb toltuk a székeket, és már majdnem olyan volt, mint egy mozi. A film végén csillogó szemmel (unokánk talán sírásnak látná) egymásra néztünk és kesernyésen elmosolyodtunk. Ó, jaj, mintha kínai felirattal, szuahéli nyelven a Szindbádot láttuk volna. Retró tűzfalunk lassan mállani kezdett…

A szerző montázsa